Szimpatika – „A színház igazi nagyhatalom”

Szerencsés embernek érzed magad?

Hihetetlenül. Néha én magam is elcsodálkozom, hogy mennyi szerencse ért az életem során. Talán nem is érdemeltem meg. Van egy teóriám, amivel persze lehet vitatkozni, de szerintem ez a pálya (és sok minden más is) 90% szerencse, és 10% tehetség. De a szerencse fogadására készülni kell, és amikor megérkezik, akkor fel kell ismerni, és kihasználni a lehetőséget.

Hiszel a predesztinációban?

Nagyon mélyen és rendíthetetlenül. Én tudom, hogy ez így volt megtervezve, így volt megírva. Persze nem sejthetem, hogy a hátralevő lapokon mi van. De például az eleve el volt rendelve, hogy én Szombathelyen színházat alapítsak. Minden, ami előtte történt, az életem minden egyes állomása ennek szellemében, és ennek érdekében volt. Ez volt a küldetésem végcélja és lényege.

Miért pont Szombathely?

Bonyolult elmondani. Sokakat izgat a kérdés, hogy hogyan lehet a Nemzeti Színház után elmenni Szombathelyre. Ráadásul nekem még simán lett volna ott öt évem, nagyon szerették volna, hogy maradjak. Nem azért mentem el, mert el kellett menni, magam döntöttem így. Ezt sokan nagyon nehezen értik meg, már le is tettem arról, hogy bárkinek is el tudjam magyarázni, mégis minden egyes alkalommal belefogok...

Az érettségi után nem vettek fel a Színművészetire, viszont odakeveredtem az Egyetemi Színpadra. A szerencse itt kezdődött! A hatvanas évek Egyetemi Színpada rendkívüli és megismételhetetlen volt. A politikáról akkoriban az égvilágon semmit sem tudtam, csak utólag mondták, hogy abból a bizonyos három t-ből  – tűrt, tiltott, támogatott – ennek a helynek az első jutott. A hatalom megengedte, hogy az értelmiség itt egy kicsit kiengedje a gőzt... Megismerkedtem egy hellyel, egy világgal, ami a találkozásokról, a lehetőségekről, az egymással való kapcsolódásról szólt. A hatvanas években nagyon sokat számított, hogy picit szabadabban lehetett dolgozni, lélegezni, Beatlest hallgatni. Itt lehetett először olyan szavakat hallani, amelyeket a rendszer egyébként nem tolerált, de még ennél is nagyobb jelentősége volt a kézszorításoknak, az összenézéseknek, a tekinteteknek, az együttlétnek.

Ennek köszönhetően a magyar értelmiség színe-java ide járt, Nagy Lászlótól Juhász Ferencig. Itt alakult meg az Omega, itt énekelt először Bródy János és Koncz Zsuzsa, itt volt a Balázs Béla Stúdió csírája... és még vég nélkül sorolhatnám. Megismerkedhettem itt valamivel, amiről nem tudtam, hogy kivételes dolog, viszont megtanultam azt, hogy a színház nem csak azt jelenti, hogy előadások születnek. A bemutatott produkciók pedig annyira jók voltak, hogy kirakatáruvá váltunk, és kiengedtek nyugatra amatőr diákszínjátszó fesztiválokra is. A ’60-as években a vasfüggönyön átjutni lehetetlen volt, mi meg fiatalon bejártuk Európát, szinte minden országban felléptünk. Megismerkedtünk a ’68 előtti lázas, forrongó európai fiatalsággal, egy életformával, ami borzasztóan boldoggá tett.

Ha az Egyetemi Színpad volt az általános iskola, akkor a 25. Színház a gimnázium, és Kaposvár az egyetem. Ezek után a Merlin Színház következett, amit azért hoztunk létre Lázár Katival, hogy legyen egy olyan hely, amelyik tudja mindazt, amit az Egyetemi Színpadon megtapasztaltam és megszerettem – csakhogy a 90-es évek már másról szóltak. Már nem akart mindenki mindenkivel találkozni, bár a rendszerváltás első évei, amik kuszának, zűrzavarosnak és ellentmondásosnak tűntek akkoriban, mai szemmel hihetetlenül békések voltak. Persze emlékszünk a pártvitákra, a visszaélésekre, a bajokra, de ahhoz képest, ami most van, sima és nyugodt életünk volt. A Merlinben mégsem sikerült úgy megvalósítani azt, amit és ahogyan szerettünk volna, de ez a hely mégis nagyon fontos szerepet töltött be Budapest kulturális életében. Rengeteg produkciót szerveztem oda. Nekem természetesen olyan hely kellett, ahol nemcsak színház, hanem események és beszélgetések is vannak, ahol az emberek találkozhatnak egymással. Mert ez a világunk, az életünk egyik legnagyobb baja, hogy nincs arra lehetőség, hogy megvitassunk dolgokat.

Aztán jött a Nemzeti Színház, amit egyébként nem akartam megpályázni, de aztán nagyon sokan kezdtek noszogatni.  Eszembe jutott, hogy van ott egy szabadtéri színpad, az épület Dunára eső oldalán, ami teljesen felesleges. Egyik fő eleme volt a pályázatomnak, hogy én azt beépítem, és létrehozok egy 160 fős, technikával és mindennel felszerelt színháztermet. Itt szerettem volna kiélni a „merlines” ambícióimat, ráadásul a Nemzeti akkor elég jó támogatást kapott, az elképzelésekre még pénz is lett volna. Mindent egyeztettem Siklós Marival, a színház építészével, ő elkészítette a terveket, megjött az engedély, sőt a banki kölcsön is – és mégsem írták alá. Nem került megvalósításra. Ezzel számomra elveszítette az értelmét az egész.

Öt és fél évig voltam a Nemzeti Színház igazgatója. Egy színházi szezonban van nyolc érvényes hónap, tehát minimum harminc hét.  Ha sikerült volna ezt a stúdiót létrehozni, akkor nagyjából 160 hét lenne mögöttem és heti 2-3 rendezvény.  Közel 300 eseményt valósíthattam volna meg a működésem alatt, amelyikből 30 biztosan szenzációsan sikerül. De a vágyam, hogy bebizonyítsam az elméletemet, hogy a színház az nem csak az előadás helyszíne, hanem egy találkozóhely, fórum, itt nem valósulhatott meg.

Azért tartom ezt a koncepciót nagyon fontosnak, mert a színház presztízse mérhetetlenül csökkent, de annyi talán még maradt belőle, hogy az emberek kíváncsiak, felkapják rá a fejüket, a színésznek még van egy kis hatalma, tekintélye. Az a kérdés, hogy miért nem él vele? Hiszen a színpadon ez nagyon jól működik, de miért nem szólítja meg az embereket a mindennapokban, miért nem mondják azt, hogy gyertek el beszélgetni? Pesten is vannak hasonló kezdeményezések, de igazából az, hogy a színház azt tűzze ki célul, hogy úgy hasson az emberekre, a társadalomra, hogy az változzon, változtasson, még nem valósult meg. Én ezt nem dimenzionálom túl, hiszek benne, és most a Weöres Sándor Színházban megpróbálom megvalósítani

Szombathely egyébként régi szerelem?

Nagyon régi, ráadásul 2001-től minden évben ott vagyok a karneválon a Sportházban, ez nagyon nagy ünnep. Aztán van a nyári játék, ahol vagy rendezek, vagy játszom. Volt alkalmam megtapasztalni, hogy mennyire szeretnének a szombathelyiek színházat. Két megyei jogú városnak nem volt színháza, Salgótarjánnak és Szombathelynek. Az utóbbiban lehajtott fejjel mászkáltak az emberek, szégyellték, hogy mindenkinek van színháza, csak nekik nincs. Nagyon nagy volt bennük ez iránt a vágy. Nekem pedig azért volt fontos olyan helyet találnom, ahol korábban nem volt színház, mert én nem igazgató akartam lenni, hanem meg akartam valósítani egy elképzelést, amihez az kellett, hogy a fizikai és a szellemi alapjait is én tegyem le. Ez a kihívás rettenetesen vonzott.

Ez az, amit agora-koncepciónak szoktál nevezni?

Pontosan. Sajnos a legtöbben nehezen fogják fel, mit értek ez alatt. A lényeg, hogy ne csak az előadásokról szóljon a színház, hanem hasson is az emberekre. Éppen egy pilótajátékot szervezek, ismerősöktől elkérem olyan szombathelyi lokálpatrióták elérhetőségeit, akik még nem jutottak el hozzánk. Mindenkivel szeretnék leülni beszélgetni, bár több száz emberről van szó. Úgy képzelem, hogy húszas csoportokban találkoznánk, és elkezdődne valamiféle közös gondolkodás. Nem jegy- vagy bérletvásárlásra biztatnám őket, hanem arra, hogy Szombathely érdekesebb, vonzóbb várossá váljon. Ehhez pedig össze kell fogni, és áldozni is kell. Például nagyon jó étterem van a színházban, ha egyszer-kétszer „csak úgy” polgári módon eljönnek vacsorázni, akkor rá fognak jönni, a színházuk voltaképpen egy nagy nyitott klub, ahová érdemes benézni akár egy fél órára is. Hiszem, hogy valami megmozdulhat ebben a közegben.

Sajnos sokan gondolják, nem tudnak beleszólni semmibe, ki vannak szolgáltatva, céltalanul léteznek. Ha a civil társadalmat meg lehet erősíteni, ha a lokálpatriotizmus szunnyadó érzését sikerül felkelteni, akkor el lehet juttatni az emberekhez azt a gondolatot, hogy nem olyan kiszolgáltatottak, mint ahogy hiszik. A legtöbben könnyen megadják magukat, eladják a lelküket és az energiájukat az ördögnek. Pedig kell, hogy egy kis közösség összefogjon – és nem politikáról beszélek! , hanem egyszerűen arról, hogy megbeszéljék a gondjaikat, legyen szó a gyerekekről, az iskoláról, a patak szemetéről, bármiről.

A színház feladata lenne, hogy a civil szervezetek platformjává váljon?

Nos, a múltkoriban negyven civil szervezet jött el hozzám beszélgetni...

Ami a színházat illeti, mérhetetlen nagy a gőg bennem. A színházról én sokkal többet gondolok, mint amit a színház gondol magáról. A színházat nagyon nagy hatalomnak tekintem, de nem csak a Rómeó és Júliával vagy Az ügynök halálával, hanem azzal, hogy képes mágnesként működni. Például, ha Trokán Péter elnököl azon a beszélgetésen, ahol a zöld mozgalom jeles képviselői beszélnek Vas megye természeti kincseiről. Bár Trokán ehhez nem nagyon ért, de boldogan utánaolvas, és ha tudják, hogy ő moderál, akkor szívesebben jönnek el. Kell, hogy a színészek használják a maradék presztízsüket, hozzászóljanak a világ dolgaihoz. Nézd, a szombathelyi Weöres Sándor Színházat olyan nehéz volt létrehozni, az idő annyira ellene dolgozik, a politikai küzdőtér annyira zűrzavaros, hogy manapság – még ha ez öt évvel ezelőtt volt is, akkor is a manapság szót használom – ezt a színházat nem tudta volna más létrehozni, mint a Nemzeti Színház egykori igazgatója. Azért kellett bejárnom azokat az utakat, amelyekről korábban beszéltünk, mindenhol felszednem azt, amire szükségem volt, hogy végül a Nemzeti Színház igazgatójaként azt mondjam Szombathely városának, hogy nekem kedvem van ahhoz, hogy beszálljak egy színházalapításba.

A legfiatalabbakkal is sokat foglalkozol, elsősorban a költészet segítségével, a versszereteted legendás...

Van egy megszállott irodalmár professzor a szombathelyi egyetemen, dr. Fűzfa Balázs. Felkeresett 4 és fél évvel ezelőtt, és kijelentette, hogy önkényesen eldöntötte, melyik a legszebb 12 magyar vers. Félévente egy-egy versről szervez kétnapos konferenciákat, a költő vagy a mű szabja meg, hogy hol. Az utolsóra Almádiban került sor, de a rendezvény járt már Szabadkán és Esztergomban is. Először Pilinszky Apokrifje volt soron, épp Szombathelyen. A professzor úr azt szerette volna, hogy mondjam el a verset a konferencia megnyitóján. Nekem viszont az jutott eszembe, hogy ezt ezer gyerekkel kellene elmondatni. Sokan szóltak, hogy ez egy istent kísértő vállalkozás, viszont én ezt a korosztályt nagyon szeretem, és tudok is velük bánni. Az Apokrif amúgy is egy nagyon nehéz vers, ahhoz, hogy ennyien együtt mondják, úgy kell tördelni, hogy egy sorban ne legyen több két-három szónál, mert ha hosszabb a sor, akkor az egész elúszik. Az a trükk, hogy az előadás előtt egy 10 perces tanfolyamot kell tartani. Először csak együtt számolunk, arra kérem őket, hogy lelkesen mondják a számokat, mintha szerelmesek lennének. Ilyenkor felragyog a szemük.

Kivetítettük a verset, minden sor az én jelemre indult. Borzasztóan szép volt, a tv-felvételen látszik, hogy a gyerekek teljesen átszellemült arccal, gyönyörű tekintettel szavalják a verset. Ennyi idős korban egy ilyen közösségi élmény beépül, egy életen át megmarad. Esztergomban a Bazilika tövénél másik ezer gyerek Babits „Esti kérdés”-ét mondta el, Szabadkán volt a Hajnali részegség, most pedig az Eszmélet. Nagyon szeretem ezt csinálni, gyerekekkel és versekkel foglalkozni, és ők is rettenetesen élvezik, hogy együtt mondhatják a verseket. Engem ez nagyon felfrissít.

(Ha érdekli, hogyan szaval 1000 gyerek együtt, megnézheti a https://www.12legszebbvers.hu/ oldalon)

Annak idején József Attila-versek előadójaként ismert meg a nagyközönség, hogy esett rá a választásod?

1975-ben a Magyar Televízió úgy gondolta, hogy József Attila 70. születésnapját méltó módon megünnepli. Latinovitsot, Cserhalmi Annát (Cserhalmi György nővérét) és engem, meg két zenekart, a Sebőt és a Kalákát kérték fel. Nem ismertem túl jól József Attilát, az én korosztályomnak csak a forradalmi verseit tanították. Most viszont egy rakás verset kaptunk, hogy kellőképpen fel tudjunk készülni az adásra, és én ekkor ébredtem rá, hogy ez micsoda birodalom! Régen a tévében még mások voltak az elvárások, egy versnek muszáj volt személyes élménynek lennie, teljesen azonosulni kellett vele, nem azt várták, hogy szavalj, hanem egy történetet kellett elmondani a kamerának. Így jött nekem József Attila, egyszerűen rám szakadt. Emiatt egyébként kiátkozott a szakma, olyannyira, hogy volt egy beszédtanár a Színművészetin, aki mindig negatív példaként hozott fel engem, merthogy a Jordán motyog,  és óva intette a növendékeket, hogy nehogy erre az útra lépjenek. Én imádtam Radnótit és Kosztolányit is, de a József Attila-verseket alkalmam volt jobban megismerni. Szerintem egyébként az Eszméletnél nagyobb vers nincs a magyar költészetben.

Szüleid jó egészségnek örvendenek, 70 éve házasok, te is elég jó géneket örökölhettél. Valószínűleg egy 20 éves embernek is sok lenne az, amennyit te dolgozol. Fizikailag, egészségileg hogy lehet ezt bírni?

Ha egy szenvedélyes bélyeggyűjtő órákig nézi a perforációkat, akkor nem kérdezik meg tőle, hogy hogyan bírja ilyen sokáig. Az én esetemben is erről van szó, mert amit csinálok, az kivétel nélkül mindig szórakoztat, a hobbim a munkám. Amikor megjelent a Rubik-kocka, két nap, két éjszaka egyfolytában azzal játszottam, szinte a mániámmá vált, mire sikerült kiraknom, de nem éreztem magam fáradtnak. A vonaton is tudok tanulni, szöveget, szerepet, az előadások, próbák nem fárasztanak.

Jelenleg az egyik legnagyobb öröm az életemben a Széllel szemben, a Rózsavölgyi Szalonban futó stand-up műsorom. Egy számomra új műfajt sikerült ott megvalósítanom, de ahogy a neve is mutatja, egy ilyen műsort végig kell állni, azt az 1-1,5 órát. De ez nekem nem fárasztó, sőt hihetetlenül felfrissülök tőle.

Honnan jött az ötlet, hogy stand-upolni kezdj?

A rádióban mindig meghallgattam a fiatal humoristákat, és elkezdtem azon tűnődni, hogy ez a jövő, ilyesmi kell a közönségnek. Ugyanakkor nem értettem, hogy miért nevetnek olyan nagyon, de ha kell ez a műfaj, akkor milyen jó lenne, ha versekkel is lehetne ilyesmit csinálni. Nagyon jó történeteim vannak, és arra gondoltam, hogy elmesélem ezeket a sztorikat, amikbe közben beleszövöm a verseket. Ezután már nem kellett mást csinálni, csak mindent leírni és megszerkeszteni. Az ötlet megszületése nagyjából 20 mp volt, a próba pedig úgy 3 óra.

Sokat beszéltünk munkáról, de mi a helyzet a családdal? Van egy lányod, Jordán Adél, akit lassan jobban ismernek, mint téged, és van két felnőtt, és egy viszonylag kis fiad. A családi életet hogy sikerült összeegyeztetni a munkával? Mennyi időt tudsz a gyerekeiddel, az unokáiddal tölteni?

Sajnos alig járok Budapesten, a nagyok és az unokák meg itt élnek, és való igaz, az együttlét mindannyiunknak nagyon hiányzik, sőt engem ez az állapot kicsit nyomaszt is. De most elkezdek Pesten is próbálni, úgyhogy lesz alkalmunk találkozni.

Hogy fogadta a családod, hogy vidékre költöztök?

A feleségem, Kriszta nagyon örült. Benedek fiam már kevésbé, akkor negyedikbe járt, és mivel ő nagyon közösségi ember, nem akarta elveszíteni az osztálytársait, a barátait. Megérkeztünk Szombathelyre, megállt a ház bejáratánál, és azt mondta: ide én nem megyek be. Azonnal haza akart menni, csak rakjuk fel a vonatra, ő majd 10 évesen egyedül elboldogul. Végül Kriszta megbeszélte vele, hogy ha majd karácsonykor is ezt mondja, akkor átgondoljuk, de addig próbáljuk ki, milyen itt élni. Hál’ istennek, nagyon jó iskolába került, és egy ragyogó fociegyesületbe, az Illés Akadémiára, ami azért is volt fontos, mert ő profinak készül. Megszerették az edzők és a gyerekek is, végül minden sínre került. Azóta eltelt négy év, és hallani se akar arról, hogy máshol lakjon.

Mi az, ami hiányzik az életedből?

Talán a filmezés, a tévé- és rádiójátékok. De csak azért, mert fergeteges volt a 70-80-as években a televízió és a rádió aurája. Mindenütt színészek mozogtak, egyszerre több tévéjáték és film forgott, hangjátékok készültek. Nagyon nagy színészekkel volt szerencsém barátságot kötni akkoriban, én még azt is megkaptam az élettől, hogy Gábor Miklós, Kállai Ferenc vagy Darvas Iván, Bessenyei Ferenc a barátjának tekintett. Ha egy negyven év körüli színész most azt mondja, hogy őt a barátjának nevezte a Jordán Tamás, az már nem olyan nagy szó.