Szülőkkel is árván

2009. 03. 30.
Nem felelt meg az elvárásoknak: nem lett telefonszerelő, sem metróvezető. De ami Barnabás esetében meglepőbb: nem alkoholista, nem hajléktalan, sőt már nem is akar öngyilkos lenni. Normális ember, 34 évesen sikeres ügyvéd, és képes szeretni.
Keserves utat kellett bejárnia ahhoz, hogy helye legyen a világban.

Legtöbbünk, aki családban nőtt föl, elképzelni sem tudja, milyen az, ha gyerekként egyszer csak kilökik az otthonából, arra kell ráébrednie, felnőttként pedig elfogadnia, hogy a szülei sohasem szerették.


Vacilláltál, mielőtt erre a beszélgetésre vállalkoztál.

Még mindig fáj, ha fel kell idéznem a gyerekkori érzéseimet, bár ezzel már régen megtanultam együtt élni. Sok év kellett hozzá, de letettem azt, ami a teherből letehető. Alaptermészetem szerint zárkózott vagyok, csak a hozzám legközelebb állóknak nyílok meg. Viszont ahhoz képest, milyen befelé forduló, sőt szégyenlős voltam korábban, nagyot sokat változtam. Igaz, állítólag, még mindig elpirulok néha…

Lehet, hogy jobban is bíznék egy ügyvédben, akit láttam elpirulni.

A bíróságon nem szoktam.

Színészeket hallottam arról beszélni, hogy végtelenül gátlásos emberek, de a színpadon ragyogóak és magabiztosak.

A munkámnak csak kis része zajlik a bíróság színpadán, de tény, hogy azt élvezem legjobban. Persze, az ember az ügyfelek előtt is szerepben mutatkozik, de ezzel a szereppel tudok igazán azonosulni. A munkám a hivatásom.

Akkor a szerencsések közé tartozol.

Nagyon messziről jutottam el idáig, néha még mindig rácsodálkozom, hogy nem kallódtam el, na meg hogy túléltem az öngyilkossággal fenyegető periódusokat. Ezek hosszú évekig vissza-visszatértek. Lényegében 11 éves koromtól kezdődően nem számíthattam senkire, legkevésbé a szüleimre. Belém ivódott, hogy nem kellek, nem vagyok se értékes, se szerethető. Ezt borzasztóan nehéz felülírni.


Mi történt 11 éves korodban?


Hogy ez érthető legyen, tudni kell, hogy anyámat a szülei kényszerítették férjhez apámhoz, akit nem hogy nem szeretett, de kifejezetten undorodott tőle. Ebben a kapcsolatban született a bátyám, aki négykézlábra állásától harapott, rúgott – el tudom képzelni, milyen frusztrált lehetett. Anyám, rossz házasságában, a gyerekkel nyűglődve arra jutott, hogy megoldja az életét egy új, immár előre tervezett, sőt elképzelt gyermekkel: egy kislánnyal, aki majd barátnője, lelki támasza lehet. Fiú lettem, de évekig lányként nevelt, szőke hajamat hosszúra hagyta nőni, és óvott széltől, esőtől.

Gondolom, nem forgatott pszichológiai kézikönyveket.

Nem is volt akkoriban divat. 5 éves bátyám, szegény, kapott egy csecsemőt, akivel játszani nem tudott, de aki a maradék figyelmet is elvonta róla. Anyám kényeztetett, én voltam a szép, a kedves – a ronda, harapóssal szemben. Szinte állandó gondoskodásra szorultam úgy 7 éves koromig, mert folyton betegeskedtem. Ma már úgy hiszem, ez sem véletlen. Az egész családunk beteg volt, én képviseltem a tünetet. Olyan ritka betegségtől szenvedtem több mint egy éven át, amiről egy orvos se hallott. Minden nyálkahártyám gyulladt, gennyes sebekkel lett tele. Csak pépes ételt ehettem, fájt minden falat. Amikor első osztályos lettem volna, nem járhattam iskolába, magántanár tanított: ímmel-ámmal, éreztem, hogy undorodik tőlem. Végül egy patológus segített: felcsapta a nagy betegség-könyvét, megtalálta, amire gyanakodott, majd felírta az orvosságot, amitől egy hét alatt meggyógyultam.

Anyukád ápolt?

Igen. Akkoriban nem kételkedtem a szeretetében. Az ő vágyait részben beteljesítettem, tényleg ott voltam: neki. A bátyám féltékeny haragját persze annál inkább kiváltottam, ami egészen felnőtt korunkig megrontotta a kapcsolatunkat.

Apád hogyan viszonyult hozzátok?

Ő menekült a rossz házasságából, alig láttuk. Nevelés címen mindig megkérdezte, kaptunk-e aznap csillagos ötöst, netán dicséretet. Ha nem, akkor rokon és ismerős gyerekek érdemeit kezdte sorolni, miközben csalódottan a térdét veregette, hogy belőlünk soha nem lesz semmi. A bezzeg-gyerekek történetei elárasztottak minket, és bár apám ösztönző céllal példálózott a 6-7 éves „kis miniszterekről”, bennünk csak a megalázottság és kisebbrendűségi érzés erősödött. Olyannyira, hogy később attól fülig vörösödtem, ha a nevemet kérdezték.

Nagymamák, nagypapák?

Anyám részéről imádtak minket, apám részéről pedig elviseltek néha. Anyai nagymamám a frigy kényszerű összetartása céljából állandó meghunyászkodásra bírta anyámat, aki hétéves koromban úgy döntött, hogy egyedüli bizalmasává és lelki társává tesz meg. Rám öntötte minden lelki fájdalmát, csalódását és több mint tíz éve utált férje iránti haragját. Először zavarba jöttem, de nagyon hamar azonosultam anyám érzéseivel. Átéltem vele a boldogtalan feleség és megcsalt nő minden keserűségét. Betegeskedő kislányból váltottam az anyját védelmező felnőtt férfi szerepébe: felelősséget kezdtem érezni anyám sorsáért, szenvedéséért és mindenért, amit nem kaphatott meg az élettől. Nem tudom, más fiúgyerek érez-e ilyen vegytiszta rajongást az édesanyja iránt. Persze, később én is olvastam a „minden fiú szerelmes az anyjába”-elméletet, de az én odaadásom szerintem nem volt hétköznapi. Apámat persze egyre jobban meggyűlöltem: volt idő, amikor a nevemet is szerettem volna az anyáméra cserélni…

Anyád szépen beléd plántálta, szakszóval élve: delegálta az érzelmeit.


Pontosan. Én meg férfi-példakép nélkül maradtam. Így nézett ki a családunk, ameddig anyám szülei meg nem haltak. Abban a pillanatban az általuk kovácsolt frigy felbomlott. Anyám a válási hercehurca minden lépésébe bevont, amit akkor nem teherként éltem meg, hanem kötelességként. A válóperi tárgyalásokra is elvitt. Hős voltam, lovag, aki egy gyenge, elesett nőt oltalmaz – kilenc évesen. Korán keltem, főztem, lakást festettem, bevásároltam… A bátyám 14 évesen kollégista lett, kiesett a családi életből, évente párszor jött csak haza. Apám havonta egyszer jelent meg, ilyenkor pénzzel mutatta ki gondoskodását, és a nőügyeivel traktált. Nem lehetett büszke rám, mivel az iskolával nem törődtem. A motivációm arra irányult, hogy anyámnak biztos támasza legyek, és egyetlen szenvedélyemnek, a zenének élhessek.

Ketten voltatok anyáddal: egymásnak…

Egészen addig, amíg 11 éves koromban meg nem ismerkedett egy a szomszédunkban nyaraló, nyugatnémet férfival, aki kerek két hét után, a családját maga mögött hagyva, hozzánk költözött. Örültem a férfinak, pontosabban annak, hogy nekünk is lehet végre teljes családunk. Mindenféle külföldi csodáról beszélt: fantasztikus jövőképet festett aranyórákról és Amerikáról. Mindezt 1984-ben, egy Ford üléséről, amikor mi a szocializmusban Szlovákiába jártunk Trabanttal. Mivel anyám nem beszélt németül, én fordítottam nekik.

Kicsit sem voltál féltékeny?

Nem. Egyből apának szólítottam és azonnal beleéltem magam a család illúziójába: élveztem az addig ismeretlen – egy anya által is elfogadott apa nyújtotta – biztonságot. Új apukám kettő hónap után vágott az asztalra és közölte, hogy mostantól minden úgy van, ahogy azt ő kívánja. Folyamatos kémkedésekről számolt be, miszerint én az ő igazolványai és papírjai között turkálva titkos információkat szerzek meg róla, és azokat aljas szándékkal használom fel ellene. Sőt, szerinte apámmal együtt kémkedtünk, ezért minden létező használati tárgyat, helyet, így a telefont, a hűtőt, a szobákat lánccal, lakattal zárta le. A lakásba csak az ő felügyeletével, saját kulcsával engedett be. Ha nem volt otthon, mikor hazaértem az iskolából, a lépcsőn ülve kellett várnom. Apámat kikiáltotta ellenségnek. Nem tudom, ez hogy zajlott benne, de egyre jobban gyűlölte őt – anélkül, hogy találkoztak volna –, és ezzel párhuzamosan engem is.

Mit szólt ehhez anyád?

Semmit. Kiszolgálta új ura akaratát, akivel a legnagyobb titokban házasodtak össze, nehogy valahogy magakadályozzuk (én és apám) az anyakönyvvezetőt a munkájában.

Kiderült, hogy a férfi negyedszer nősült, gyermekeivel sem-milyen kapcsolatot nem tartott. Munkanélküliként jött át, autóját elvették tőle, mert az a német felesége tulajdona volt. Anyám nyakán, az ő pénzéből élt. Engem eltiltottak a zene és a nyelv tanulásától, telente hideg lakásban laktunk. A férfi által használt tárgyakhoz nem nyúlhattam, saját étele volt, és a hűtőből sem vehettem ki semmit engedély nélkül. „Nevelőapám” nem szólt hozzám, nem is köszönt éveken át, kivéve, amikor valamiért üvöltött. Nem lehetett kiszámítani: ami egyszer megfelelt neki, azért máskor ordított vagy ütött. Ha bármit mondtam, az volt a válasz: mehetek apámhoz. Egyszer elkezdtem összepakolni, hogy költözöm – nagyon megvert. Ez lett a beígért „Ameriká”-ból.

Anyád mindezt szó nélkül tűrte?! Hihetetlen. Hogy lehetett ezt ép ésszel elviselni?

Ő – életében először – szerelmes volt. Teljes összetartozás-élményében mindenben azonosult a férjével és mindenben támogatta. A férfi közölte, ha valami nem úgy lesz, ahogy neki tetszik, hazautazik. De anyámnak eszébe sem jutott ellentmondani. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Vártam, hogy felébredjek, anyám megint olyan legyen, mint régen. Csakhogy ő számomra nem is létezett többé. Gyanítom, hogy nincs személyisége. Rátapad valakire, aki: van. Korábban rám, majd lecserélt a férjére. Egyre nőtt bennem a düh, de ezt nem mutathattam ki. Alig jártam haza. Soha nem kérdezték, hol voltam, tudtam, örülnek, ha nem zavarom őket. Az iskola legkezelhetetlenebb gyereke lettem, mindenhol a bajt kerestem. Tizenkét évesen napi 2-3 doboz cigarettát szívtam, és keményen inni kezdtem.

Ez sem érdekelte édesanyádat?

Minél több baj volt velem, annál nagyobb ellenszenvvel figyeltek. Mint valami elfajzott kis állatot. Eszükbe sem jutott, hogy nem a gyerek hibája, ha összezavarodik, amikor az anyja 11 év egészségtelen kötődés után hátat fordít neki, és a volt férje miatt elszenvedett sérelmeit leveri rajta. Persze minél inkább utáltak, az ő szemükben annál inkább hasonlítottam apámra, és annál jobban lehetett törleszteni. Rengeteget sírtam és sokszor fordult meg a fejemben, hogy legjobb volna meghalni. A tehetetlenség belemarta magát az idegeimbe, ittam, dohányoztam. Emlékszem, sokáig minden egyes slukk fájt. Pont annyi hatalmam volt csak, hogy bánthattam magam.

Csoda, hogy nem ragadtál le ennél az állapotnál.

Új kihívás ért, 14 éves koromban egy távoli városba, szakmunkás iskolába küldtek, mondván: a gyereknek szakma kell, jó leszek telefonszerelőnek, metróvezetőnek. Hiába tiltakoztam, nyelvet akartam tanulni és zenét – az volt a fontos, hogy messze éljek és lehetőleg még hétvégén se zavarjak. Annyi zsebpénzt kaptam, ami vonatjegyre sem volt elég. Így stoppal jártam az országot és valutával üzérkedtem az utcákon. Aztán szaladtam a rendőrök és határőrök elől… Egy barátom iskolaigazgató-édesanyja megígérte, hogy átvesznek egy kétnyelvű, zenetagozatos gimnáziumba. Ehhez viszont haza kellett volna költöznöm – anyámék hallani sem akartak róla. Kijelentették, hogy gyermekként köteles vagyok azt tenni, amit parancsolnak, mert ha nem, intézetbe küldenek. Megígértem… nekik… magamnak, hogy 18 éves korom után lesz csak az, amit én akarok. Apám sehol nem volt ebben az időben. Én pedig nem éltem, csak vegetáltam. És vártam. Vártam, hogy 18 legyek.

Egyszer aztán 18 lettél…

Azt hittem, minden rosszat magam mögött tudok, ha jó messzire költözöm. Érettségi után a bátyám fogadott be Budapesten, itt élek, azóta is. Először gyerekek mellett segítettem, napközisként, helyettesítő tanárként. Miközben velük foglalkoztam, úgy tanultam magam is az általános iskolai tananyagot. Ez már egyfajta terápia volt. Évekig gyűjtögettem az önbizalmat az egyetemi felvételihez. Amikor végre rászántam magam, olyan titokban tettem, ahogy anyám kötötte a második házasságát: szüleim állandó refrénje volt, hogy „úgysem viszed semmire, bezzeg más”. Abban a pillanatban, hogy felvettek a jogra, apám hirtelen felfedezett. Az egyetem alatt ő támogatott, de persze dolgoztam is. Kezdett úgy alakulni az életem, ahogy akartam, mégis depresszió kínzott, és ezt nem értettem. A szerelem csak ideig-óráig segített. Akkor kezdtem tisztán látni, amikor a párkapcsolataimban sorra visszaköszöntek a múltam jelenetei. A kitaszítottság érzése, a magány mindenhol velem volt, mint egy kővel teli zsák. Azt reméltem, megszabadulhatok tőle, de csak egyre nehezebb lett. Óriási összevisszaság uralta a lelkemet újabb éveken át. Számtalan korlátozó parancs szívta el az életerőm, anélkül, hogy tudatos lett volna. Ennek az akarathoz, akaraterőhöz semmi köze. Amit kitartással meg lehetett tenni, megtettem, de a depresszió maradt, az öngyilkosság újra és újra megkísértett.

Szerencsére élsz…

Az egész személyiségemet földig kellet rombolnom és újjáépítenem. Rengeteg pszichológiai könyvet olvastam, ezek segítettek megérteni az érzéseimet. De amikor úgy tűnt, összeraktam valamit, az hamarosan összedőlt, kezdhettem elölről. A biztonságérzetünket és az önbizalmunkat anyánk és apánk által kapjuk. Akit nem szeretnek, elhagynak, és nem fontos a szüleinek, azt éli át, hogy a világ számára sem fontos. Pszichológusok hadát fogyasztottam el, többnyire nem tudtunk egymással mit kezdeni. Azután összeakadtam egy pszichológusnővel, akivel átélhettem, hogy van egy jó és szerető anyám. Nem az gyógyított, amit mondott, hanem a vele való kapcsolat. Ahogy egyre nyitottabbá, bizalomképesebbé váltam, beengedtem az életembe a hitet is. Istenélménynek hiszem azt a szeretettel teli harmóniát, amelyben részem lehetett.

Miközben birkóztál, hogy összerakd magad, bírtad erővel az egyetemet majd a munkát?

A szakma valódi megtanulása, aztán a sok pozitív visszajelzés egyre magabiztosabbá tett egy nagyon is fontos terepen: a munka világában. Nekem nagyon sokat adott a hivatásom, én is igyekszem sokat adni általa. Főleg családjoggal foglalkozom, rengeteg válással van dolgom. Én igazán tudom, milyen egy gyereknek a család széthullása, de azt is, milyen, ha rossz a szülők házassága, mégis együtt vannak. Sokat beszélgetek az ügyfelekkel, egy elhúzódó válásnál kicsit pszichológus, barát is az ügyvéd. Ami mindig a legfontosabb számomra, hogy a gyerekek a lehető legkevésbé sérüljenek. Biztosan terápia is számomra a szakmám: újra és újra átélem és fölülírom, amivel gyerekként nem tudtam mit kezdeni.

A szüleiddel van még kapcsolatod?

Apámmal igen, anyámmal lényegében nincs. Sokáig képtelen voltam felégetni az utolsó kötélhágcsót. Aztán egyszer csak, sok év után, kitört belőlem az elfojtott düh, keserűség: anyámmal akartam beszélni, a férje jelenléte nélkül. Hogy kérdőre vonjam, hogy számonkérjem, és hogy a talán sosemvolt kapcsolatot megtaláljam vele, ha máshogy nem, hát a síráson, kiabáláson, haragon át. Anyám megtagadta a találkozást, és amikor a bátyámmal mégis elmentünk hozzá, be sem engedett, kihívta a rendőrséget. Végül a rendőr vette rá, hogy álljon szóba velünk. Amikor azt kérdeztük tőle, miért nem szeret minket, csak hallgatott. Ezoterikus tanfolyamokra jár, hisz az újjászületésben és sok egyébben. Mentorával, mint mondta, lekérték a mennyből a lelkemet és kikérdezték. Megtudták, hogy ismeretlen hiba folytán rossz helyre születtem: a lelkem egy horvát kisfiúé. Anyám felvilágosított, hogy ezért volt velem ennyi baja, de végre el kell tudnom fogadni, hogy valójában nem az ő gyermeke vagyok.

…hogy érzed magad most a bőrödben?

Nem mondom, hogy nyomtalanul elmúlt a sok fájdalom, de életképessé váltam, és amit korábban el sem tudtam képzelni: szeretek élni. Nemsokára családot akarok alapítani – olyat, amilyenre én is vágytam volna gyerekkoromban. Nyilván hibázom majd, de azokat a bűnöket, amelyek miatt én szenvedtem, biztosan nem fogom elkövetni.


Sármos férfi – gondoltam –, amikor először megláttam jól szabott öltönyében. Csupán a megjelenése alapján azt hinném, olyasvalaki, akinek könnyű élet jutott, mindig is. Újra és újra megtanulom, hogy ne higgyek felületes benyomásoknak…

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!