Szimpatika – Nekem tetszik

Igen. De ugyan ki által? Mert ember ekképp világra nem jön, annyi szent; az érkezést jobbára az öröm, s nem a bánat ódája kíséri, akárhogy is… Természetünkké azon túl lészen hát a fanyalgás, a düh, a háborgás e sárteke mindennapjai felett! Akkortól fogva hangzik mind- és mindörökké a biblikus átkozódás ajkainkon, említvén okot s okozót nemkülönben! Nem is alaptalanul. A história tanúsága szerint, hogy rendszereink fejünkre hulltak szüntelen, végül maga a demokrácia is megkapta minősítését, mint a „legkevésbé rossz”. Ez van, ezt kell utálni! Tanulságos. Értünk is mindent, boldoguljon mindenki, ahogy tud. A bekezdésben feltett kérdésre adekvát immáron a válasz: mi vagyunk az(ok) a valaki(k).

A lélek, hátrahagyva a mintakövetés során készséggé fejlődő empatikus képességét, egyéniben, s nem csapatban óhajt bajnokságot nyerni. Bár többek közt ezen tulajdonság birtokában futott be egyedülálló karriert az evolúció gyorsasági versenyén, ma, mikor a világsztráda végtelen dimenzióin át száguldunk, mikor közhelyesen hatalmas a kihívás, érzelmileg azonosulni kor- és ésszerűtlen. Egy rohadó… bocsánat, rohanó világban élünk!

Pedig a falkaszellem ősi ösztöneiből eredeztethető empátiát az ego érzékeny kompenzációjaként illett számon tartani, mint ellensúlyt az egyensúlyhoz. Az énkép fékjét, ha úgy tetszik. De nem tetszik! Minek beletaposni, blokkolni, pumpálni, mikor éppen hasítunk? A részvét, az együttérzés, a szánakozás, a sajnálat, a gyász csak az esendőség, tehát az elmúlás, tehát a halál szolgálatában állnak. Csak a baj.

Igen, de mi lesz a boldogsággal? Boldogulni egy dolog. De szeretni, örvendezni, meghatódni egy másik, a szenzibilitás kívánatosabb fele. Élnénk is vele, persze mértékkel, semmi esetre sem keltenénk a gyengeség látszatát. Ha véletlen megállítanak komoly igyekezetünkben az ilyetén ünnepi események, pillanatnyi tűnődés után azonnal terelünk, hamar kitérve az érzelmi megpróbáltatás elől. Dettó, mint a bajban! Köszcsi, szuper, bírlak, nesze, izé, karira… (fordítás: jaj, Istenem, nagyon köszönöm, hát ez csodálatos, mennyire szeretlek, tudom, hogy erre vágytál, áldásos karácsonyt stb.) Kemény, ugye?

A gyorsulás okán előjelek nélkül mosódnak el a részletek, változik a lépték. A jelen rendszerhibáinak jellemző tünete, miszerint „lent fog” az empátia pszichés szerkezete, hogy nemegyszer későn, vagy egyáltalán nem lassít az individuum kinetikus energiáin, része a hétköznapoknak. Csakúgy, mint a varázslat… Ki venné észre a topogó sor közepén elcsukló vénasszonyt, ha a pult mögött álló fiatalembernek rossz napja van? De egyszerre széles mosollyal, lebilincselő stílusban kér kedves mindannyiunkat, hogy engedjük már előre azt a „drága nagymamát”! A választékos gesztus oly kerekre sikeredik, hogy személyemben támogató segítség is akad; nem csak a rossz példa ragadós.

A pénztáros előzékenyen átveszi a húsz deka semmitől súlyos kosarat, anekdotázik boldog békeidőkről, gondosan átszámolja a koszos nejlon rejtette filléreket, búcsúként bókokat szór, szüntelen. Ennyi. Gondoltam, angyal száll el felettünk e jelenést követően, hogy aztán ismét a megszokás legyen az úr, és nem! Kedv támadt a jóra, a soron következő delikvenseknek hasonló feloldozás járt, mintegy bónuszként a vásárolt termékekhez. Biztos rájött, szeretheti is a munkáját. Vagy az embereket. Vagy az összefüggéseket.

Hol vannak a szuperhősök? Az orrunk előtt. A bolygó kapitánya épp egyenpólót viselt, kitűzője Feriként iniciálta. Szólni szerettem volna, mondani valamit az elvbarátságról, ha már. Meg a felismerésről, a paradigmaváltásról, az ösztönről, mit tudom én, hogy nekem ez tetszik. Végre valami.

De semmi. Némán tűrtem, decens derűvel arcomon az áradó szimpátiát, hogy aztán egy hanyag viszláttal intézzem el az egészet.

Kár. Az energiáért, mit rám pazarolt. Nem érdemeltem meg.

Borítókép: elements.envato.com