Szimpatika – Szülői értekezlet – Apaszemmel

Tudom, hogy hihetetlen, de én még soha nem voltam szülői értekezleten. Mit kell ott csinálni? Biztosan hosszú lesz, neee! „Jó, akkor hozd el Dávidot a bölcsiből fél négykor, és menjetek el Rozival az orvoshoz, hiszen 2 hete fáj a füle, lehet, hogy felszúrják.” Akkor inkább a szülői! Tehát elvállaltam a küldetést.


Elérkezett a csütörtök, én a munkahelyemen teszem, amit kell, fél ötkor megszólalt a telefonom: „Szia, ugye nem felejtetted el a szülőit?” „(De!...) Persze, hogy nem, már éppen indulok!” „Az szuper, és ne késs!” Elkéstem.
Elnézést kértem, leültem a hátsó sorba, majd láttam, hogy mindenki jegyzetel, vagy legalábbis figyelmesen hallgatja Éva nénit.
Elfelejtettem tollat vinni magammal, tehát a következő negyed óra abból állt, vajon be merjem-e vallani, vagy csendben a mellettem ülőtől kérjek egyet. Neki nem volt felesleges tolla. Mindegy, gondoltam, megjegyzek mindent, és a lényegesebb információkat titokban beleírom az okos telefonomba.
Egy ideig minden ment gördülékenyen, de ezekkel a készülékekkel telefonálni is nehéz, hát még tartalmat megfelelő tempóban belevezetni. Azért a főbb gondolatok belekerültek a készülékbe, és nem is néztek ki a többiek a szülőiről. Én nem tudtam hozzászólni az olyan kérdésekhez, mint például osztálypénz, mert azt sem tudtam eddig, hogy létezik.
Egyébként mindent összegezve szórakoztató volt, hiszen megismertem egy-két újabb szülőtípust. Volt a lelkesen helyeslő, az aggodalmaskodó (aki sokallja a 4 napos erdei iskolát), és sajnos a folyamatosan kötekedő, akire kedvem lett volna már rászólni. Erre nem volt szükség, mert volt a rászólós típus is, aki ezt megtette, hogy teljes testével védje a tanítót.
Az értekezlet végén eljött a teljes megszégyenülés pillanata: Éva néni megkért minket, válasszuk ki a már régebb óta bennfelejtett holmik közül a gyerekünkét. Én nézegettem a pulcsikat, sapkákat, semelyik sem volt ismerős. Hazafelé elkezdtem gondolkodni, miben mentek reggel iskolába a gyermekeim. Egyiket sem tudtam felidézni.
A vacsoraasztalnál büszkén számoltam be nejemnek mindenről: – Lesz erdei iskola, 14.000 Ft, időpont, helyszín, miegymás. – Szuper! – Lesz farsang. – Mikor? – hangzott el a kérdés. – Azt nem tudom. – Hát, ezen a ponton be kellett ismernem mindent. Elkéstem. Nem vittem tollat, elfelejtettem hazahozni az uzsonnásdobozt, és nem ismertem fel a 3 hónapja ott kallódó tornacipőt sem.
Bence pillanatok alatt mellettem állt, hiszen nagyon nehéz a suliban mindenre figyelni, ráadásul látta rajtam, hogy felkészültnek éreztem magam, de anya egy csomó fogást talált rajtam „jogtalanul”.
Este a gyerekszobában aludtam matracon, no nem büntetésből, hanem azért, mert Rozi a betegsége miatt bebújt anya mellé, Bence és Dávidka pedig velem akart aludni egy szobában. Szerintem úgy érezték, apa is gyerek, hiszen mindent elfelejt.