Szimpatika – Annak, aki az, ami!

Tegyük most félre a termékkel, és annak minőségével kapcsolatos ellenérzéseinket, és nézzük magát, a mottót! Vitatkozni nincs miért vele. A társadalomtudományok számos alkalommal hivatkoznak az Én azonosságának fontosságára, és miután ezen filozófia nem sajátja a kommunikációs piacnak, üdvözítő volt akkoriban felfedezni a jelentés gazdagságát. Térspecifikus értelmezésének hiányát kevésbé. Sőt, ez a hiány – két évtized után is – szembetűnő, ha kicsiny hazánkat vizsgáljuk, mint célcsoportot. „Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok...”

A sláger (Rapülők – a szerk.) tű-pontosan fogalmaz, még a folyamat evolúcióját is megmutatva: a szerepjátékot óhatatlan kiábrándulás követi, amennyiben nem vész el valódi énünk a „nagy alakításban”. Mert mindenki tehetséges színész ám, vagy annak hiszi magát! A népképviseleti vezető higgadt magabiztossággal fogalmaz, és csak kevesen dekódolják a gesztikulációk, a mimika, a testtartás nonverbális üzeneteit, szemben a mondottakkal. A tévés személyiség témaérzékeny műveltségét fitogtatja, hogy aztán – az amúgy villám-net-kurzuson szerzett tudás – csak a riportalany jólneveltségének köszönhetően ne kapjon gellert, már az első visszakérdezésnél. A valóságshow celebje öntudatosan vázolja napokban induló zenei/színházi/tévés/elemző/matematikusi karrierjét, és lesz CD, meg életrajzi könyv a boltokban. Ez csak a kirakat? Ó, nem.

A legritkább esetben fogalmazzuk meg a realitás harmóniáját, egy egyszerű „hogy vagy?” kapcsán, ha mégis, hát zúgnak a nehéz idők harangjai. Persze manapság érthető, hogy ritka az egyensúlyi helyzetjelentés, de már jó ideje hangos drámák vagy utópiák hangszerelik át a valóságot. Alternatív szólamötletek a fenti szereposztáshoz: „Itt tartok most.” „Csak fájó intézkedések tehetnek rendet!” „Elmondaná egyszerűbben?” „Nem értek semmihez, pedig jó volna!” A sosem hallott őszinteség hangjai...

Anno mindenki új, gyökeresen más életet vizionált, és valahogy most sincs másképp: errefelé nem akarunk azok lenni, akik vagyunk. A kiszerkesztett archetípusok vágyai – hatalom, elismertség, ismertség, mindenáron – szekunder vágyak. Csillapíthatatlan szeretetéhségünk felismerhetetlenül torz következményei. De miként tartunk igényt rá, ha nem szeretjük lényünket? Olyannak, amilyen! Mert könnyű azt mondani.

Pedig vannak, akiknek ez nagyon megy. Így aztán más is. Feleségemmel nemrég moziban jártam, a csillogó amerikai szélesvászon alatt terveztük múlatni az időt, és a választás oly közhelyesre sikeredett, hogy szinkron untuk a sztereotípiákat. Egyesült álmok: férfi, nő, kutya, karácsony, összeomlás, felállás boxringben, ágyban egyaránt, a hatalmas metropolisz multikulti kulisszáiban. Fokozhatatlannak éreztük a pillanatot, mikor is a hollywoodi filmgyártással vélhetőleg egyidős orgánum rázendített az összegző narrációra, felelevenítve az ünnep holdudvarában keringő fogalmak mindegyikét, majdhogynem enciklopédikus igényességgel... És akkor már tényleg nem volt tovább, hát látomásom támadt. Szám szerint kettő. Az első során tüzes angyal tépte szét a forgatókönyvírót, másodízben azonban, kristálytisztán megvilágosodott egy nemzet sikerének motorja, mind a tizenhat hengerével! Mert kérem, oktató filmet láttunk, nem csak amerikaiaknak. Az epizodisták hétköznapi hőseit, a büszke munkavállalókat, a bérből és fizetésből élőket, akiktől nem idegen a szentimentalizmus, enyhítendő a napi robot terheit, akik csak büszke rendőrök, programozók, rocksztárok, széttépett forgatókönyvírók, de csillogó szemmel a 72. utca és a... Nem folytatom. Hogy ez maga a szocialista realizmus? Lehet, de ők nem a rendszerben, magukban hisznek, nagyon. Legalább. És a rendszer – melyhez immáron a miénk is hasonlatos ’89 óta – ezt a hitet engedi érvényesülni, így, vagy úgy.