Szimpatika – Terhes hasat nem lehet behúzni

Sokat dolgozik mostanában?

Ebben az évadban három premierem volt. A Thália Színházban Shaffer Equusát mutattuk be, melynek magyarországi ősbemutatóján is játszottam, akkor Jill szerepét, most pedig az anyáét. Aztán jött Thomas Bernhardtól A színházcsináló, Kern Andrással a címszerepben, én a feleségét játszottam, majd jött A lovakat lelövik, ugye? a Vígszínházban.

Három bemutató egy évadban jónak mondható, régebben sokkal jobban le voltam terhelve, de nem biztos, hogy ebben a korban olyan jó lenne, ha lenne még kettő, ez így untig elég. Nemrég felkértek egy nagyon szép szerepre, de sajnos kénytelen voltam visszautasítani, mert olyan sokat játszom, hogy nagyon nehéz lett volna megoldani. Ez Németh László Bodnárné című darabja volt, fantasztikus szerep, de sajnos a hátam mögé kellett dobnom – mint egy úrinő a velencei tükörbe a kristálypoharat.

Idén 40 éve, hogy a Vígszínház társulatának tagja. Soha nem jutott eszébe, hogy továbbálljon és kipróbáljon egy új helyet?

De igen, csak akkor nem a Vígszínházat akartam elhagyni, hanem az egész pályát. Volt egy pár olyan év, amikor talonba kerültem, de nem emiatt foglalkoztatott a távozás. A színész tulajdonképpen kiszolgáltatott a szerzőknek, a partnereknek, a világosítóknak, de legfőképpen a rendezőknek. Ha egy rendező felkészületlenebb a társulatnál, vagy akár csak egyetlen egy színésznél, akkor az nagyon méltatlan helyzet, és ha az ember már egy ideje benne van a szakmában, akkor egyszer csak rájön, hogy őt bizony nagyon átverték. Miért kell még tovább feszíteni az idegek húrjait, amikor ez a szakma önmagában is próbára teszi az idegrendszert, a lelket, a testet, még az arc- és a fejbőrt is? Amikor emellé az egyébként jelentős fizikai és szellemi leterheltség mellé én is kaptam egy felkészületlen rendezőt, akkor azt mondtam magamnak, hogy mi lenne, ha én ezt az egészet abbahagynám.

Hál’ istennek meggondolta magát. Mi volt az, ami mégis maradásra bírta?

Ez egy szép pillanat volt. Akkor még nem építették át a Vígszínházat – tehát ez egy régi történet –, és elhatároztam, hogy fölmegyek a harmadik emeletre, elhozom a munkakönyvemet és felmondok. Elindultam, de elromlott a lift, így a lépcsőn mentem fölfelé. Amikor az első emeleti büféhez értem, óriási röhögés hallatszódott ki onnan. Egy pillanatra benéztem, és azt láttam, hogy ott van Szombathy Gyuszi, Szilágyi Tibi, Tahi-Tóth Laci és Kern Andris török turbánokban, hegyes cipőkben, vízipipával az asztalon, és fergetegesen röhögnek. Gondoltam, hogy akkor még egy kávét megiszom, mert itt olyan jóízűen kacagnak és tulajdonképpen a tesóim ülnek ott – mert ugye, vagy elfogadom őket annak, vagy begubózok, és leszek egy elkényeztetett, félhülye színésznő.

Végül is bementem, eltöltöttem ott egy jó másfél órát, és olyan jó hangulat volt, hogy a kávémat is alig tudtam meginni, mert állandóan rázkódtunk a nevetéstől. Majd, mint aki jól végezte dolgát, fogtam magam és elindultam hazafelé. Már a saroknál jártam, amikor eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen miért is jöttem be, de azt gondoltam, hogy ha ez alatt a másfél óra alatt – persze ehhez kellettek a turbánok és a korábban felsorolt férfiak – én elfelejtettem, hogy miért indultam, és mégis felmondok, akkor én egy hülye vagyok.

Ezt követően talán az Óz, a csodák csodája volt az első olyan előadás – amiben én a Nyugati boszorkányt

játszottam –, ahol egy felszabadult, a gonoszságban elmerülő, boldogsággal fűszerezett színpadi lét visszahozta a hitemet az egésszel kapcsolatban. Azt a darabot Gárdos Péter filmes mint meghívott rendező rendezte, és ő semmit sem tudott a helyzetemről. Pár évvel ezelőtt összefutottunk, és akkor közöltem vele, hogy neki köszönhetem, hogy a pályán maradtam.

Ha már szóba került a filmművészet: volt egy időszak, amikor kifejezetten sokat forgatott. Hogyan kezdődött a filmes karrier?

Harmadéves főiskolás voltam, amikor Kalocsay Miklóssal játszottuk a Rómeó és Júliát a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ott találkoztam Mészáros Mártával, aki úgy döntött, hogy ott rögtön Szegeden megcsinálja a Szabad lélegzetet, és megkért, hogy maradjak. Ezzel indult be a filmes élet, tartott talán 10-11 évig, és ez idő alatt minden évben forgattam. Akkor még voltak tévéjátékok, sokban játszottam – most már ezek sincsenek, és a filmes szakma is rengeteget változott. Az emberek haverságból osztanak szerepeket – sajnos néha színpadon is, de a filmben különösen. Én ezt abszolút megértem. Ha az ember takarítónőt, fogorvost vagy nőgyógyászt keres, akkor is olyat választ, aki számára szimpatikus, még inkább, ha barátról van szó. Ezek tulajdonképpen intim dolgok, a mi szakmánk is az, hiszen ha valaki igazán jól és őszintén játszik, akkor teljesen pőrére vetkőzik. Nem mondom, hogy ez egy örömteli dolog, de megértem.  A másik, hogy a „friss húst” sokkal szívesebben veszik, mint a már érleltet, hiszen akkor az olyan lesz, amilyennek ők akarták, nem olyan, mint amilyennek valaki más. Én így 62 évesen saját magamat érlelem meg; amikor elkezdtem filmezni, akkor még más volt a helyzet.

Szeretett forgatni?

Volt olyan, amit nagyon szerettem. Például Sándor Pál filmjét, a Szabadíts meg a gonosztólt. Azért is volt különleges ez a forgatás, mert gyermek nélkül a hasamban kezdtem el, majd nyolc és fél hónapos terhesen fejeztem be. Büszke vagyok rá, hogy nem látszik a filmen, hogy én közben kihordtam egy babát, igaz, hogy nagy segítségemre volt ebben egy ügyes kis nyúlszőr bunda. Emlékszem, hogy a vége felé mondta a Pali, hogy „húzd be a hasad!”, mire én mondtam, hogy ezt már nem lehet behúzni, tehát tulajdonképpen ott hordtam ki az első fiamat, Ivánt.

Milyen hatással volt a gyerek életére, hogy a forgatáson töltötte a születés előtti hónapjait?

Titokban mindig is attól rettegtem, hogy a gyerekeim az én pályám közelébe kerülnek. A nagyfiam pszichológusnak készült, de itthon nem vették fel, aztán nagy szerencsével kijutott New Yorkba 18 évesen, azóta is ott él. Végül a Columbián elvégzett egy filmes szakot, de nem hinném, hogy azért, mert a hasamban ott volt a forgatás alatt. Most különböző installációkat készít, ami nem könnyű, viszont nagyon szép dolog, és szereti, amit csinál. Ennek nagyon örülök, csak hát egy óceán választ el tőle, ami nekem nagyon nehéz. A kisebbik fiam, Gáspár is benne jár már a korban, ő az internetes média területén dolgozik. Néha büszkén felhív, hogy nézzem meg, hogy milyen újításokat csinált egyes honlapokon, de ehhez sajnos én nem igazán értek.

Van még valami, ami hiányzik az életéből?

Szívem szerint Svédországban élnék. Nem a svédek vagy az egyébként hírhedten depresszív északi élet miatt, hanem mert ott nincs korhatár a felsőoktatásban, és én nagyon szeretném elvégezni az orvosi egyetemet. És hogy megérjem, hogy az unokám leérettségizik.

És a színpadon?

Szerepálmom nincs, soha nem is volt. Sokszor felkértek rendezni, de én mindig visszautasítottam, mert annak az lenne a vége, hogy az infarktus és a gyomorfekély viaskodna a testemben a győzelemért. Egy színésznek lent ülni és hallgatni a hamis hangokat, meg elmondani, hogy ez nem jó, az nem jó, rettenetes dolog. Ennek ellenére van egy általam nagyon nagyra tartott kollégám, Borbiczky Ferenc, akinek szeretnék találni egy olyan szerepet, ami igazán az övé, és akkor – ismétlem, csak neki – bevállalnám a rendezést.

Nemrég eljutott Kambodzsába, ahova már jó ideje vágyott. Honnan van ez a vonzódás?

Ez egy régi történet. Huszonöt évvel ezelőtt láttam egy nagyon szép utcai plakátot, melyen az Angkor Alapítvány felirat volt látható. Másnap bementem egy könyvesboltba és minden magyarul megjelent, Kambodzsáról szóló könyvet megvásároltam. Miután elolvastam ezeket, rájöttem, hogy engem nagyon érdekel a khmer kultúra. Az összes létező albumot, könyvet megvettem, és az idő múlásával egyre jobban kezdtem oda vágyni. Megfogadtam, hogy ha valaha kijutok, akkor nem szervezett csoporttal megyek, hanem kerítek egy Ázsiát megjárt embert, és körbejárok mindent, amit csak lehet. Erre végül – összesen 21 év álmodozás után – a Kossuth-díj adott lehetőséget. Akkor azt mondtam, hogy ezt most megengedem magamnak, és egy ismerőssel közösen három hetet töltöttem Kambodzsában.

Melyik volt a fontosabb: a Kossuth-díjjal járó elismerés, vagy a lehetőség az álomutazásra?

Az elismerés mindig jólesik, ez nem kérdés. A díjakkal járó anyagi jutalmazás okos felhasználása már az egyénen múlik, hiszen amikor felterjesztették, megítélték és végül odaadták a díjat, nem is sejthették, hogy mit is adnak nekem. Megvalósíthattam valamit, amire 21 éven keresztül igazán vágytam, és ami elérhetetlen dolognak tűnt, aztán végül kiderült, hogy mégsem az.