Szimpatika – Halász Judit: „A bizalom felelősséggel jár”

Úgy tudom, sikeres színészi pályája csupán véletlenül alakult úgy, hogy gyerekeknek szóló lemezeket kezdett készíteni.

Soha nem gondoltam arra, hogy a színpadról bármikor is gyerekeket látok majd a nézőtéren, ezt az élet hozta így. Nagyjából akkor jelent meg az első lemezem, amikor Foky Ottó felkért a Mirr-Murr, a kandúr című sorozat mesélőjének. A Kép a tükörben nem gyereklemeznek indult: olyan dalokat, verseket énekeltem rajta, amelyek az életemben valamiért fontosak voltak. Azóta sem változott az a véleményem, hogy a gyermekkor mindenkinél meghatározó, így aztán azok a szerzemények is felkerültek rá, amelyek az én gyerekkoromat fémjelezték, de volt olyan Babits-vers is, aminek a világon semmi köze nem volt a gyerekekhez.

Ha eredetileg nem is a gyerekeknek készült a lemez, végül miként talált mégis utat éppen ehhez a speciális közönséghez?

Az én fiam is ekkortájt született, és a játszótéren rendszeresen hallottuk, amint a többiek nem az aktuális slágereket éneklik, hanem például Weöres Sándortól a Csiribirit. A lemezt első-sorban gyerekeknek vásárolták. Ez nekem nagyon tetszett, így aztán a következőt, az Amikor én még kislány voltam címűt már tudatosan nekik készítettük. Utána keresett meg a Bojtorján, hogy menjünk el együtt koncertezni. Az első koncerten rögtön meg is bántam, hogy belefogtam ebbe az egészbe. Időbe telt, amíg megértettem: a nézőtéren azért van zaj, mert a gyerekek velem éneklik a dalokat. Elkezdtem én is figyelni őket, a reakcióikat. Néhány koncert után kértem, hogy ne legyen sötétség a nézőtéren, én is látni akartam őket. Az első években nem nagyon beszéltem hozzájuk, csak verseket, meséket mondtam a dalok között. Később megpróbáltam egy-egy gondolat, téma köré építeni a fellépéseket. Ahogy telt az idő, egyre több tapasztalatot szereztem a gyerekekkel kapcsolatban. Sok mindenre megtanítottak, ugyanis számtalan váratlan helyzet adódott a nézőtéren, amiket meg kellett oldanom. Ha a közönség elkezd unatkozni, nem figyelni, nyilvánvalóan nem ők a hibásak, hanem én: meg kellett tanulnom megfelelően felépíteni egy koncertet. Nem is tudtam igazán mástól tanulni, csak tőlük, hiszen nemhogy rendezőm nem volt, de ezen az úton senki nem járt előttem.

Nehezebb vagy könnyebb gyerekeknek énekelni, mint felnőtteknek?

Azt hiszem, a gyerekközönség a nehezebb, ugyanis még nem tudja, hogyan kell viselkedni, ha színházba, koncertre megy. Úgy viselkedik, ahogy érzi magát, ahhoz igazodva, amit neki nyújt a produkció. Ha tetszik, figyel és részt vesz, ha nem, unatkozik. Látványosan. Aki már volt igazán gyerekek közelében, jól tudja, mivel tartják fogva a felnőtteket. Sosem próbáltam eljátszani, hogy én is gyerek vagyok, velük azonos vagy egykorú, de ők elfogadtak felnőttként, és megtiszteltek a bizalmukkal, számítottak rám. A bizalom pedig felelősséggel jár. Már nem tehettem lejjebb a mércét.

Lát bármiféle jelentős különbséget a huszonegynéhány évvel ezelőtti és a mai gyerekek között?

A gyerekek között nincs különbség, ők ezer éve is ugyanilyenek voltak. Az őket körülvevő világ változott meg rettenetesen, én viszont ezt sem igazán érzékelem a koncertjeimen. Azokkal a gyerekekkel nem találkozom, akik a szülők segédletével, beleegyezésével vagy akár ellenére más dolgok rabjai lettek. Az viszont egészen biztos, hogy a gyerekek ma is nevetni és játszani szeretnek a legjobban. Más kérdés, hogy kivel és mivel, ez már személyiség és nevelés kérdése is. De azt hiszem, minden gyereket lehet afelé irányítani - nem kedvelem a tanítani kifejezést, az én műfajomba ez nem illik bele -, hogy ne egyedül játsszon, hanem próbáljon meg kapcsolatokat teremteni, társas lénnyé válni, érezni a közösség, az összetartozás erejét.


A saját kisfia hogy élte meg, hogy az anyukája Mirr-Murrt mesél a képernyőn, és az ország minden gyerekének énekel a lemezein?

Sosem beszéltük ezt meg, de szerintem a Mirr-Murr után azt hitte, hogy otthon mindenkinél a saját anyukája mesél a tévében. A lemezeket is szerette hallgatni, bár nagyon kritikus volt. Ha pedig elvittem egy koncertre, láttam, hogy izgul értem. De nem vittem olyan nagyon gyakran, csak évente egyszer-kétszer, általában akkor, amikor éppen új műsorral álltunk ki a színpadra.

És az unokák mit szólnak?

Ők még nagyon kicsik: a legnagyobb négyéves, a középső két és fél, a legkisebb most lesz egy. Voltak már koncertemen, és a szüleik szerint élvezték is.

Megengedőbb az unokáival, mint a fiával volt? Netán aggódósabb?

Nem vagyok annyira megengedő, de csak azért nem, mert én sem akarok rosszat nekik. Még nem fogalmaztam meg magamnak, mitől más egy nagymama-unoka kapcsolat, mint a szülő-gyermek viszony. A nagyszülők talán mindig egy kicsit följebbről látják ezeket a dolgokat, hiszen túl vannak már a tanuló nevelésen. Az első gyereknél ritkán tudja az ember, mikor követ el hibákat, hiszen honnan is tudná? Csak az érzéseiben bízhat, tapasztalata nincs. Mikor a gyerek születik, a szülők még saját életük kialakításával sem végeztek. Rengeteg fontos, megoldandó feladatuk, gondjuk, sikerük és sikertelenségük van. Nagymamaként a terheket sem kell állandóan viselni. A mindennapok apró gondjaiból én is kevesebbet kapok, mert kevesebbet vagyok az unokáimmal, mint a szüleik, és az együtt töltött időben nem az a legfontosabb, hogy beléjük tömjem a spenótot. Inkább jókat játszunk és mesélek nekik.

Ha már így szóba került a táplálkozás, mennyire kényes erre a kérdésre? Nagyon odafigyel rá, mit eszik meg és mit nem?

Nagyon. Biopiacon vásárolok egy héten egyszer zöldségeket, és ugyanitt túrót, sajtot, csírákat, mézet, néha mangalicát is, ha éppen nagy ritkán disznóhúst támad kedvem enni. Általában csak csirkét vagy pulykát eszem. A halat sajnos nem szeretem annyira és elkészíteni sem tudom, így az is csak ritkán kerül az asztalra. Volt egy daganatos betegségem, és egy dietetikus a kezelések megkezdése előtt elmagya-rázta nekem, mi az egészséges táplálkozás lényege. Ha valakinek hajlama van az ilyen betegségekre, jobban teszi, ha minden lehetséges módon megpróbál tenni ellenük. Így aztán betartom a tanácsokat, mert ha a táplálkozás akár csak egy százalékot is számít abban, hogy nem jön elő újra a rettegett kór, már megérte. Megpróbálok vegyszer- és tartósítószer-mentesen étkezni, és habár korábban nagy húsevő voltam, ma már azt sem érzem tragédiának, ha nem kerül hús az asztalra. Nagyon sok olyan növényi alapú, egészséges ételt találtam ki és tanultam meg, ami finom, nem olajos, nem cukros és az egész családnak ízlik. Vannak fájdalmas veszteségeim is persze, mert a lángosról és a libamájról is le kellett mondanom. Ezek pedig a kedvenceim voltak.

Esetleg részt vesz olyan programokban, felvilágosító rendezvényeken, ahol az emlőrák-szűrés fontosságáról van szó?

Nem szoktam beszélni ezekről a dolgokról és nem is szívesen emlékszem vissza rájuk. De ha segíteni tudok saját tapasztalatommal, véleményemmel, ma már, nyolc év elmúltával szívesen elmondom mindenkinek, aki rettegve várja, mi lesz vele. És nem lehet elégszer elmondani, hogy elhiggyék az emberek: igenis el kell menni a szűrésekre! A legtöbben éppen azért kerülik a vizsgálatokat, mert attól félnek, hogy találnak náluk valami rendellenességet. Márpedig jobb, ha előbb találják meg, mint később. Ilyenkor még megmenthető az élet, és gyógyulás után ugyanúgy teljes életet élhet, mint a betegség előtt. Amióta túlestem műtéten és terápián, rendszeresen járok ellenőrzésre: eleinte negyedévente, majd félévente és talán hamarosan már csak évente. Nem mondom, hogy nem félek minden egyes alkalommal, de ezzel mindenki így van. Amikor felfedezték a daganatot, a szűrésre úgy mentem el, hogy biztos voltam benne: semmi bajom sincsen. Túl akartam lenni rajta, mondván, hogy kezdődik a színházi szezon és közben nem lesz időm ilyen hülyeségekre… Amikor megmondták, hogy fennakadtam a rostán, mert rendellenességet találtak, fel sem fogtam, mi történt velem. Ha nincs velem a férjem, talán meg sem jegyzem, ami elhangzik. Aztán a kemoterápiás kezelés közben kaptam egy legalább ugyanolyan komoly, más betegséget. Így gyakorlatilag azonos időben kellett átesnem két nagyon súlyos kezelésen. Az évezred első három esztendejére nem is szeretek gondolni. De végig dolgoztam közben, mert ha nem foglalom el magam valamivel, állandóan a betegségemen gondolkoztam volna. És persze nem árt, ha az ember mögött van egy olyan családi háttér, akik mindenben segítik, támogatják.


Mivel foglalkozik a közeljövőben?

Egy mozgalmas és nehéz időszakon vagyok éppen túl. Nem szoktam magam túlvállalni, de valahogy mindig közbejönnek olyan dolgok, felkérések, amiket nem lehet visszautasítani… A koncertszezonom mindig október közepétől karácsonyig tart. Most éppen egy koncertfilmen dolgozunk. Az elmúlt tizenvalahány évben nem készült felvétel a dalaimról - amióta a közszolgálati televízió is lemondott arról a fontos feladatáról, hogy gyerekeknek is készítsen műsort. Szeretném, ha a film azt is megmutatná, amit én látok a színpadról: a gyerekeket és szülőket, akik a nézőtéren ülnek. A film alapját egy koncert képezi, de egy-egy dalból lesz klipszerű vagy animációs feldolgozás is. A stáb elkísér engem a Vígszínháztól a legkisebb vidéki településekig, sok helyszín, sok különböző világ gyerekeihez. A rendező Rózsa János, az operatőr Ragályi Elemér, tehát kiváló szakemberekkel, művészekkel dolgozhatok. Tervezek még sok mást is, de pillanatnyilag ez köti le minden percemet. És persze szeretnék minél többet lenni az unokáimmal.