Szimpatika – Telefontörténetek

Hogyan szerveződött a Kék Vonal?

’93-ban kezdődött a történet egyetlen telefonnal: a területi gyermekvédelmi szakemberek indítottak egy ingyenes vonalat, hogy gyerekek anonim módon tudjanak segítséget kérni, vagy csupán beszélni egy felnőttel. Rögtön látszott, milyen nagy erre az igény. Alulról szerveződő civil közösség épült ki, mely alapítványi formát kapott. Fontos volt, hogy ha egy gyereknek a gyermekvédelmi rendszeren belül, pl. egy ott dolgozóval van problémája, akkor is tudjon segítséget kérni: kívülről.

Ma már nem csak lelki segítségnyújtással foglalkozunk. Nagyon sok szökésben lévő gyerek telefonált, ezért fontosnak láttuk, hogy elindítsuk külön az eltűnt gyerekek vonalát. Amikor egy kiskorú az utcán van, beszélgetni kevés; konkrét segítség kell.

Mit tudtok tenni érte?

A legfontosabb, hogy biztonságba juttassuk. Léteznek befogadó otthonok szerte az országban, de egy kamasz nem tudja, mik ezek és hol vannak, mi fog vele ott történni. Mi elmondjuk, és felvesszük a kapcsolatot a legközelebbi befogadó hellyel. Vagy ha a gyerek hazamenne, de nem mer, segítünk összekötni a feleket. A legszörnyűbb dolgoknak van kitéve egy tizenéves, aki utcán él: áldozattá vagy bűnelkövetővé válhat. Ennél minden jobb. A gyermekvédelem hatalmas rendszer, és mint minden ilyen, lassú, rozsdás. Mi annak az útját tudjuk segíteni, aki kéri. Az ő aktáján lökhetünk kicsit. De ehhez le kell mondania az anonimitásáról. Ő dönt.

Ez diplomáciai feladatkör.
Az is. Fő partnereink a gyermekjóléti szolgálatok, mert mindenhol vannak; ez biztonságot ad az ügyelőknek, még ha úgy tűnik is, a dzsungel mélyéről hív egy gyerek. Szintén igyekszünk jó kapcsolatot ápolni a gyermekotthonokkal, nevelőszülői hálózattal, gyermekfalukkal és a rendőrséggel.

A két telefonvonal mellett milyen programjaitok vannak?

Anonim levelezőrendszert működtetünk az interneten, délutánonként csetszobát. Vannak klubházaink Miskolcon és Kecskeméten, ahol hasznos komputerprogramokat tanulhatnak a gyerekek – ha már úgyis éjjel-nappal gépeznek. Van egy gyerekeknek szóló online jogi szolgáltatásunk, amely őket is érintő ügyekben segít. (A válás tipikusan ilyen, de sajnos az is, hogy egy családtag eltűnik a gyerekkel külföldre.) Új vállalásunk a lelki segélyvonalon az internet-biztonságról folytatott konzultáció. A leggyakoribb téma a személyes adatokkal, fotókkal való visszaélés. Kapcsolatban vagyunk az internet hotline-nal, ők ténylegesen el tudnak járni, le tudnak venni képeket. De fontosabb, hogy tudatosítsuk: vigyázni kell! Egy fotó utóélete követhetetlen, hiába tüntetjük el, nem tudni, aki letöltötte, hány haverjának küldte el. Az is lényeges, hogy egy online zaklatás általában élő kapcsolatból indul, ezért a viszonyok rendezése is beszélgetés tárgya.

Hogyan zajlik egy segítő beszélgetés?

Sokszor már a meghallgatás is elég. Érzelmi támogatást nyújtunk, kérdezünk, rávezetünk. Mindig az a legjobb tanács, amit az ember magának ad. Segítünk, hogy a hívó maga tudja megfogalmazni a problémáit, végiggondolni a terveit, céljait, az alternatíváit, és maga találja meg a következő lépést.

Kik keresnek Titeket leginkább, és honnan tudnak rólatok?

Főleg iskolai faliújságokon, ifjúsági rendezvényeken hirdetjük magunkat. Sokakat elérünk. A telefon, és már az internet is alacsony küszöb. Egymás után jön be a szabolcsi kistérség és a győri villanegyed problémája – csak tudnunk kell, kinek a szóhasználatában mi mit jelent. Évekig élt egy programunk, hogy hátrányos helyzetű kistelepülések könyvtáraiba vittünk számítógépet, és tapasztaljuk is az eredményt. Ami a korcsoportot illeti: leginkább kamaszok hívnak, írnak; kisiskolás kor az alsó határ (csúszik lejjebb), a felső a szülőkről való végső leválás ideje, a húszas évek eleje. De kereshetnek minket szülők vagy szakemberek is gyerekekkel kapcsolatban.

Vannak típusproblémák?

Igen. 12–16 év között a párkapcsolati kérdéskör dominál. Könnyebb arc nélkül beszélniük feszélyező témákról, úgy, hogy bármikor kinyomhatják a mobilt. Ami nagyon fájdalmas, hogy rengeteg fiatal felnőtt hív kilátástalan egzisztenciális helyzetben. Nem kapnak munkát, nem tudnak önálló életet kezdeni. Vannak veszélyhelyzeti hívások, de a fizikai vagy szexuális bántalmazás áldozatai gyakran neten jelentkeznek, mert amiről beszélni is nehéz, arról írni könnyebb. Megterhelő ezekkel a sorsokkal találkozni. Engem máig megvisel, ha a gyerek–szülő kapcsolat helyrehozhatatlan: ha szülő telefonál, hogy nem érzi magát képesnek a gyereke nevelésére. Ha egy lány elmondja, hogy a szülei prostitúcióra kényszerítik. Vagy olyan súlyú a bántalmazás, hogy a családterápia nem elég gyors és biztonságos megoldás.

Ilyenkor mit tehettek?

Megpróbáljuk feltárni, van-e a gyerek közelében olyan felnőtt, akiben meg tudna bízni; pl. iskolapszichológus, tanár. Gyakran elpróbáljuk, hogyan mondaná el neki a gondját. Ha nincs ilyen, akkor a cél, hogy bennünk megbízzon annyira, hogy találjunk ilyen felnőttet.

Öngyilkossághoz közeli helyzetben is hívnak?

Sajnos igen. Nem sokszor, de segítőként nem érzi az ember ritkának. Ilyenkor több beszélgetés követi egymást, és fontos, hogy ugyanazzal beszéljen a hívó. Már az siker, ha újra jelentkezik. Titkolt terhességnél, családon belüli erőszaknál, vagy ha öngyilkossági gondolatok sejthetők, rögtön elkezdődik köztünk az esetmegbeszélés. Ez nagy súlyt vesz le az ügyelők válláról. Egy hívás 30-40 perce arra elég, hogy a gyerekkel gondolkodva találjunk új motivációt, célt – és meggyőzzük egyáltalán, hogy létezik személyes segítség. Mi idáig tudunk jutni, és pszichológust javaslunk, vagy a nevelési tanácsadót. 18 éves korig legalább ezek hozzáférhetők.

Fiúk vagy lányok telefonálnak inkább?

Több fiú hív, de a hívások időtartamában a lányok vezetnek. Mivel bárki hívhat ingyen, sokan csak kíváncsiságból telefonálnak. Nem mondom, hogy „szórakoznak” velünk, inkább tesztelnek minket.

Egy hamis történetre hogy reagáltok?

Megpróbáljuk kideríteni, mi érdekli a hívót pont abban a történetben. Tehát, ha egy kislány a nevetgélő barátnők gyűrűjében beszél arról, hogy terhes, akkor örülünk, hogy nem igaz, de tény, hogy foglalkoztatja őt ez a téma. Nem leteremteni kell, de nem is szabad bedőlni neki, mert akkor bajban se fordul hozzánk, ha felnőtt létünkre ilyen buták vagyunk. Én feltételes módra szoktam váltani: „nézd, gondolkozhatunk azon, mi lenne, ha lefeküdnél a barátoddal, ha a fiú nem védekezne, ha tényleg teherbe esnél...” Könnyebb egy kitalált sztorit előadni, mint azt mondani, 14 éves vagyok, járok valakivel, és ezek a félelmeim.

Sok témában – pl. drog, szex, internet, gyerekjog – ez a vonal lehetőség, hogy a gyerekek információhoz jussanak, hogy a tévképzeteket eloszlassuk. Mert miközben azt hisszük, mindent tudnak pl. a szexualitásról, rengeteg félinformáció, rémtörténet kering.

Kik az önkénteseitek?

Életkorban, végzettségben színes a kép, szeretném azt mondani, hogy nemek szerint is, de majdnem csak nők. Sokan azért jönnek, mert amúgy is ilyen pályán dolgoznak, erre készülnek, ebben jók; másoknak pont az emberi beszélgetés hiányzik, vagy a normál munkájukat nem érzik társadalmilag hasznosnak.

Azt szoktuk kérni, hogy csak az jelentkezzen a képzésünkre, aki legalább két évre tudja tervezni, hogy heti fél napot ügyel reggel 8 és este 9 között. Éjszaka részállású alkalmazottak dolgoznak.

Te mióta vagy az alapítványnál?

2001-ben kezdtem önkénteskedni, pszichológus hallgatóként. Ki akartam próbálni, milyen a segítő szerep, mennyire való nekem. Itt ragadtam. Közben született két gyerekem – most 8 és 9 évesek –, ezért tartottam szünetet, de 2007 óta itt vagyok főállásban. Ez család mellett, persze, állandó egyensúlykeresés. Nem lehet ide beköltözni, és fordítva, ha itt van kötelezettségem, meg kell oldani, hogy más legyen a gyerekekkel. Egyébként a férjem is hasonló területen dolgozik: szocioterapeuta egy gyerekkórházban.

Mi tart itt ilyen rég?

Jó együtt dolgozni a munkatársaimmal. Vannak megterhelő élettörténetek és fárasztó gyerekek a vicceikkel, de itt egyik véglettel sem maradsz egyedül. Lehet új erőt meríteni. És szeretem a munkám komplexitását, kihívásait. Máig ügyelek, csetelek, másrészt az önkéntesek képzését, támogatását szervezem. Végül a fennmaradásunkat célzó pályázatokhoz is mindig ki kell találni valamit: kényszer, de inspiráló. Uniós összefogás van ezen a területen, most is két nagy program részei vagyunk; ami a működésünket biztonságossá teszi.

Mindig is gyerekekkel akartál foglalkozni?

Sok minden érdekelt, de húszévesen még csak a gyerekkorról szerezhettem saját tapasztalatot. Ez a hely pedig megadta azt az életszagú gyakorlatot, melyet az ELTE-n úgy hiányoltam. Nagyon szeretek beszélgetni – talán észrevetted. Kamaszként is könnyen beszéltem magamról, csak legyen, aki meghallgasson. Amikor egyetemistaként hallottam erről a vonalról, megszólított. Mert tudtam, milyen fontos, sokszor önmagában elég megosztani az érzéseinket.

Mennyire kompetens a segítő egy olyan gyerekkel való beszélgetésben, akihez képest kipárnázott életet élt?

Ha nyitott, el meri képzelni, milyen más körülmények között élni, át merte élni a saját mélypontjait, képes empátiára. Én soha ki nem próbálnék semmilyen drogot, egy szál cigit se szívtam el soha, de a drogról leszokó fiatal kínjai is ismerősek más élethelyzeteimből – annyira, hogy megértsem. Mindennek van párja a saját életünkben, amit ha előhívunk, segít közelebb kerülnie a másikhoz. Engem nem vert szíjjal az apám, de néha haragudtam rá. Nem élek mélyszegénységben, de volt, hogy nem tudtam, miből fizetek valamit. Ezek segítenek elhelyezni a hívók történetét. A fő, hogy mikor azt mondod, ez a 40 perc azé, akivel beszélsz, merd beleengedni magad az ő élethelyzetébe: milyen lehet érzelmileg, testileg… Odáig le kell menni. Mert messziről nem lehet segíteni.