Szimpatika – Harc a játékokkal - Apaszemmel: Legó-trauma

Az egyik ilyen éjszakai hazaérkezésem alkalmával sajnos rájöttem, hogy van ezeknek egy visszatérő koreográfiája, amelynek része egy mindig ismétlődő, ámde mégis kiszámíthatatlan jelenség.
Hangszerekkel felrakodva csendben nyitom az ajtót, lepakolom a dolgaimat, majd át kell osonnom a nappalin, amiben nem szeretnék teljes kivilágítást csinálni, mert akkor esetleg felébrednek a szomszédos szobákban alvó családtagjaim. Ez a helyiség nálunk éjjel-nappal egy akadálypálya, a késői órákban annyi nehezítéssel, hogy nincs világítás sem. Amikor végre elérek a konyhai villanykapcsolóig zaj nélkül, fellélegzem: „Megcsináltam!” Ma is átjutottam úgy, hogy nem léptem bele Dávid műanyag elektromos gitárjába. Egy kis idő múlva lopakodás tovább, és irány a fürdő. Menet közben persze, hogy megszólalt egy gumikacsa, de a dráma a mosdóban várt rám. Valami iszonyatosan megszúrja a lábam, szinte átlukasztja. Ordítva káromkodnék, de nem lehet, mert mindenki alszik, meg hát amúgy is... Eddig még nem írtam róla, hogy a legszörnyűbb élmény forrása az amúgy „édes” gyermekvállalásban az ottmaradt egy(!) darab legóháztető-csücsök. A napközbeni váratlan belelépésnél pedig már csak az borzalmasabb, amikor az ember ugyanezt a játékdarabot éjjel, ébredés után kapja telibe mezítláb, félálomban.

A szakirodalom a fenti jelenséget „Legó-traumának” nevezi, ami minden esetben káromkodással, sziszegéssel és egylábon ugrálással jár. Az „Éjszakai Legó-trauma” jellegzetssége a cenzúrázatlan káromkodás nagyon halk, suttogó hangon. (Forrás: K. D.: Őszintén a szülői szerep árnyékos oldaláról)

A hangot adó játékok szintén kisebb lelki károsodást jelenthetnek a szülő számára, ráadásul ezek hosszabb távú – bár lassabb és kisebb kirohanásokkal járó – roncsolást visznek végbe az idegrendszerben, mint az előbb említett „Legó-trauma”. Ezért tőlünk zenélős, beszélős vagy ugatós játékot nem kapnak a gyerekek. Sajnos azonban a rokonok néha bedőlnek a csábító kirakatok ajánlatainak. Igaz, csak azok, akik éppen nem 0–7 év közötti gyermekeket nevelnek. Bár amikor mérges vagyok a húgaimra, akkor felbuzdítom az ő gyerekeiket, hogy nyugodtan vigyék haza kipróbálni, játsszanak vele kedvükre. Ilyenkor én, a „szemét” apa, még a saját gyermekeimet is meggyőzöm: „Dávidkám, hadd vigye el a Samu ezt a szirénázó izét, jövő héten visszahozza. Tudod, csak az igazán nagy gyerekek tudják ilyen rendesen kölcsönadni a játékukat az unokatestvérüknek.”

Mondhatom, borzalmas apa vagyok!