Mentés mindig másként

Krisztiánnal véletlenül találkoztam, abban a budapesti kórházban, ahol hatodik éve műtősként dolgozik, és ahol láthatólag otthon érzi magát. Nyoma sem volt rajta az egészségügyben dolgozóknál gyakori túlhajszoltságnak vagy fásultságnak, pedig éppen „24 órázott”. Úgy kísérte, tologatta a betegeket, hogy közben mindenkihez volt egy kedves szava, humoros megjegyzése. Ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy részt vett az árvíz és a vörösiszap-katasztrófa mentési munkálataiban; hogy szabadidejében önkéntes mentős, és nyaranta vízimentő szolgálatot lát el; mindemellett feleségével négy gyereket nevel. Még csak 34 éves.
Te tényleg szó szerint éjjel-nappal dolgozol. Hogy bírod?
Szeretem. Most is épp 24 óráztam, de jól vagyok, megszoktam az össze-vissza alvást. A kórházban heti egyszer ügyelek, a mentőnél 12 órázni szoktam. Amikor kicsik voltak a gyerekek, a feleségemnek minden éjjel fel kellett kelni hozzájuk, és hát, én is folyton fölébredtem, mert egyszobás lakásban laktunk; természetes volt, hogy nem alszom át az éjszakákat.

Egy szobában éltetek négy gyerekkel?
Várpalotán, egy lyukban, nagyon rossz körülmények között. A lakásigénylés éveken át be volt adva, de hiába fordultunk bárhová. Miután Pesten kezdtem dolgozni, sokáig ingáztam; nem láttam, hogy tudunk majd továbblépni. A Honvéd Kórháznak nagyon sokat köszönhetek, azt is, hogy szolgálati lakást kaptunk Budapesten. Végre emberi körülmények közt élünk. És a Honvédban éreztem először, hogy erkölcsileg igazán megbecsülnek. Több kórházban dolgoztam, de az elmúlt hat év alapján tényleg mondhatom, hogy itt megtaláltam a helyem. Nagyon sokat segítettek nekem, és rengeteget tanultam. A főműtősnőm, Edit asszony pedig anyám helyett anyám.

Hogyan merült fel benned, hogy munka mellett önkénteskedj? Már gyerekkoromban nagyon vonzott a mentés. Volt, hogy részegekhez kihívtam a mentőt, csak hogy lássam, mit csinálnak a mentősök. Aztán kamaszkoromban egyszer, biciklizés közben, egy autó előttem fordult az árokba, én meg elláttam a sérülteket, ahogy tudtam. Tulajdonképpen elsősegélyt nyújtottam, bár akkor még fogalmam sem volt, hogy kell. A kiérő mentősök nagyon megdicsértek, ami szárnyakat adott, és meghatározó élményem lett. Tíz évvel ezelőtt Székesfehérváron kezdtem műtősként dogozni; ahogy jártam haza Várpalotára, a buszpályaudvaron mindig láttam a megyei Vöröskereszt irodáját. Egy nap bementem, hogy házigondozó-ápolói és műtős végzettségem van, tudok-e valamiben segíteni. Örömmel vették. Főleg véradást szerveztem, de mindenhol ott voltam, ahol szükség volt rám. Mikor megkérdezték, van-e kedvem vízimentőzni, mert egészségügyis segítségből nagy hiány van, persze, igent mondtam. Így kezdtem nyáron a Velencei-tóhoz járni. Hétvégén vonatra ültem a feleségemmel meg a két fiammal (akkor a kislányok még nem voltak meg): ha baj volt, dolgoztam, de mégis együtt lehetettünk. Így tudtam nyaralni vinni a családomat, és azóta is így töltjük a szabadságomat.

Mennyi a munkád ilyenkor?
Változó. Vannak tipikus balesetek: felhevült testtel vízbe ugranak, elalszanak a matracon, befordulnak a vízbe. Sok a vágás is a kövek közt. Rengeteg a szemsérülés: kisgyerekek dobálóznak iszappal, vagy naptej megy a szemükbe. Bizonyíthatom, hogy ezek a kencék tényleg víztaszítók, mert lehetetlen őket vízzel kimosni. Akadt újraélesztés is. Egyszer gránátot dobtak a lábam elé: a strandon találták; hál’ istennek nem lett belőle tömegszerencsétlenség. Persze, az ittasokkal, kábszeresekkel van a legtöbb probléma, ahogy az utcákon is.
„Szárazföldi” önkéntes mentősként mik a feladataid?
Kríziskocsival járjuk a várost, és hajléktalanokat látunk el, betegeket viszünk be. Hajléktalanozni is Várpalotán kezdtem – ott nem messze laktunk a hajléktalanszállástól, de sok utcai hajléktalannal is volt kapcsolatom. Gyakran olyan néniket-bácsikat látogattunk végig mint hajléktalanokat, akiket gyerekkoromból ismertem. „Jóban voltam apáddal”, „Együtt dolgoztunk a bányában” – mondogatták nekem. Ez sokat számított, amikor be kellett cibálni valakit az utcáról, hogy meg ne fagyjon, vagy rá akartam venni, mosakodjon meg. Ha morogtak is, hallgattak rám, eljöttek velem. A nagyobbik fiam és a feleségem gyakran elkísért. A szipósok búvóhelyére is lejártam segíteni, de velük nagyon kell vigyázni. Véletlenül volt ott egy srác, akivel együtt katonáskodtam. Általa alakult ki a bizalom, hogy a közelükbe engedjenek. Budapesten, persze, nem botlok mindenhol ismerősbe, de könnyen megtalálom a hangot az emberekkel.

Hogyan kezdtél mindezek mellett katasztrófavédelemmel is foglalkozni? Ez a terület mindig rettentően érdekelt. Miután a Honvédba kerültem, sok katasztrófavédővel találkoztam, mert a mi kórházunk látta el őket. Tavaly, amikor jött az árvíz, arra gondoltam, alakítani kellene egy mentőcsapatot. Felhívtam az AMS-Szamaritánus Mentőszolgálat vezetőjét, mert régóta az ő kríziskocsijukkal önkénteskedem. Mondtam, hogy mennénk az árvízhez, kellene kocsi, felszerelés. Az AMS szó nélkül adott. Pár emberből, egészségügyis kollégákkal, civilekkel, meglett a csapat. Így jött össze az első, majd a második út Boldván és környékén. Részt vettünk a sürgősségi betegellátásban, a járványmegelőzésben, de a ruha- és ételosztásban is. A vörösiszap-katasztrófánál már egyértelmű volt, hogy ott a helyünk – rengeteg sérült volt, aki nem került kórházba, vagy aki nem volt olyan súlyos, hogy bent tartsák, de ellátásra szorult, például naponta kellett kötözni. Ismét megkaptuk a teletankolt kocsit. Várpalotán át mentünk, ott az ismerősök telepakolták az autót étellel, ruhával. Elsőként pont egy tűzoltót láttunk el, szemsérüléssel. Megmondom őszintén, a vörösiszaphoz képest az árvíz üdülés volt. Ott is életek munkája veszett el, de a homokzsákokat dalolva rakodták az emberek. Az iszapnál senki nem énekelt. Valamiféle sokkot kapott mindenki. Már odafelé, az úton ott voltak a vörös foltok. A fák törzsén, a házak falán lehetett látni, milyen magasságban állt az iszap. Egész picinek éreztem magam. Nehéz ezt elképzelni, a sajtó, a tévé sem tudta visszaadni. Ami a második devecseri utunk előtt nagyon megrendített, hogy mennyit jelentett a kórházunkban fekvő vörösiszap-sérülteknek az, hogy hozzájuk, az ő falujukba megyünk.

Most mik a terveid? Hogyan tovább?
Decemberben alakultunk meg hivatalosan is mint az AMS-Szamaritánus Mentőszolgálat Speciális Mentőcsoportja. Nagyon büszke vagyok rá, hogy én vezethetem. Rétei Csaba a helyettesem, de valójában nem az, hanem a társam. Már kaptunk több felajánlást; a Soproni Speciális Mentők – akik a Fertő-tavon vízimentőznek – motorcsónakkal, eszközökkel támogatnak; egy vállalkozótól mobiltelefon-feltöltést kaptunk a szervezéshez. Az előző garnitúra ruhánk tönkrement a devecseri mentésnél, most a kórházi takarítók csoportvezetőjének köszönhetjük, hogy kapunk az ő egyenruhájukból. A fényvisszaverő csíkot meg az emblémánkat majd a feleségem felvarrja rájuk. A kórház azzal segít, hogy hivatalos távollétként fogja fel a mentő-utakat, ami nagyon nagy dolog. Tudod, én mindig csak álmodoztam arról, hogy egyszer eljutok ide… A műtős munkámhoz is ragaszkodom, de szeretnék minél több helyen ott lenni, ahol szükség van rám. Ne legyen katasztrófa, de sajnos időről időre van. Én pedig már csak úgy tudom elképzelni az életemet, hogy a kórház mellett mentéssel foglalkozom. Belebetegednék, ha mást kellene csinálnom.

Le a kalappal a feleséged előtt is. Nem szeretne néha otthon ülő férjet?
A feleségem maximálisan támogatott mindig, még ha sokszor rossz neki, hogy keveset vagyok otthon. A gyerekeimnek is természetes, hogy nem csak magunkért élünk. A hőségriadóban a fiaim vizet osztottak; a kisebbik velem volt most nyáron egy siketeknek rendezett eseményen, és ő segített nekem kommunikálni, mert a hallássérült srácok megtanítgatták a jelnyelvre. A gyerekeink sok mindent láttak velünk, és örülök, hogy látták a kábítószereseket is, mert ők már biztos, hogy nem lesznek azok. Egyébként a 16 éves fiam rendőr szeretne lenni; a kisebbiknél a mentős is felmerült; a 7 éves kislányom orvosnak készül. Kíváncsi vagyok, a legkisebb lányom mit talál majd ki, de még csak 4 éves. Egy individuális korban, társadalomban Krisztián ritka jelenség. Pedig az élete telis-tele van kalanddal, amire az emberek annyira vágynak – csak éppen legtöbben a számítógép vagy tévé előtt keresik. Tét nélkül, teljes kényelemben. Esetleg az extrém sportokban, életüket kockáztatva a semmiért.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!