Szimpatika – "Mikor nem érezzük rosszul magunkat kötelességszerűen..."

Csak az őrültek vagy a kisgyermekesek látogatnak főszezonban a tengerpartra, s mivel magam mindkét kategóriát lefedem, így valóban a magányos pillanatokkal köszönőviszonyban sem álló strandolás lett idén a pihenés terepe...

Na nem mintha rosszul éreztem volna magam. Sőt! Megdöbbentett az a kaotikus harmónia, ahogy fajtársaimmal, akár a partra vetett bálnák, egymás zsírpárnáin hódoltunk szenvedélyünknek. A mindent betöltő kókuszos naptej illatfelhőiben, bal lábammal a mellettem elterülő vadidegen családapa szájában, kedvenc könyveim árnyékolta pupillám mögött, esküszöm, magával ragadott az összetartozás érzése. Szeressük egymást gyerekek!

Persze a közösségi élményt – tán a teremtő afféle egyensúlyi törekvése végett – hamar váltja a mindent elsöprő individualizmus, elég egy hideg sör vásárlásával kapcsolatos ártatlan gondolat, máris egymásnak feszülnek a termetes férfitestek! Térülök, fordulok, s a korábban még jobbomon álló a következő pillanatban a bal felemen tülekszik a sorban, amúgy közmondásosan. Ha egy magyar ember mögötted lép a forgóajtóba, biztosan előtted jön ki... mondja az angol. Jelentem, a jelenség nemzetközi.

Testvériség? Soroljuk fel barátainkat. Ötöt. Adjunk magunknak öt percet. Hosszasan el kell majd gondolkodnunk. Talán nem is nagyon vannak, nem? Ez egy ilyen kor, egy ilyen korhangulat. Csoportdinamika?


Soroljuk fel a környezetünkben élőket, a szomszédokat, a segítő kezeket, nevezzük meg a csoportunkat! Nincs nekünk ilyen, mint ahogyan csoportfeladatok sincsenek, nem kell betakarítani a termést, préselni a szőlőt, levágni a malacot, és dalolni meg táncolni sem kell együtt, az elvégzett munka örömétől, bánatától vezérelve.

Csapatépítő tréning. Na, az van. A tréningvezető megmondja, hogy Minarik Ede (Sándor Pál: Régi idők focija) megmondta: kell egy csapat! Kitölteni a tesztet, dalszínházi formában előadni a vállalati stratégia 2010. évi jelentését valamely közismert sláger dallamára, végül rafting vagy sziklamászás. Szívszorítóan kreatív. Pedig nem. Talán a pénz teszi ezt, újkori szerelmes ellenségképünk, minden tragédia forrása, amit amúgy a boldogság letéteményeként illik megjegyezni. Mégis, hajtani utána magányos műfaj. Igazság szerint elkölteni is. Nem egy közösségi élmény.

Határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor döbbenten vettem tudomásul gyerekkoromban, hogy bizonyos dolgokért fizetni kell. Hogy a víz, az áram, a gáz, ezek a dolgok nem ingyen vannak, a pénz, amit apám keres, ilyen és ehhez hasonló dolgokra megy el, és a nővérem többé nem beszélhet annyit az osztálytársaival telefonon, mint szeretne. Akkor vált világossá, hogy nem vagyunk gazdagok. Hogy a nyolcadik kerületben lakunk, egy tizenhat szintes ház hatodik emeletén, hatvan négyzetméteren öten, és a barátaim sem gazdagok, sőt szegények.

Hogy egy-némelyikük azért nem marad focizni, mert fel kell vigyék a fát a pincéből, hiszen a régi bérházak leválasztott polgári szobáiban még a cserépkályha volt hivatott ontani a meleget. És apám barátai sem gazdagok, rendesen kitérdelt nadrágokban meg nejloningekben járnak, félrehorgolt kardigánokat terítenek a vállukra, kevergetve a Karaván kávét, nagyokat szippantva rosszízű cigarettáikból. Mi több, akkoriban úgy tűnt, senki sem gazdag. Akadtak persze legendák, hogy valakiknek a Rózsadombon, vagy hol, van valami autójuk, és az nagyon nagy. És tényleg, a mi utcánk is büszkélkedhetett egy Lincoln Continental limuzinnal, amit valamely környékbeli remek prímás hozott haza öt év „ámerika" után, de nem fért el egyetlen utcában sem vele, így egy öreg bérház udvarán dekkolt évekig szalonállapotban.

Pénz híján – mert csak úgy utazni vagy shoppingolni sem lehetett akkoriban – hát múzeumokba jártunk, képtárakba, mozikba, színházba. Apám, ha jól értelmeztem, könyveket gyűjtött, mert az elég olcsó lehetett, hiszen fizetése nem volt túl sok, de a könyvtára hatalmas. Most is. Bár nem tudom, hogy csinálja. Nyugdíjas, még mindig ugyanazon a hatvan négyzetméteren él (bár már egyedül), és bizony az irodalom sem túl olcsó. Mint ahogyan a társművészeti helyek sem. Ennek ellenére még mindig múzeumokba jár, képtárakba, színházba, nemrég hívott, hogy nézzünk egy új filmet valahol. Mikor?, kérdezek vissza, tudod, mennyit dolgozom. Tudom, mondja ő.

Amennyit dolgozom, mérhető így is, úgy is. Mérhető a dicsőségben, a barátokban, az élményekben, és mérhető pénzben is, a kettő azonban nem mindig jár együtt, apám esetében például kiváltképp nem. Mégis oly teljes az élete, akár egy gömbé, tán nem véletlen, hogy fizikálisan is inkább gurul, mint sétál...

Az én életem nem teljes, kicsit sem. Másoké sem. Pedig van pénz, néha még a nehéz körülmények között is. Ha nem így lenne, nem rohamoznánk meg – statisztikailag igazolható csúcsmennyiségben – a tőke katedrálisait, hogy teletömött bevásárlókocsikkal járulhassunk a perselyhez, nem állnánk üdvözült mosollyal órákig a pénztárnál. Kell egy csapat?

Nagyon. Van is itt a mélyben valami, amire építeni lehet. Mindenkinek. Ezt a dolgot úgy hívják, hogy hagyomány. Hagyománya mindennek, mindenkinek van, mert az identitás alapja a jövőképünknek, amit amúgy nagyon szeretnénk tisztán látni, túl a jelen formátlanságán. Adjunk hát formát neki, mert a világot valamihez képest érdemes nézni, elemezni, és ez a valami lehet olyan pofonegyszerű is, mint a nyaralás hagyománya, és annak kellékei. Mikor nem érezzük rosszul magunkat kötelességszerűen...