Szimpatika – Manipulátor

Sokan, sokféleképpen emlegetik a nagybetűs Média felelősségét, ami már ebben a formában sem igaz; a médiában dolgozóké – igen, tudom, az enyém is – a felelősség, az viszont hatalmas! A hagyomány okán, no meg újabban más lehetőség hiányában, az állampolgár klasszikusnak tartott médiumaink tartalmát tekinti forrásnak. Amit ír az újság, mond a rádió, mutat a tévé kandallómeleg képernyője, az úgy van. Punktum.

Bár a közelmúlt ígéretes szociológiai fejleménye, hogy az internetezők elérik akár az ötven százalékot is érdeklődő hazánkban, kérdés, hogy milyen tartalomra kíváncsi a magyar? Felgyorsult infokommunikációs tudattágításunk milyen minőséggel bír? Még jó, hogy ebben a műfajban legalább „a víz az úr”, mindenki olyan mélyre meríti a világhálót, amennyire csak szeretné. Illetve engedik, néha meglepő vágyai…

Manipulatív egy közeget teremtettünk, annyi biztos, és mondhatni minimális az ellenállás, mindkét oldalon. A szolgáltatók az igényekre hivatkoznak, hallgatottsági, nézettségi statisztikákat lobogtatva, majd kreálva belőlük gazdasági, később morális alapot. Igen, a számok (állítólag) nem hazudnak. Csak hát az ember különös teremtmény, pszichológiailag is definiálható entitás, és ebben a minőségében nem egyszerű adat, haladjon bár milliomodmagával egyugyanazon irányba. Valóban ösztönös örömmel keresi a lehetőséget, hogy a tudat terhét már az előszobában fogasra akassza, s átbukdácsolva a lerúgott cipők, hétköznapok csapdáin, a távirányító mágikus infrafényével hipnotizálja teljes lényét, hosszú órákra feledve a valós valóságot. Mintha vezető érzékszerveink egyetlen célt szolgálnának: ne legyen szükség az őket hordozó fejre… Szomorú. És erre építeni?

Lehet, nem kell annyit gondolkodni. Legyen. Sőt, én is szeretnék kikapcsolni, letenni, feloldódni zavaros álmaimban, ámblokk. Csak semmi álszentség, hétfő sokszor van egy héten! Mikor nincs erő olvasni, elvonszolódni a színházig, galériákban múlatni a szabadidőt, megnézni a kedvenc zenekart, nem beszélve a költségekről. Mégis, Karinthyt elértve, a szórakozásban nem ismerek tréfát! Legyenek igényeim még oly alantasak az említett számítások szerint; ahol a küszöb a léc, ott kár felgyújtani a villanyt.

Feneketlen sötétség a csillogó műsorfolyam, szánalmas önismétlések, kopírozások olcsó áradata, és még így is pénzbe kerül. Kimondhatatlan összegű kiadások, és persze bevételek tartják felszínén a lélekvesztő tartalmatlanságot, hogy aztán a reklámszünetek kikötőiben könnyíthessünk magunkon, mindenféle értelemben. Céltalan bolyongás ez, meglovagolva a boldogtalanság hullámait.

Pedig nagyon tudnék nevetni, rám férne. És akkor manipulálhatnának orrba, szájba, fülbe, szembe, csinálhatnának hülyét belőlem szakadatlan, de könyörgöm: ne nézzenek eleve annak!