Szimpatika – Visszajátszott történetek

A történetmesélőt kérdező-bátorító játékmester ezúttal Bakó Tihamér, aki mint pszichológus az első magyar krízisintervenciós központban kezdte pályáját; színészként pedig az első playback-társulatban (a jövőre húsz éve alakult Rögtönzések Színházában). Számos pszichológiai és egy mesekönyv szerzője, vonalrajzai, ún. pszichografikái szintén megjelentek könyv formájában is.


Hogyan épül fel egy playback-előadás? Lámpalázas még előtte?
Mindig este 7-kor lépünk fel, de mi már 4-kor összejövünk és rámelegítünk. Lámpaláz nincs, sokszor inkább az a nehéz, hogy lelassuljunk és felvegyük a néző ritmusát, aki akkor érkezett. Hangulatok megjelenítésével kezdünk, ami azért fontos, hogy a közönség lássa, mi is a playback, na meg hogy néző és színész összehangolódjon. Ehhez az kell, hogy a játszó kiüresítse magát, ahogy a modern színházban mondják. Utána kiül valaki a nézőtérről a színpadra, és elmond egy eseményt, amit megnézne. Ha jól bánunk a történetekkel, a játékmester empatikusan tud jelen lenni, a színészek jól dolgoznak, gyakran egyre mélyebb történetek jönnek. Előadás után mi még összeülünk, visszajelzéseket adunk. Bármit képesek vagyunk megmondani egymásnak nyíltan; tudunk konfrontálódni meg feloldani, és erre szintén használjuk a playbacket.

A zenészeket leszámítva, a Pszínházban csak férfiak játszanak. Ennek megvan a színházi hagyománya; mégis, nem lesz abból paródia, ha egy férfi nőt alakít?
Az lehet, hogy a kép humorosan indul, később mélyül el a jelenet. Jót tesz, ha oldjuk a kezdeti feszültséget. A krízisosztályon traumatikus betegekkel is tapasztaltam, hogy nem mindig az segít, ha tragikus hangot ütünk meg. A humor rengeteget adhat: amikor ránézünk magunkra kívülről, vagy csak másképp. De tilos kigúnyolni a nézőt vagy elbagatellizálni, amit érez, és minden történetet egyformán tisztelnünk kell. Terapeutaként is tudom, hogy nem minősíthetek. Volt ezzel kapcsolatban egy meghatározó élményem. A katonaságnál dolgoztam sorozó pszichológusként: elbeszélgettünk valakivel, azután döntöttünk, hová küldjük. Egyszer csak föltűnt, hogy néha bejött valaki, és még meg sem szólalt, én már beírtam a legrosszabb helyre. Akkor megkérdeztem magamtól: miért? „Hát, mert olyan provokatív már az, ahogy bejön; megérdemli.” Kiderült, hogy ezek az emberek a legsérültebbek. Annyira, hogy fel kellett mentenünk őket! Ha velem provokatívan viselkednek, éles helyzetben? Óriási tanulság volt. Minden történet fontos. Talán látszólag könnyed, talán csak arra kell, hogy a mesélő megnézze, hogyan bánok vele, és legközelebb elmond valami tényleg fontosat.

A playback a pszichológusi pálya része, vagy másfajta útkeresés volt?
Új utat jelentett, de az utak találkoznak. Nagy szerencsém volt mindkét területen. Egyetemistaként az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben végeztem a gyakorlatot, és ott kezdhettem az itthon éppen formálódó krízisintervenciós osztályon. Főként öngyilkosságot megkísérlőkkel foglalkoztunk. Míg a központ elindulására vártunk, a Lipóton dolgoztam, pszichiátriai betegekkel. Ez a két első munkahelyem hatalmas biztonságot adott az egész későbbi pályámhoz. Igazi beavatást jelentett a szakmába. Fiatal pszichológusok gyakran félnek az öngyilkostól, a pszichotikustól, pedig velük lehet a legtöbbet tanulni. A playback-műfaj magyarországi indulásában is részt vehettem a kezdet kezdetén, húsz éve. A Margitszigeten sétáltunk a feleségemmel, amikor belebotlottunk néhány kollégámba, akik ott bohóckodtak egy hatalmas fejjel. Megtudtam, hogy Moreno, a pszichodráma atyjának évfordulója kapcsán tréfás megemlékezést és improvizációt terveznek a Pszichodráma Egyesület kongresszusára. Csatlakoztam. Kis György Ádám meditációban találta ki ezt a játékformát, de véletlenül egy már létező műfajt valósított meg. Ahogy a pszichodráma, a playback alapja is Moreno rögtönző színháza volt, amelyet a múlt század első felében vezetett Bécsben terápiaként. A stáb eljátszotta, amit a betegei elmondtak. Ebből nőtt ki ez a színházi út, és mára elterjedt az egész világon.

Hogy lett állandó társulat az egyszeri fellépésből?
Akkora sikert arattunk a kongresszuson, és olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy próbáltunk tovább. Így formálódott ki a Rögtönzések Színháza. A társulat tagjaiban egy közös volt: mindannyian képzett pszichodramatisták voltunk, ami önismereti, terápiás tapasztalatot jelentett. Ez nem követelménye a playback-műfajnak, de mélyebb jelenlétet, karakterformálást tesz lehetővé. Az eredeti playbackben a játékmester