„Senki sem tudhatja, mi lesz”

2013. 01. 02.
Szerző: Kalmár András
Udvaros Dorottya, Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Színházban és filmen egyaránt gyakran foglalkoztatott színésznő. 2012 decemberben beszélgettünk vele.

Sokat és sokfelé játszol, de a közelmúltban váratlanul előrukkoltál egy önálló esttel is. Ez a Te ötleted volt?

Nehéz ezt megmondani. Már többször hívtak, és többen kérdezték, van-e önálló estem, nekem pedig nem volt. Egy idő után kínos volt azt mondani, hogy nincs, mert mindig kérdően néztek rám, hogy jé, miért? Fiatalon is lehet önálló estet csinálni, de amikor az ember eljut a pályáján egy bizonyos pontra, amikor már van „valami” a háta mögött, akkor azért feltételezik, hogy van miről beszélnie, van mivel megtöltenie egy saját műsort.

Általában az önálló estek pár vicces történetből, néhány versből vagy dalból állnak, a Te produkciód viszont ennél sokkal összetettebb, sőt, őszintébb is.

Számomra nagyon fontos volt, hogy ezt ne egyedül csináljam meg. Van egy dramaturg barátom, Vörös Róbert, köztünk olyan összhang alakult ki az évek során, ami lehetővé tette, hogy közösen hozzuk létre az előadást. Egyedül nem vágtam volna bele, az tuti. Soha nem akartam egyedül állni a színpadon, ha nincsenek játszótársaim, akkor nem érdekel az egész. Belőlem hiányzik a mérhetetlenül erős szereplési vágy. Nem vagyok nosztalgikus alkat, az, hogy mi volt anno, nem hoz lázba, ahogy az sem, hogy korábban eljátszott darabokból elmondjak vagy elénekeljek részleteket. Persze, jó visszagondolni a régi dolgokra, de én nem ezeket akartam felelevenítgetni. Ehelyett felkértünk írókat, hogy készítsenek nekünk kis novellákat, karcolatokat arról, hogy mi az, amit soha nem mondanának el egy nőnek. Az elején nem nagyon hittem benne, kérdeztem is Vörös Robitól, hogy Te, szerinted fognak nekünk írni? Ő azt válaszolta, hogy persze, Dorottya, persze. Nem vagyok kishitű, de nem is vagyok beképzelt, nem gondolom azt, hogy ha füttyentek, mindenki rohanni fog. Amikor aztán megérkeztek az első munkák, az szárnyakat adott mindkettőnknek.

Csupa új dologból áll a műsor?

Az első budapesti előadásom a Koldusoperában, a Nemzeti Színházban volt, és akkora sikert aratott, hogy ha akkor nem jövünk el onnan szinte mindannyian, és nem alakul meg a Katona József Színház, az a darab a végtelenségig ment volna. Brechtnek ilyen sikere még nem volt ebben az országban. Még azon is gondolkodtak, hogy esetleg áthozzák az egészet a Katonába, de egész egyszerűen nem fért be. A Koldusoperából ezért vannak dalok, de tulajdonképpen más régi anyag nincs is, tényleg csak új dolgok vannak. Miközben összeállítottuk az estet, találtunk egy olyan Karafiáth Orsolya-verset, ami pont olyan, mintha én írtam volna az édesanyámról, Bereményi Géza pedig írt egy dalszöveget egy fiúról, ami olyan, mintha én mondanám el a fiamról. Szóval teljesen az elevenembe vágó dolgok születettek, ami azért furcsa, mert nem szoktam lelkizni ezekkel a szerzőkkel, véletlen, hogy pont ilyen alkotásokat találtunk, kaptunk. Azt gondolom, hogy ennek az estnek most van itt az ideje, előbb nem lett volna szabad megcsinálnom. Pontosan éreztem ezt, korábban ezért is húzódoztam, és most valahogy úgy jöttek össze az energiavonalak, hogy a Rózsavölgyi Szalonban ez megszülethetett. Azt is tervezzük, hogy Bereményi Géza ír még dalokat, sőt, még az is lehet, hogy egyszer csinálunk egy új lemezt.

Énekelni könnyebb, mint játszani? Nagyon más a kettő?

Az egész nyár döbbenetes volt, annyit koncerteztem: a régi Átutazó, a Férfi és nő lemezünkkel, illetve Cseh Tamás-dalokkal és ezzel az esttel turnéztunk. Végigénekeltem az egész nyarat, és ez hihetetlenül jólesett. Rájöttem, hogy rocksztár akarok lenni! De a kérdésedre válaszolva: igen, nagyon különbözik az éneklés a színjátszástól. Egész egyszerűen a zene olyan dolog, ami teljesen megfogja az ember lelkét, és viszi. Fájó szívvel, de prózai színészként el kell ismernem, hogy a zenének sokkal nagyobb ereje van, mint a szónak. A zene sokkal könnyebben hat. Ha jól eltalál, akkor azonnal belemászik a lelkedbe.

Amikor az Átutazó című lemezed ’85-ben megjelent, az nagyon sok embert jól eltalált, máig érezhető a hatása.

Soha nem törekedtem arra, hogy ha csinálok valamit, az sikeres legyen. Belőlem „előjönnek” dolgok, de hogy azt ki fogja szeretni, kinek tetszik majd, arról fogalmam sincs, nem is gondolkozom ezen. Az Átutazót Mindannyian nagyon elmélyülten csináltuk, Dés Lacinak ez volt az első szerzői lemeze. Nagyon meg voltam hatódva attól, hogy egyáltalán énekelhetek, éjjel-nappal énektanárhoz jártam, mert nem volt rutinom, addig csak prózát adtam elő. Nem is tudom, hogy Lacinak miért jutott eszébe, hogy velem csináljon lemezt, talán azért mert egy gimnáziumba jártunk. (nevet) Igaz, ő Katona Klárival járt egy osztályba, szóval tulajdonképpen neki kellett volna lemezt írnia.

Elképesztő munka volt. Nem úgy zajlott, hogy kész dalokkal bevonultunk egy stúdióba, aztán felvettük, hanem állandóan együtt voltunk Lacival és Gézával, és folyamatosan dolgoztunk a lemezen – közben pedig terhes voltam. De az orvos azt mondta, hogy a legjobb terhestorna az éneklés, a folyamatos légzés, így hát emiatt nem izgultam.

Más korszak volt, mást jelentett lemezt csinálni...

Hagyták, hogy megcsináljuk az Átutazót. Lacira mint elismert jazz-zenészre tekintettek, de mint dalszerzőt még nem jegyezték, Bereményi volt a húzónév. Megjelenhetett a lemez, de csak nagyon kis példányszámban, és pillanatok alatt el is fogyott. Laci őrjöngve rohangált a kiadóba, hogy nyomjanak még, mert mindenki azt kérdezi, hogy miért nem kapható. Arra azért nagyon büszke vagyok, hogy a Magyar Ifjúság slágerlistáját hónapokon keresztül vezettük.

Pár év múltán miért nem készült egy újabb lemez?

Mert Bereményi elkezdett regényt írni. Dés Laci ugyan megcsinált hat dalt, de Géza nem tudott hozzá szöveget költeni, nem ért rá. Én pedig lusta vagyok, nem járok senki nyakára, ülök, mint egy eladó lányka egy bálon, és várom, hogy vagy felkérnek, vagy nem, a kisujjamat sem mozdítom. Hisz én ennyit érdemeltem, mit akarok még? Már az is nagy dolog, hogy prózai színészként egyáltalán lemezem lehetett! Persze az is bennem volt, hogy ha nem tudunk ennyi időt szánni egy következő lemezre, akkor én azt a lelkem legmélyén nem is akarom igazán. De nincs bennem semmi fájdalom ezzel kapcsolatban.

Pedig ma már az a tendencia, hogy ha valami sikeres, akkor azt rögtön másolják és folytatják, „kopipésztelik”.

Igen, de általában a második már nem szokott olyan jó lenni, mint az első. Nekem annyira csodálatos volt az Átutazó, hogy annál egy fikarcnyival sem akartam rosszabbat. Most nem a többiekről beszélek, hanem önmagamról. Amikor megint elkezdtem éjjel-nappal próbálni és játszani a Katonában, el se tudtam volna képzelni, hogy a hulla fárasztó nap után éjjel beesek egy stúdióba, és felnyomok egy-két számot. Mindig azon viccelődtem, hogy ha majd lesz következő gyerek, akkor csinálok még egy lemezt is.

A 70-es évek közepétől kezdve a 80-as évek végéig nagyon kevés olyan magyar film készült, amiben nem játszottál. Nagy egyéniségekkel, színészekkel, rendezőkkel, operatőrökkel dolgozhattál együtt – nem hiányzik a filmgyár?

Dehogyisnem, pokolian hiányzik. Az a helyzet, hogy a film egy pénzigényes műfaj. Persze, lehet olyat is csinálni, hogy kis kamerával videókat készítünk egymásról, de azért az nem ugyanaz. Most már alig lehet művészfilmeket csinálni, mert nem nagyon adnak rá pénzt. Régebben egy film nagy stábbal dolgozott, sok helyszínen, áldozott erre az állam. Az alkotók pedig boldogan kihasználták a lehetőséget, igaz, néha volt cenzúra is, de a nyolcvanas években alapvetően mindenkinek megengedték, hogy tegye a dolgát. Múltkor, amikor el kellett vinnem az édesapámat kórházba, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi folyik az egészségügyben, akkor el kellett gondolkodnom, hogy hogyan is kérhetünk mi művészetre pénzt? Filmre, színházra költsenek, amikor kötszerre sincs? Amikor megkérdezik, hogy gézt hoztunk-e otthonról? Amikor gyógyszert is úgy kell szerezni... De én ezt egyszerű paraszti ésszel akkor sem tudom felfogni, számomra ez érthetetlen.

Bezerédi Zoltánnal a Te rongyos élet c. filmben - fotó: Kender Tamás

Bár kevés magyar film készül, azért a színházak többnyire tele vannak. Vagy már a nézők is másképp néznek Csehovot, mint annak idején?

Mondok egy példát: régebben az emberek sokkal inkább hajlandók voltak közös elmélkedésre, gondolkodásra, volt kedvük dolgokat átélni. Most a nézők nagy többsége halálosan meg van ijedve, ha valaki katarzist akar neki okozni. Teljesen megrémülnek tőle. Ezt nem merném pusztán azzal indokolni, hogy rohanóbb és nehezebb az élet, inkább az általános bizonytalanság lehet az oka. Régebben, ami megvolt, arra bizton számíthattunk, tudtuk, hogy az meg is marad. Nem kellett attól félni, hogy máról holnapra, 40-50 évesen az utcára kerülünk. Akkoriban ez nem volt ennyire mindennapos probléma. Most be vagyunk szarva, mert bizonytalanság vesz minket körül... Senki nem tudhatja, mi lesz a jövőjével, a gyerekei jövőjével, a szüleivel... Én ezt az egyszerű konzekvenciát vontam le.

Régen sokkal könnyebben lehetett érzelmeket kiváltani az emberekből. Nehéz és hosszú darabokat játszottunk a Katonában, mégis beültek rájuk a nézők. A múltkor valaki azt mondta, hogy nagyon szép volt az előadás, de olyan szomorú, hogy majdnem elsírta magát. Mondtam neki, hogy miért csak majdnem? Miért nem zokogott egy jót? Hiszen az egy megkönnyebbülés, megtisztulás, ha valami úgy hat rám, hogy megérint, és utána két napig gondolkozom rajta. Teljesen meg volt rémülve szegény, hogy itt tőle valami nagyon nagy dolgot vártak.

Visszatérve a filmhez, talán nemcsak a pénz, hanem a nagy kaliberű alkotók is hiányoznak már...

Hát persze. Annak idején, amikor Gothár, Jancsó, Rózsa János, Makk Karcsi, Sándor Pali rendezett, ők neki tudtak ülni egy forgatókönyvnek, mert tudták, hogy végül meg fog valósulni az egész. Különleges, nagyon erős csapat- és összmunka eredménye volt a film, minden akarat és energia egy irányba mutatott, és ezt mámorító volt fiatal színészként megélni. Látni, hogy egy közös cél mennyire sok embert fog össze és visz előre. Minket, színészeket is bevontak abba, hogy egy adott jelenet tényleg olyan erejűre sikerüljön, ahogy azt a forgatókönyv alapján szerettük volna. A frissen előhívott tekercsek vetítése után meg tudtuk beszélni, hogy egy jelenetet sikerült-e színészileg megfelelően megvalósítani, vagy sem... Azt azért tudni kell, hogy a magyar filmek, filmesek mindig komoly elismerést kaptak a nemzetközi fesztiválokon, mi a világ élvonalába tartoztunk. Egyszer Szabó István, még a rendszerváltozás előtt vagy rögtön utána, arról beszélt, hogy nagyon tessék odafigyelni, kedves kulturális vezetés, mert olyan szakembergárda van a magyar filmgyártásban, amit ha hagyunk elkallódni, akkor azt többé nem lehet összeszedni. Így is lett. Nekem nem pusztán csak az hiányzik, hogy szerepelhessek egy filmben, hanem az a minőségű munka. Fantasztikus forgatásokat éltem végig.

Nagyon jó ízléssel választottál szerepeket – vagy ez csak a szerencsén múlott? Egyáltalán, mennyire lehetett válogatni?

Válogatni nem nagyon lehetett, eszembe se jutott soha. Nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy valamire azt kellett volna mondanom, hogy azt nem játszom el. Borzalmas szerencsém volt, mert nagyon jó dolgok jöttek. De mindig csodáltam azokat a kollégákat, akik tudták, hogy valami sikeres lesz. Belőlem teljesen hiányzik ez az érzék, sosem láttam előre, hogy egy produkciót szeretni fog-e a közönség.

Még a színházban sem?

Nem, tényleg nem. Csak az érdekel az egészben, hogy tudok-e valamit teljes szívvel, teljes odaadással csinálni. Az igaz, hogy mindig olyan csapatokban dolgoztam, hogy sejteni lehetett, hogy azok a filmek, előadások, amiket együtt csinálunk, jók lesznek. És ha nem is lett akkora sikere egy munkának, engem az sem tudott elkeseríteni, mert tudtam, hogy amit a képességeim megengedtek, azt megtettem, teljes szívemmel dolgoztam... Fordítva viszont ez ritkán fordult elő, de bevallom, volt olyan, hogy valamit nem csináltam annyira nagy lelkesedéssel, és mégis siker lett... Akkor nagyon meg voltam rémülve.

Nem tudom elképzelni, hogy valamit nem teljes odaadással csinálsz, olyannak látlak, aki nagyon perfekcionista. Mindenhez így állsz hozzá?

Többnyire igen. De nem tudom, ez mitől függ. Elég szorgalmasak a szüleim, de ebből még nem következik, hogy én is az legyek. Nagyon komoly ajándéknak tartom az élettől, hogy azt csinálhatom, ami a szenvedélyem, a hobbim, és ezért még pénzt is fizetnek... Komolyan azt gondolom, hogy ennél jobb dolga nem lehet az embernek. De nem lehet hányavetin művelni ezt a szakmát. Végül is teljesen mindegy, hogy ki milyen foglalkozást űz, meg lehet érezni, ha valaki tényleg elhivatottan, odafigyeléssel és szeretettel csinálja, amit csinál. Aki pedig művészettel foglalkozik, annak kutya kötelessége a maximumot nyújtani!

Igen, de ehhez erő és állóképesség is kell, és az, hogy az ember testileg is fiatal tudjon maradni. Neked, úgy tűnik, van egy titkos recepted...

Nyilván öröklünk adottságokat, ráadásul ez egy olyan foglalkozás, ami teljesen igénybe veszi az embert. Nekem nemcsak a lelkemben és a fejemben kell, hogy rend legyen, de a testemnek is alkalmazkodni kell egy-egy figurához. Például a Lulut végigjátszani olyan fizikai megterhelést jelent, mint ha az olimpián indulnál. A testet tudatosan is fel kell készíteni arra, hogy kibírjon egy öt felvonásos darabot. A Lulu végén mindig olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam felállni a székemből, azt éreztem, hogy összedőlök, mint egy kártyavár. Az éneklés is fizikai munka, a színpadon való jelenlét is koncentrációt igényel, amihez a test ugyanúgy hozzátartozik, mint minden más. Mivel használom a testemet, ezért meg is kell adjam neki azt, ami jár – és nem többet! Mert elképesztő, hogy milyen fogyasztási túlzásban él a nyugati világban az emberiség, annak a tápláléknak, amit beviszünk, a negyede is elég lenne. Igyekszem mozogni, és odafigyelek rá, hogy mit eszem egy főpróbaidőszakban. Egyszerűen tudatában akarok lenni annak, hogy azt csinálhatok magammal, amit akarok, és nem a testem diktál, hanem fordítva. Nem dőlök be semmilyen fogyókúradivatnak, diétának, inkább figyelem, hogy mi az, ami nekem beválik. Naponta többször eszem, de nem sokat. Reggel szeretek mozogni, nem este, figyelem, hogy mi esik jól, és fegyelmezett vagyok. Ha vannak is kilengések, akkor tudom, hogy utána kell jönnie egy böjti időszaknak. Nem véletlen, hogy régen az emberek böjtöltek. Milyen érdekes, hogy mindenki arról számol be, hogy amikor kevesebbet eszik, akkor sokkal jobban érzi magát, sokkal frissebb, sokkal többet teljesít. Ez nagyon fontos dolog, és én erre nagyon odafigyelek.

Apropó, böjt: hogy telik nálatok a karácsony?

Ugyanúgy, ahogy máshol, de azért nagyon fontos, hogy legyen egy igazi szenteste, amikor vacsoránál összejön az egész család. Ez persze egyre nehezebb. Régen volt igazán csodálatos, amikor a gyerek kicsi volt... Most már azt várom, hogy jöjjön egy unoka, mert akkor megint még fényesebb lesz az ünnep!

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!