Betöretlenül

Amikor szomorú szemű, körbe-körbe járatott lovat látok valami vigasság közepén, mindig gyomron ragad egy régi gyerektábori emlék: az akkor érzett szánalom és homályos szégyen. Minket is elvittek így „lovagolni”. Pedig csak jót akartak, tudták, minden gyerek vonzódik a lóhoz – ahogy a ló az emberhez, ha ki nem ölik belőle.

Én is szerettem volna lovat, de olyat, akivel valódi kapcsolatom lehet, egy ló-barátot; majd lassan megfeledkeztem erről az álomról. Kardos Edina helyettem is valóra váltotta. Az ő családi és szakmai története végleg összefonódott a lovakkal, akikhez felnőttként autista kisfia vezette el újra. Ma, 40 évesen, férjével és három gyermekével a Pilisben él, és kilenc lovukkal ott is dolgozik mint pszichológus és lovas terapeuta. Jól gondoltam valamikor: igenis, lehet az embernek ló-barátja.

Mi volt előbb: a pilisszántói birtok vagy a lovak?

 

Három éve költöztünk Pilisszántóra, ez a megérkezés – remélem, már mondhatom. Még nem minden végleges, de olyan helyszínt, lóállományt és szakmai csapatot mondhatunk magunkénak, ami elégedettséggel tölt el. Régóta saját helyet szerettünk volna, hogy ne bértartó istállóba kelljen kijárnunk a lovainkhoz, hanem mi teremthessük meg számukra a megfelelő körülményeket – ami nem puccos sportistállót jelent. Másrészt, itt a háttérben nem zajlanak versenyedzések, így a terápiás helyzet biztonsága, intimitása megmarad. Nagyon zavaró, ha úgy kell, mondjuk, egy figyelemzavaros gyerekkel dolgozni vagy valakinek megosztania egy problémáját, hogy közben mások edzenek a pályán.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lóval?

 

Már gyerekként az életem része volt, de leginkább mint vágy. Éppen csak ültem lovon, majd rövid ideig lovas tornáztam. Igazából egyetemistaként kezdtem lovagolni, és nagyon sokat estem; utólag tudom, hogy azért is, mert ahol a lovakat nem méltó módon tartják, és egyik ember ül rajtuk a másik után, ahogy lehetőségük van megszabadulni a lovasuktól, meg is teszik. Az egyik esésnél megrepedt a medencém, és ez után két hétig feküdtem. Azt mondják, ha az ember nem ül vissza rögtön a lóra, csak a félelem erősödik. Igaz. Amikor újra lóközelbe kerültem, már a 10 éves kihagyás alatt növesztett félelmemmel találkoztam.

Nekem az érdekes, hogy még kerested a lovak társaságát.

 

Nem kerestem, bár továbbra is vágytam utánuk. A középső fiamról, úgy 10 hónappal a születése után, kiderült, hogy a mozgásfejlődése súlyosan megkésett, de ekkor még nem tudtuk, hogy autista; neki javasolták a lovas terápiát. Azt sokáig nem lehetett tudni, értelmileg sérült-e, és mennyire; aggódnunk kellett, fog-e járni, beszélni. Minden szülő egészséges gyereket vár, és – talán a szeretetből, reményből fakadó elfogultságunk miatt – elég későn vettük észre a rossz jeleket. Pedig volt már egy 8 éves fiunk, akinek a fejlődésével össze tudtuk hasonlítani Dávidét, na meg pszichológus vagyok – mégis csak azt láttuk, hogy a baba csodálatos és gyönyörű, és hinni akartuk, hogy minden rendben lesz. De 10 hónaposan Dávid még olyan volt, mint egy rongybaba, épp csak megfordulni tudott, és nem lehetett vele felvenni a kapcsolatot. Nem értettem, mire van szüksége, miért sír, ami nagyon megviselt: ha mindent megpróbálsz, de tehetetlennek érzed magad, előbb-utóbb megkérdőjelezed, alkalmas vagy-e egyáltalán anyának.

 

Pedig volt már egy egészséges gyereked.

 

Mégis kialakul az emberben az alkalmatlanság-érzés. Más autista gyerekek szüleinél is látom. Az a fajta kudarc, ami naponta ér, hogy mindent elkövetsz, de a gyerek nem reagál, nem érti, nem úgy fejlődik, oda vezet, hogy keresni kezded, te mit nem csinálsz jól. Miközben tudod, hogy – a mi esetünkben – egy kromoszóma-rendellenesség a bűnös. Az elfogadás hosszú folyamat, és része a gyász: el kell siratni, hogy a gyerekedből sosem lesz egészséges felnőtt, bármit csinálsz. Ennek egy szakaszában az ember felelőst keres, akit hibáztathat. Akár önmagát. Vagy büntetésként éli meg a helyzetet. Akaratlanul is azt éreztem: nekem miért nem adatott meg, hogy egészséges a gyerekem, miért kell naponta küzdenem? De ez már sok éve kisimult. Lassan képes lettem rá, hogy úgy fogadjam el ezt a helyzetet, mint olyan kihívást, amit azért kaptam a sorstól, hogy fejlődhessek általa – a gyerekkel együtt. Ebben pedig rengeteget segítettek a lovak.

A gyerek lovas terápiáján keresztül?

 

Közvetve igen, bár amit akkor így hívtak, ma már tudom, hogy nem az volt. Amikor Dávid egyéves lett, elvittük egy férfihoz, akit ajánlottak, mint „lovas terapeutát”: ő mindenféle szaktudás nélkül, de jó szándékkal vezetgetett lovakat. Nem tudta, mi sem, hogy egy gyerek 3 éves kor alatt nem alkalmas rá, hogy lóra üljön, de látta, hogy Dávid még ülni sem tud, ezért azt mondta: „anyuka is üljön a lóra, a gyerekkel.” Ami egyébként – éppen biztonsági okból –szintén tilos. Felültem 10 év után egy kicsi, barátságos pónilóra, akinél biztonságosabb lovat elképzelni nem lehet, és hihetetlen erővel tört rám a félelem, pedig egyáltalán nem vagyok szorongó alkat. Hiába maradtam látszólag nyugodt, a kisfiam megérezte a félelmemet, és elkezdett sírni, tiltakozni.

Egy autista gyerek is ilyen szinten reagál a szülő rezgéseire?

 

Ő nem érti a másik szándékait, nem tudja kikövetkeztetni a gondolatait, de érzéseket, hullámokat ugyanúgy vesz, csak nem képes nevén nevezni, mit él át. Bennem ott és akkor fogalmazódott meg, hogy nem lehetek akadálya a gyerekem fejlődésének. Ha azt mondják, a lovas terápia hasznos neki, és ehhez nekem lóra kell ülnöm (ezt akkor nem kérdőjeleztem meg), akkor megteszem. Másrészt az motivált, hogy leküzdjem a félelmemet – ezt már csak a szakmám miatt is feladatnak tekintettem. A lépést, ügetést hamar megszoktam, de amikor a vágtáig jutottunk – vágtában estem le korábban –, rám tört megint a rettegés. Általában igyekszem úgy élni, hogy ne reflektáljak magamra folyton pszichológusként, de ez tankönyvi helyzet volt. Jó darabig minden edzés úgy ért véget, hogy „ezt is túléltem”. Viszont rendkívüli módon megerősített a napi harc önmagammal, ami átvihető volt az életemben egyébként is jelen lévő küzdelemre.

Bármi lehetett volna ez a kihívás, nem? Pl. az evezés, ha a víztől félsz.

 

Ebből a szempontból igen. De a ló sok mást is tud adni.  Fél év után vettem egy saját lovat. Az elején hihetetlen összhangban voltunk, de amikor elkezdtük ugratni, megbomlott a harmónia, és a küzdelmem folytatódott. Akkor indult itthon az első magyar lovas terápiás képzés pszichológusoknak (lovas pszichoterápia addig csak külföldön létezett). Ennek részeként ugróvizsgát kellett tenni. Rengeteget estem megint. A félelemnél viszont erősebb volt, hogy nem adhatom fel – ami rímelt arra, hogy az anyaságom sem volt olyan sima, mint ahogy elképzeltem, de azt sem lehetett feladni. A ló, azontúl hogy tanított, rengeteg energiát is adott, amire nagy szükségem volt: mintha akkumulátortöltőre tettek volna. Egy lóval úgy lehet együtt lenni, akár a hátán, akár a földön, ha összehangolódom vele. Nem könnyű, de ha megvan, az a teljes harmónia állapota: egy leszek a lóval, és így mintha az erejében is osztozhatnék.

Hogyan jutott eszedbe a lovat bevonni a munkádba?

 

Szeged környékén laktunk, én hét évig egy bentlakásos rehabilitációs intézetben dolgoztam szenvedélybetegekkel. Ott a napi munka része volt annak tanítása, hogyan küzdjenek meg a betegek a szorongásaikkal. E nélkül nem is állhat valaki talpra. Ahogy én magammal harcoltam, és ebben erősödtem, az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt velük is használhatnám. Akkor még nem voltam végzett lovas terapeuta, ahogy Magyarországon senki, de az intézet vásárolt két lovat, és én elkezdhettem próbálgatni, hogyan állítható a ló a szenvedélybetegek gyógyításának szolgálatába. Mindeközben a külföldi szakirodalmat olvasva rájöttem, hogy ugyanazt találtam ki, amit kint már használnak.

 

Mondasz erre példát?

 

A ló jutalom volt, a rehabilitációban résztvevőknek meg kellett dolgozniuk azért, hogy kijöhessenek a lovardába. Csak gyógyszermentesen jöhettek, ha elengedték még az orvos által felírt legális pótszereket is. Almoztak, csutakoltak, etettek – meg kellett tanulniuk más igényeire figyelni. Utána ülhettek lóra. Megbeszéltük a bennük megjelenő érzéseket, azt, hogy a másik jelzéseit mennyire veszik, hogyan alkalmazkodnak egy folyton változó mozgáshoz... Kimondottan motiválta őket az élmény, amelyet a lovaglás adott.

 

Felfedezték, hogy a szenvedélyükön kívül létezik még örömforrás…

 

Igen, de ezért ők is tettek. És tényleg pótolta a hiányt, amit a szer hagyott. A lovagoltatás mellett ott az intézetben kezdtem kísérletezni a lovakkal való földi játékkal is, amely ma a munkám nagyobb része. Ebben megtapasztalható, hogy a körkarámban szabadon mozgó lóval hogyan lehet kommunikálni: mikor figyel az én kéréseimre, igényeimre, én hogyan veszem észre, ő mit vár; hogy tudunk együttműködni mindkét fél örömére. Mi nem arra tanítjuk a lovat, hogy egy jelzésre valamit csináljon, pl. nem megbököm, hogy fusson. A lovaknak van saját nyelvük (testbeszédük), amelyet mi tanulunk meg, de ez nem elég: a belső hozzáállás és a gesztusok együtt tesznek hatékonnyá – ahogy az életben is. A határok tartásával szintén jól lehet játszani: hogyan osztod fel a teret; hogy jelölöd ki a ló terét? Mekkora lesz a tiéd? Hogy veszed rá a lovat – testjelekkel –, hogy maradjon, ahol szeretnéd. A földi munkában sok minden megjelenik, ami nehézséget okoz az emberi kapcsolatokban is. Mi udvariasságból vagy hátsó szándékból gyakran nem, vagy nem tisztán jelzünk vissza.  De a ló jelzései érdekmentesen tiszták. Egy példa: bement egy agresszív, kemény srác a körkarámba, úgy, hogy „mi az nekem, körbehajtom én ezt a lovat!” Hadonászott, erősnek mutatta magát, a ló meg elfordult és legelni kezdett. És mivel bármit csinált, a ló rá se nézett, előjött belőle az a kicsi, gyenge, félelmekkel teli törpe, akit álcázni próbált az agresszivitásával. A ló annak válaszolt. Más módon kellett próbálkoznia.

 

Én tartanék a „földi munkától”, jobban, mint a lóra üléstől. Nem szoktak félni az emberek, hogy a ló megrúgja őket a nagy lábával?

Van, akinek pont az a szorongató, ha fent van a ló hátán, és érez maga alatt egy kirobbanni képes állatot. Beszédes, ki mitől fél. Mintha neked a látszólagos kontroll megnyugtatóbb lenne; az elengedése, az eszköztelenné válás pedig félelmetes. De fontos, hogy nálunk mindenki maga találja meg a lovat, akivel dolgozna. Oda lehet menni hozzájuk a legelőn ismerkedni. Az is jó, ha több lóval kerülsz kapcsolatba, mindtől lehet valamit tanulni, ahogy minden embertől. A lovas pszichoterapeuta dolga olyan helyzeteket teremteni, melyekben megjelenik a páciens problémája, és fejlődni is tud. Van, aki csak töltődni jön, van, akivel főleg szóbeli terápia zajlik, egy-egy lovas helyzetben. Egész más megfogalmazni pl., hogy én mindig csak adok, és nem kapok semmit, és más megtapasztalni, hogy amikor azt hiszem, épp a sarkamra álltam, a ló még mindig csak dögönyözteti magát velem.

 

A ti lovaitok speciálisan képzettek, de nincsenek gépesítve, hogy az érzékenységük megmaradjon?

 

Ez nagyon szimpatikus megfogalmazás. Ők nincsenek betörve. Olyan lovak alkalmasak terápiára, akik alapvetően nyitottak, kíváncsiak, tehát nincs negatív élményük emberrel. Ezért tartom egyre fontosabbnak, hogy csikókoruktól mi foglalkozzunk velük. Mi elindítjuk, és nem betörjük a lovat, tehát az emberrel való kapcsolata „töretlen” marad. Így kapja meg az alapképzettséget. Erre épül az újabb szint: a stressz, a zajok elviselése, a bizonytalan emberhez szoktatás. Ménesben vannak, legelőn, tehát nem bokszokban, kapcsolatuk van egymással. Onnan hozzuk ki őket. Általában kíváncsian odajönnek, de ha egy ló fáradt, és nincs kedve épp az emberhez, azt el kell fogadni. Vannak szabadnapjaik is a héten. Egy iskola-ló, aki napi sok órában körbe-körbe jár különböző emberekkel a hátán, elfásul. Fontos, hogy nálunk sokoldalú a munkájuk: futószáron vezetve, lovastorna, földi munka körkarámban; ugró-, díjlovas edzés a két pszichológus kollégámmal. És persze a család minden tagja lovagol: a mérnök férjemet és a kétéves kislányomat is beleértve. Bár, az előbb mondtam, hogy 3 év alatt nem szabad lóra ülni, ehhez képest Bori hozzá van nőve a lóhoz: én vezetem, így sétálunk az erdőben, nem babakocsit tolok. A 18 éves nagyfiam versenyzett is, remek lovas.

 

A középső fiad, Dávid is lovagol?

 

Az túlzás. Lovacskázik. Azóta, hogy én legyőztem a félelmem a lovakkal, neki is folyamatos velük a kapcsolata. Míg Szegedhez kötött a rehabilitációs munkám, ott járt lovas terápiára (persze, sok más fejlesztést is kapott), majd Fóton, miután meghívtak oda dolgozni, a Lovasterápia Szövetség központjába. Nehezen engedtem el a szenvedélybetegekkel való munkát, és nem is teljesen, de Fót remek hely volt; a fiamak is nagyon nagy lendületet adott az ottani terápia. Egy autista gyerek motivált lesz a lóval kommunikálni, úgy, ahogy emberekkel nem. Dávid most 10 éves, 4 éve van saját lova: Masni, aki hihetetlen türelemmel és odaadással figyel rá. Képesek lépni, ügetni is szabadon. Amit Dávid nem tud, Masni tudja. A kancákból a sérült vagy nagyon elesett emberek előhívják azt a védelmező-segítő magatartást, amit a kiscsikó. Nagyon érdekes, hogy amikor valaki erősödik, már meg kell küzdenie az irányításért.

 

Aggódsz még Dávidért, hogy elfogadják-e a társai, mi lesz vele később? Vagy már ez is a helyére került?

 

Úgy hatéves koráig nem is sejtettük, hol lesznek a határai; háromévesen kezdett járni, négy és fél évesen beszélni; lassan derült ki, hogy értelmileg is enyhén sérült. Most már látni, mi érhető el nála. Azon belül mindent meg kell tennünk, tovább viszont nem szabad erőltetni. Nagyon jól fejlődik, és fantasztikus a szókincse. Integrált osztályba jár. Egyéni fejlődésmenettel halad, mellette van egy gyógypedagógus négy órában, aki nemcsak a tanulásban segíti, hanem „tolmács” is: ha te ezt szeretnéd, akkor így mondd, ha a másik úgy reagál, ezt jelenti. Nehéz megértetni vele, hogy a másiknak más érzése, vágya, szükséglete van. Otthon is küzdöttünk, hogy ne csavarja a kutya orrát, mert fáj neki, vagy nem vakarjuk a ló szemét. De ez tanulható. Már megkérdezi tőlem, milyen napom volt. Most nagyon kell figyelnünk rá, mert kezdi észrevenni, hogy különbözik a többiektől: hogy más ügyesebb a tornán, könnyebben beszélget, tanul. Tudom, hogy élete végéig kell majd mellé segítség, de alapszinten el fogja látni magát, valamilyen egyszerű szakmája is biztos lesz. Nyugodt vagyok. Az emberek szándékait sosem fogja átlátni, de van egy támogató, nagy családja és két egészséges testvére.

 

Megint kisgyerekes anyuka is vagy...

 

Most nagyon felemelő számomra az anyaság. Küzdelmek nélkül, csak úgy minden megtörténik. Bori jár, gyönyörűen beszél, biciklizik…, úgy érzem, én nem teszek érte semmit. Igazi ajándék. Azt az élményt is visszaadja, hogy elég jó anya vagyok. Pedig korábban is az voltam, csak az erőfeszítéseim eredménye nem úgy és nem akkor jelent meg. De az is igaz, hogy ha Dávid kimondott egy szót, ami arra utalt, mit szeretne, az hatalmas öröm volt. Nagyon átértékelődött bennünk, mi eredmény, mi öröm, és mi az, ami az életben „jár”.

 

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!