Üvegvékony létezésünk próbái

2010. 11. 22.
Szerző: Novák Péter
Nincs az a szakvélemény, orvosi hozzászólás, természetgyógyászi állásfoglalás, no meg sarlatáni kommentálás, amit el ne bírna az internet; keresésemre számtalan teória, sőt számos, tizenegymillió-kétszázezer találat érkezik problémámmal kapcsolatban. Le sem tudom írni...
Ez van, most légy okos, Domokos. Hál' Istennek Péternek kereszteltek, de azért mégis, ha baj van, nehezen vágok utat a tájékoztatás dzsungelében. Jellemem amúgy is erős hipochonder kényszerképzetekkel bír, nem könnyű hát nékem az eszmélés! Annál egyszerűbb az eszméletvesztés. Az autodidakta digitális diagnosztizálás megteszi hatását, percek alatt gyártok le halálos betegség(ek)et fejben, szívben, lélekben egyaránt.

Mind mennyiségileg, mind minőségében öntudatlan tejtermékfogyasztásom keltette fel családtagjaimban a gyanút: itt valami nem stimmel! Ez bizony a Candida, vagy valamilyen más gombafaj jelenléte, ókumláljuk hát ki gyorsan, miről is lehet szó! Na nem a szakorvosnál – hiszen össze még nem estem –, hanem a mindenható weben. Legyen.

Rögtön ütöm is a kifejezést a keresőbe, humán érdeklődésemnek köszönhetően imígy franciásan, Candide. Azonnal érkezik is az információ (jelzem, mindösszesen négymillió-kilencszázezer találattal), hogy Voltaire a felvilágosodás legnagyobb alakja, s a fennebb említett mű bizony, korszakos alkotás.

Nagyhalál "vagy az optimizmus"? (az eredeti mű címe: Candide, vagy az optimizmus – a szerk.) Ez itt a kérdés, gondolám magamban, majdan elmerülök a végre helyesen betűzött szócikkben, hogy aztán önnön verejtékemben lubickolva temessem magam egy öt láb mély sírgödörbe...

A betegség tizenegy tünete közül kilenc illik rám, azaz itt a vég! „Remények, Lillák, Isten véletek" – csak hogy folytassam az irodalmi hivatkozást! Azonnal végrendelkezem fejben, később ugyanitt saját temetésemről is gondoskodom. Legyen veretes beszéd, tűzoltózenekar, és legalább egy miniszter omoljon össze, ha teheti. Mikor itt tartok a végzettervezésben, bolondos kacagás és kétkedés fog el: észnél vagyok én?

Humorérzék nélkül semmi nincs. Élet se. Első emlékem Apámról a bölcs kacagás, valahonnan a hetvenes évek közepéről. Bár egy velőtrázó káromkodásért sem megy a szomszédba, de mégis a derű, a ránk mért sors súlytalan viselése az, amit lélekben, életvezetésben tanultam tőle. A játékos szenvedélyt, ami minden drámát kiolt... A munkanélküliségben, összeomló egzisztenciában, betegségben is kitartó komédiázást, mely minket, gyermekeit is boldog emberekké varázsolt. És varázsol a mai napig.

Humorérzék nélkül semmi nincs. Hallgatom a rémes híreket, az egymásnak feszülő politikusokat, a durva hangnemeket. Nézem a vicsorgó, félelemmel teli arcokat a buszon, metrón, villamoson. Érzem a vibráló, pusztító energiát mindenhol. Üvegvékony létezésünk próbáit. Félek.

Ennyire komoly lenne a lét? Nem hiszem. A művész „Istenit" kíván teremteni, a tudós molekulákból épít egy új világot, hogy aztán önmaga vagy mások lerombolják azt, alkalmazva találmányait. Pedig a planéta egyszerűen, tán egyszerűbben működik, mint az egyszeregy. Légy része az egésznek, hagyd működni a rendszert. Ezen tételnek megfelelni emberként csak könnyeden lehet. Nem a könnyeken keresztül...

Úgy döntöttem, megtanulok együtt élni a gombáimmal, na persze kordában is tartva őket! Gazdatest vagyok, akár egy sci-fi film főszereplője, itatom, etetem „testrészeimet" az előírt mértékletességgel, de teljes kiőrlésű űrhajóim, élőflórás szondáim sorra bombázzák telepeiket. A háziorvosom meg? A földön fetreng a röhögéstől. Ez legyen hát a legnagyobb gondunk. Hogy majd a legnagyobb gondokat is kellő derűvel tudjuk kezelni.


Örkény István: A SZÍNÉSZ HALÁLA

Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.

A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni.

A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.  A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyílt színi tapsot kapott érte. Utána hívták vacsorázni, de nem ment.

Azt mondta: - Ma nehéz napom volt.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!