Szimpatika – Újévi fogadalmak – Apaszemmel

Ezek közhelyek, de egy decemberi fogadóóra alkalmával Bencénél megtudhattuk, hogy a karácsonyi ajándékoknál is jobban vágyik arra, hogy apával (azaz velem!) több időt lehessen. Uff! Ez szíven ütött, de végiggondoltam az őszt: hetente kétszer mentem érte biciklivel, és ilyenkor csak ketten voltunk. Néha megálltunk a közeli bicikliboltban, és felfújattuk a kerekeket, vagy – amikor a KRESZ-t módosították – vettünk mindenkinek a családból 180 Ft-ért macskaszemet az első kerekére. Óriási dolgok! Legalábbis egy 7 éves gyerek szemével. Ahogy elromlott az idő, eltettük a bicajt, és megszűnt az „édeskettes" hetente kétszer. Az ominózus fogadóórán persze a nejem szembesült a problémával, de végig kellett gondolnom a többi gyereket is. Miért ne bírna el az a fránya naptár – az én idegesítően „baromiokos" telefonomban – az ügyfeleken, kollégákon és mindenki máson kívül még egy rubrikát? Az eredmény:


-         Ádámmal gitározom a stúdióban minden hétvégén közösen!

-         Borival csavargunk: könyvtár, színház, új csizma, mindig, ami éppen kell!

-         Rozival hegedülünk, és én viszem az edzésre.

-         Bencével péntekenként úszás, én viszem a hegedűre, és meg is várom! (ez utóbbit egyedül ő igényli...)

-         Dávidkával is lassan ki kell találjak valamit, mert ő is kezdi a közösségbe járást, és neki sem fognak megmaradni a reggelek, amikor mindenki elment, és együtt lehet készíteni a kakaót.

Ezzel meg is volnánk! – gondoltam, de ahogy a sor végére értem, kimaradt valaki: a feleségem.
Nem éppen elhanyagolható. Mit is teszünk mi, férfiak (bocsánat a kivételektől)?
Rettentő büszkék vagyunk a gyerekeinkre, a feleségünkre és MAGUNKRA, ha elvisszük az asszonyt egy színházba vagy egy vacsira, vagy bármire, ami anyagilag mérhető. Ennyi. Ha jobban belegondolok, én mindig csak akkor takarítottam, ha gyermekünk született, vagy bármi más miatt a feleségem kénytelen volt pihenni. A hétvégén úgy hozta a sors, hogy porszívóztam, főztem, felmostam. A végén persze a kellő büszkeséggel kibontottam egy sört, és hozzá is tettem: „ksssz, mert megérdemlem...". Szánalmas voltam kívülről, ezt utólag bevallom, és továbbgondoltam: mi is akadályoz meg engem abban, hogy időről időre segítsek, hogy valóban részt vegyek a családi életben? Ha elhangzik a kérés: szívem, át tudod nézni Rozival a leckét? Akkor arra ne az legyen a válasz, hogy mindjárt, mert most értem haza, és borzalmas napom volt! A feleségem a színházon túl néha kaphat „csak úgy!" felmosást is, segítséget, bevásárlást...

Mert MEGÉRDEMLI!

...na, lassan én is felnövök!