Szimpatika – Szárnnyal, vagy csak egy szál tollal

Több mint 40 éve szabadúszó író. Bátor ember…

Kamaszkoromban eldöntöttem, hogy író akarok lenni, semmi más. Csak tartottam magam ehhez, mint mindenhez, amit megígértem magamnak. 14 évesen – ’44-ben – elvittek leventeként Németországba, és ’46-ban, mikor hazajöhettem, egy csomó pocsék verssel tértem vissza. A Márciusi hold ’69-ben jelent meg, már érett versekkel. Két hét alatt elfogyott, ami ma elképzelhetetlen. A sok rossz versem kellett a jókhoz, ahogy a rossz darabjaim a jó drámákhoz. Időközben rájöttem ugyanis, hogy főleg drámaíró vagyok. ’65-ben írtam az első jó darabom, minden addigit elégettem. Egyet kivéve, amit kilencszer írtam át, mégis rossz maradt.

A tanári diplomáját sutba dobta?

Amikor kellett valami civil foglalkozás, a tanítást választottam, mert Arany János is tanár volt. Pedig én magam gyalázatosan tanultam: ugye, reggel 6-kor keltem, napi 8 órát dolgoztam – bádogosműhelyben, textilgyárban –, meg a lányok is érdekeltek. Emellett jártam a dolgozók esti iskolájába. Érettségi után viszont mint munkásgyereknek egyenes utam volt az egyetemre, Pestre. Pártfőiskolára akartak volna küldeni, hogy kádert faragjanak belőlem. De tudtam, és ki is fejtettem, hogy a párt olyan, mint egy nagy tenyér: a hátsóm alá nyúl, fölemel, ám ha kihúzza, nagyot esem. Inkább tanítottam és írtam. Végül csakis az írás maradt.

Ez lehetséges volt család mellett?

Évával, a feleségemmel igen. Rengeteg áldozatot hozott értem, és kezdettől mindvégig hitt bennem. A bölcsészkaron ismertem meg, ő tényleg tanárnak készült. ’53-ban vettem el, amit kemény meccs előzött meg. Anyósom nem akarta hozzám adni, 166 centis proli gyerekhez: „Ilyen keskeny vállú, ilyen kicsi, és még költő is akar lenni!” – panaszolta a fiának. Mire a leendő sógorom felugrott: „A hülye nővérem! – kiabálta. – Nyomorékok lesznek a gyerekei!” De nem tudták megakadályozni az esküvőt. Évával megbeszéltem, hogy nekem az írás a legelső, és elfogadta, hogy amikor írnom kell, odaadom a fizetésem egy kollégámnak, aki helyettesít. Rengeteg terhet vállalt, de azért mielőtt éhen halt volna a család, mindig visszamentem dolgozni. Laktunk olyan deszkaházban is, aminek át lehetett látni az oldalán. Viszont, amikor tanítottam, 100%-osan annak szenteltem magam. Az Esze Tamás Nevelőintézetben potenciális gyilkosokat is oktattam magyarra, történelemre. Később nevelőtanárként maradtam. Nem lehetett félvállról venni. Kemény srácok voltak, eleinte mindig meg is akarták mutatni. Egyikük pl. azért került oda, mert megverte a tanárát. Behívtam, mondtam neki, hogy ha csak emeli a kezét, egyikünk meghal. Nem is lett baj. De a nevelőotthonból éppúgy szabadságoltam magam, ha írnom kellett.

Miért érdemes írni – mindenáron? Mi erre a belső válasza?

Mi az egyáltalán, hogy érdemes? Egy majdnem felbomlott értékrendű világban. Ahol minden „csak üzlet”. Ez nem mai probléma. Amerika még akkor is adott el fegyvert Hitlernek, amikor már folyt ellene a harc. Tudja, én eleinte bizonyítani akartam, hogy ott is teremnek emberek, ahonnan jöttem: a pápai munkásközegben – innen a P. a nevem előtt (mert ha feldobnak egy követ, az vagy egy Kovácsra esik, vagy egy Horváthra). Az ún. kommunista éra elvileg kedvelhetett volna, de nem kedvelt. „Uralkodom én is osztályommal, csak épp seggbe rúgom magam olykor” – leírtam. Azt is, hogy apám részeges volt, anyám túl sokat imádkozott. Apám mindent elivott, én mindent elírtam. Sokan azt mondták rám, beképzelt vagyok. Hát, hol az a beképzelt ember, aki ilyen sokáig elbírja, hogy rárúgják a csendet? Ezt Aczél „elvtárs” nagyon tudta. Bent ültem nála, nézte rólam a jelentéseket: „Magáról azt írják, igen tehetséges. Menjen, keresse meg a Magvető igazgatóját.” Mire odaértem, Aczél már áttelefonált, hogy engem nem lehet kiadni. Rég nem akarok bizonyítani senkinek. Magammal jól vagyok, a sikereimben benne vannak a kudarcaim és fordítva. Amit létrehoztam, értékes, mégis kevesen ismerik, és ez fáj. De írni azért írok, mert ilyennek, ilyen hülyének születtem; csak másként voltam hülye, mint más hülyék. Éva értette ezt is. Ő én voltam, én meg ő. Mindent tudtunk egymásról. Ilyen csak egyetlen emberrel lehetséges. Azt is tudta, elfogadta, hogy más nőket is szeretek, másképp. Nem volt titkunk.

Létezik ilyen: hogy nincs titok?

Az emberek nagy része hazudik, magának is. Mi annak idején megegyeztünk abban, hogy mindent elmondunk a másiknak. Majd abban, hogy a gondolat sosem lehet felháborodási alap. De: mindjárt az elején két dolgot tisztáztunk, hogy én író akarok lenni, ő meg nagy családra vágyik. Neki a gyerekek voltak a legfontosabbak – két fiunk és egy lányunk született. Elolvasom magának az Együtt című versem, hogy jobban megértse: „Akartuk egymást akkor is, amikor kevés volt ágyunkban a szerelem, és most együtt függünk a halál fölött is egy szál idegen.”

Mikor halt meg a felesége?

2006 karácsonyán. Tíz éven át küzdött a rákkal. Az utolsó időben iszonyú fájdalmai voltak. Már a fájdalomcsillapító sem hatott. Két napig mást sem mondott, csak hogy: „Jaj, Istenem, jaj, Istenem!” Amikor már nem bírtam tehetetlenül hallgatni tovább, azt mondtam neki: „Éva, menjünk el, megcsináltuk, amit kellett, a gyerekeink nagyok – hagyjuk abba.” Akkor, 24-én végül beleegyezett. Az altatóimat feloldottam két pohárban, elbúcsúztunk, és megittuk. Utána röpültem. Nem félek a haláltól, nem is akartam öngyilkos lenni soha. Attól szoktam félni, hogy nem sikerül befejeznem, amit írok.

Ez azért Shakespeare-jelenet, hogy kiisszák a méregpoharat.

Igen, a képzeletem olyan, hogy mindent látok magam előtt, és rettentően szeretek játszani. Ez a halálba is bekúszott. A szerelem azért olyan ellenállhatatlan, mert játék. Ha az. Ha nem, akkor csak szex, ami önmagában nem érdekelt. Játszótársakra vágytam, és akibe beleszerettem, annak volt feje is. A szerelmi játék töltött, és Éva tudta. Sokakat évekig, volt, akit 40 évig szerettem. De „az egyetlen” Éva volt. A többiek csak az „egyek”, amit ők is tudtak. A nők nagy része, persze, nem ezt akarja hallani, de én sosem hazudoztam. Bennem sok én él, ezekre kívülről is nézek, miközben élem őket. Ezért tudok figurákat teremteni a drámáimban. Ezek mind másképp, mást szeretnek.

Rengeteg szerelmes verset írt…

Igen, Éva gépelte, de ha nem neki szólt, sosem volt beazonosítható az alanya. Illetve Évára rákopíroztam valakit; vagy fordítva. A szerelem élő növény, amelyet két gyökérzet táplál. Gondozni kell, öntözni. Egy darabig amúgy is megmarad, de nem sokáig. Bennem sok ilyen növény élt.

Csak nem hagy nyugodni – hogy tudta ezt elviselni a felesége?

Nem örült, de elfogadta. Neki ott volt a három gyerek; és tisztában volt vele kezdettől, hogy ez vagyok én. Sosem csináltam sportot a szerelemből. Amikor Éva nagyon fáradt volt, akkor tudtam, hogy hagynom kell. Erről is írtam. Ő meg tudta, hogy én csak akkor élek, írok, ha játszhatok. Nekem nem a birtoklás kellett, hanem a játék, értse meg! Évának nagyon szép, gazdag élete volt mellettem, és nem kellett neki más férfi – ő mondta így. De ha nem hazudunk magunknak, annak ára van. Én nem tudtam volna az egyek nélkül szárnyalni, Éva nélkül meg felröpülni. Évával voltam egy.

Meghalt volna vele.

Korrekt dolognak tartottam, hogy elkísérjem. Mégis egyedül kellett mennie. Oda, amiről nem tudjuk, hogy mi, és van-e. A szomszéd talált rám karácsony reggel eszméletlenül, hallotta a hörgésemet a lakásból, ő hívott mentőt. Éva kihányta az altatót. Én 26-án arra ébredtem egy kórházi ágyon, hogy le vagyok kötözve, aztán elvittek és leslagoztak, úgy, ahogy voltam. Álltam, csöpögve, mint egy szárny nélküli angyal, akit kirúgtak a mennyországból. Átmentem Évához, magánál volt, de nem szólt, csak nézett, olyan tekintettel… ma se tudom, milyennel. Azt hiszem, nagyon félt. Én akkor már nem gondoltam a halálra, hisz túléltük... 27-én halt meg. Mellém ült a lányom, és kérte, maradjak még. Mondtam, hogy jó.  Másnap hazajöttem. A pszichológust elküldtem, tudtam, vagy egyedül állok talpra, vagy sehogy. Megbeszéltem magammal, mit fogok csinálni, ha élnem kell. Azóta 6 könyvet megírtam, két drámát, és még meg akarok írni egyet. De néha, mikor  nem tudok aludni, azért megkérdezem, mi a francnak csinálom.

Mit felel?

Van még megírandóm. És nem akarom, hogy elvesszen, amit írtam Az embernek fel kell építenie magát, tudnia kell, hogyan akar élni, aztán kitolni a leépülést, fizikailag, szellemileg, amennyire lehet. Napi egy órát tornázom, masszírozom magam, és futok – a lakásban, mert bolondnak nézik az embert ennyi idősen, ha odakint fut. Hetvenvalahány évesen még kézenálltam. Érzem a korom, elfelejtek ezt-azt; a magány is nehéz, de nem engedem pl., hogy magamban beszéljek. Ha észreveszem, leállítom. Megtanultam a házimunkát is, látja, tisztaság van nálam. Éva féltett, mi lesz velem nélküle. De nagyon büszke lenne rám; háziasszony, háziember is vagyok.

Bízik abban, hogy még találkoznak?

Igen, hinni akarom. Tudom, hogy van valami. Vagy Valaki. De amikor a véges meg akarja magyarázni a végtelent így vagy úgy, attól viszolygok. El kell fogadni, hogy van örök értelem. Aztán lehet, hogy tévedek, és nincs semmi. De nem hinném.

Minderről – fejezi be a beszélgetésünket –, leírt már mindent Kakasdomb és Azok a szigetek című regényében. Azután felolvas még nekem; de ezekre a verssoraira már otthon bukkanok Öregember című versében: „Csak hiszem, / nem tudom, hogy itt vagy. / Ha mégsem, / jaj, hogy vagy itt, ha nem?”