Hajléktalanokkal dolgozik Pokorny Lia

2010. 11. 20.
Szerző: Kalmár András
Aurélia vibráló szépség. Már évek óta elismert színésznő volt, amikor a tévécsinálók felfigyeltek rá. Sokáig kerestek olyan karaktert, aki csinos, humoros és kiváló színésznő is egyben. Lia azonnal bevált, de a Beugró sikerének ellenére is megmaradt színházi embernek. Második otthonában, az Új Színházban, egy próba és egy tévéfelvétel közt beszélgettünk 2010 novemberében.
Az ország nagyobbik része a tévéből ismer, pedig az időd nagy részét színházban töltöd. Min dolgozol most?

Több dolgot próbálok most, az egyiket az Új Színházban – ahol sok darabban játszom, hiszen az anyaszínházam –, Beth Henley nevű amerikai írónő művét, a címe a Szív bűnei. A szerepeket és a viszonyokat olvasva picit a Három nővérre hajaz a darab, de a történet egészen más. Sok irónia és humor van benne, egészen az abszurditásig, és mégis szívszorító.

Amikor Bagó Bertalan rendezővel elkezdtük a próbát, még izgalmasabbá vált a történet. Mondatról mondatra csavar a szereplőkön, a szerepeken és a helyzeteken. Rendkívül izgalmas munka. Négyen vagyunk benne lányok és két fiú. Egészen csodálatos, ahogyan Berci a nőket látja, hogy kiben, mit fedez fel.

Sokat tanulunk tőle magunkról és a férfiakról is. Emberi hibákról és fájdalmakról beszél a legnagyobb szeretettel, ezért hangzik el sokszor a próbán, hogy „jé, ilyen vagyok", mert így könnyebb bevallani, és tudunk nevetni magunkon.

Egyrészt fájó pont, hogy tévét sokkal többen néznek, mint a színházat, másrészt nagyon jó, hogy lett egy olyan műsor, amit sokan szeretünk. Jó lenne, ha azok az emberek, akik megszerettek minket a tévében, eljönnének a színházba is, és megnéznék, hogy ott mit csinálunk, én és a kollégáim.

Szerintem egy csomó meglepetés érné őket, és persze nem csak a Beugró társulatára gondolok – csodálatos színészek vannak az egész országban. De nekem a Beugró felvétele is egy színházi előadás, egy a palettán azok közül a dolgok közül, amiket csinálok és szeretek.

Ha összehasonlítod a tévés improvizációs játékot egy színházi előadással, akkor melyiket érzed nehezebbnek? Vagy mindkettő másképp nehéz?

Egészen más. Egy előadásban van egy ív, amit végigjársz, gyakorolod a szöveged, mi, mi után jön. Ehhez képest a Beugróban az a fontos, hogy ne legyen koncepció, hogy nyitott maradjak, elengedjem a félelmet. Egyszerűen bemegyek, és ami lesz, az lesz. Egészen másfajta ráhangolódást kíván ez a munka, és a végén pokoli fáradtságot érzek. Mert ez a fajta figyelem, hogy bárhonnan bármi jöhet, és arra reagálnom kell, annyira lefáraszt, hogy úgy érzem, mintha lecsapolták volna a gondolataimat, űr van a fejemben. Egy előadás után viszont megkönnyebbült fáradtság van bennem, mert ott úgy van felépítve az egész, hogy a gondolatok meghozzák az érzelmi állapotokat is. Nem az agyam fárad el, hanem mintha kidolgoztam volna magamból a feszültséget. Mintha a Beugró a férfi oldalamat mozgatná meg, a színházi előadás pedig a női oldalt.

Egy másik előadásról is akartál beszélni...

Felkértek egy projekthez mint védnököt, és amikor elmondták, miről van szó, azt mondtam, hogy én ebben aktívan részt szeretnék venni. Schermann Márta egy olyan előadást szeretne csinálni, ami a hajléktalanokról szól. Ez más lesz, mint azok a darabok, amik általában a hajléktalanokról szólnak, mert nem a többségi társadalom szemén keresztül mutatja be ezt a réteget, hanem hajléktalan emberekkel együtt fogjuk csinálni az előadást, a Teleki téri piacon. Nem szánalmat szeretnénk ébreszteni, hanem megmutatni, hogy van egy csomó dolog, amiről nem tudunk, mert elfordítjuk a fejünket.

Például azt mondjuk, hogy miért nem mennek el dolgozni, hisz koszosak és büdösek, pedig akiket az utcán látunk, az csak a hajléktalan társadalom kb. nyolc százaléka! Közel 90 százalékukról, ha találkozunk velük, nem is feltételezzük, hogy hajléktalan: van, aki dolgozik, van, aki nem, néha csak annyiban különböznek tőlünk, „többiektől", hogy nincs hová hazamenniük. Egy könyv is megjelent a projekt keretében HajléktaLand címmel, ami olyan, mint egy útikalauz. Kiderül belőle, hogy működnek a hétköznapjaik, hol tudnak fürödni, mikor és mit tudnak összeszedni, főzni, és hol van ételosztás.

És mi lesz a darab?

Amikor este kinyit a piac, akkor a hajléktalanok lesznek a kofák. A filmesek, képzőművészek, színészek, táncosok nekik fognak statisztálni. Lesznek jelenetek-életképek, amiket színészek játszanak, lesznek balladák, melyeket Szabó T. Anna írt az előadásban résztvevő hajléktalanokról, és diafilmek, amiket gyerekek rajzoltak meg.

Nekem egy képzőművész csinált egy terepasztalt, és miközben elmesélem Józseffel, hogy milyen csodálatos volt az a másfél év, amíg egy telken élt, közben felépítem a terepasztalt. Amikor Márta megmutatta az összeállított anyagot, én elsírtam magam, mert olyan egyszerű, tiszta és őszinte volt. A nézők, akik eljönnek, megvásárolhatják ezeket a történeteket.


Foglalkoztatnak a szociális problémák?

Nem tudok elmenni a dolog mellett. Ha elkezdesz valamit csinálni, ami sikeres lesz, és kíváncsiak lesznek rád az emberek, akkor aztán jönnek a riportok, beszélgetések. Nagyon hamar felfedeztem, hogy nem szeretek magamról beszélni, mert egy idő után sok újat nem tudok elmondani. De a felkérések jönnek, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kell. Ha ott vagy az újságban meg a tévében, az felelősséggel jár, nem lehet öncélú, amit képviselsz: pl. fel tudod hívni olyan dolgokra a figyelmet, ami fontos és érték. Ha hiszek valamiben, akár a színházban, egy előadásban vagy a társulatban, vagy bizonyos szociális problémákra szeretném felhívni a figyelmet, akkor arról jó beszélni a sajtóban, annak értelmét látom.

Amikor belevágsz egy darabba vagy karitatív munkába, akkor az mennyire átgondolt döntés? Mennyire befolyásolnak az intuícióid és az érzelmeid?

Ha beszélek valakivel, rögtön megérzem, hogy az, amit ő felkínál, számomra minőséget képvisel-e, vagy sem. Érdekes módon még soha nem tévedtem. Sok olyan munkát dobtam vissza, amiben volt ugyan pénz, de nem láttam benne a minőséget. Persze én is pénzből élek, hazugság lenne azt mondani, hogy nem – csak nem mindenáron. Nem tudok elvállalni olyan dolgot, amiben nem hiszek.

Magánéletben mennyire befolyásolnak megérzéseid?

Nagyon. Sőt, volt olyan időszak, hogy azt éreztem, elhagyott ez a képességem. Akkor nagyon nagy bajban voltam. Nem tudtam, merre kell menni, toporogtam egyhelyben. Katasztrófa volt. Figyeltem és néztem, hogy miért nem kapok jelet. Aztán rájöttem, az volt a dolgom, hogy várjak. Alapvetően mindig azt figyelem, hogy milyen hatással van rám egy adott dolog. Ha valamiért húz, akkor megpróbálok rájönni, hogy miért.

Hatéves a fiad, most kezdtétek az iskolát. Nagyon fölborította az életeteket az iskolakezdés?

Az egész nyarunk ebben a lázban telt, füzeteket, ceruzákat vettünk, készültünk. Azt gondoltam, el fogunk úszni, mert ugye mindennap leckét kell írni, nekem meg nincs rendszeres életem. Az oviban is volt úgy, hogy gyümölcsnap volt, és én elfelejtettem gyümölcsöt bevinni... De attól, hogy rendszer van, hogy mindennap meg kell ugyanazt csinálni, beállt a dolog. Az óvodában jó volt, mert akkor mentünk be, amikor akartunk, volt, hogy 11-re értünk be, és még akkor is azt éreztem, hogy meghalok a fáradtságtól. Ehhez képest az, hogy mindennap fél hétkor fel kell kelni, rendet teremtett.

A Te munkád mellett nyilván nem könnyű gyereket nevelni. Mennyire tudnak segíteni az emberek a környezetedben?

Nekem az anyukám a jobbkezem, nélküle nem is tudom, mit csinálnék. Ő mindig van. Nem lakik velünk, de mindig lehet rá számítani. Ebből a szempontból nagyon szerencsés vagyok. Most is ő ment Misiért, pontosan tudja, mit kell bepakolni, hányra kell menni. Az öcsém is nagyon sokat segít.

És a volt férjed?

Sanyi (Csányi Sándor színművész) nagyon sokat van Misivel. Ők szerelmesek egymásba. Úgy néznek ki, mint két tojás. Természetükben is egyformák, meg kinézetre is. Nagyon jó humoruk van. Leülnek beszélgetni, és az olyan, mint egy szellemi csörte. Sikítva röhögök rajtuk.

Azt még áruld el, hogyan lettél Aurélia?

Az apukám Aurél. Az anyukám Kornélia. Az öcsém lett Kornél, én meg Aurélia.

És sosem használtad a neved?

Nagyon sokáig használtam, csak amikor elkezdtem a színházat, rájöttem, hogy így túl hosszú és sok. Otthon mindenki Liának hív. És most már nem csak otthon.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!