Szimpatika – Rossz idő? Apaszemmel

Az írásaink leadásával – és általában a határidőkkel – hadilábon állok, viszont ha lenne egy kamera, ami folyamatosan rögzít, akkor esténként csak kiválogatnám a részeket, és meglenne az adott napi anyag. Persze lehet, hogy csak számomra szórakoztató, ami történik nap, mint nap, de akik elmerészkednek hozzánk vendégségbe, azokon azt látom, hogy ideig-óráig nagyon élvezik azt a „helyes káoszt”, ami egy szimpla vacsoránál ki tud alakulni.


Nem tartoznak ebbe a kategóriába a nyári pakolások és elindulások több napra, hiszen azok számomra inkább minősülnek önismereti tréningnek, melyeket a sors osztott rám, és céljuk, hogy kiderítsem: meddig bírom ordítás nélkül? Főszerkesztőmtől egyszer kaptunk kölcsön DVDket a gyerekek számára, köztük a Szeleburdi vakációt (Palásthy György filmje), gondolom, amolyan célzásként. A címe is sokat elárul, de aki látta a filmet, annak annyit mondanék, hogy nálunk minden indulás úgy néz ki, mint a filmbéli családnál. Nejem lényegében két napra is úgy pakol, hogy a világ bármely részén el tudjunk tölteni biztonságban 1-2 évet is akár. De semmi baj, hiszen a biztonság mindenek előtt...
Na jó, a készülődésből én valami ál-indokkal mindig kihúzom magam, de mire a mikrobuszba elhelyezem a kikészített csomagokat, az felér egy nehezített edzéssel bármely katonai alakulatnál. A balatoni tartózkodásunk alkalmával azonban életemben először hálás voltam a rengeteg tartalék ruháért, és a komplett gyerekszoba játékainak bepakolásáért, hiszen a tizennégy napból ötöt lehetett a szabadban tölteni, azt is minimum hosszúnadrág-széldzseki öltözékben.
Én szokás szerint 3-4 napot ingáztam a nyaraló és a munkahelyem között, de délutánra már mindig hazaértem. Ekkor elindultak a kalandok: sárkányozás a strandon, biciklizés a szomszéd faluba és vissza, vagy ha esett, akkor maratoni társasjáték-játszmák. Mindeközben a három kisebb egyszerre próbálta elmesélni az egész nap eseményeit. Egy ilyen esős délutánon jutott eszembe, hogy megszámolom, hogy tíz perc alatt átlagosan hányszor hangzik el az „apu figyelj!” kifejezés, de ötvennél elvesztettem a fonalat, mert Dávid közölte velem: apu, apu, apu, apu... Ő nyert!
Persze én mindenkinek a történetét próbálom meghallgatni, de néha lehetetlen. A nyárból  egyetlen hét van hátra. Várom  az új kalandokat, és továbbra sem dolgozom estig, mert akkor kimaradna a sok „apu figyelj!"