Nem az egész világ színház

Vigántpetend, a Művészetek Völgyének helyet adó Balaton-felvidéki falucska neve sokaknak ismerősen csenghet. Ide költözött családjával és alapított színházi alkotóműhelyt Józsa István, aki rendezéssel töltött évei után új célt és örömöt a pedagógiában talált. Frissen sült cipókkal fogad otthonában, ahol kislányával, Rebekával, Barkával, a vizslával, na meg cicájával él – és ahol gyerekeknek tart életmódtáborokat.

Budapesten születtél?

Igen, ott is nőttem fel. ’67-ben, magyar szakos tanárként végeztem. De csak a Balettintézetben tanítottam, ami ugyanolyan iskola, mint ahova én jártam (a Rádió Gyermekkórusában énekeltem: ott sem volt szó tanulásról). Már egyetem alatt színházzal, színházesztétikával kezdtem foglalkozni, és bejártam a Katona József Színház próbáira. Ács János rendezte a Lulut, ami teljesen elvarázsolt. Beszippantott a színházi világ. Amikor a húgom szalagavatójára darabot kellett bemutatni, boldogan vállaltam a „rendezést”. Utánoztam Ácsot, irtóra élveztem, és megcsináltam, amit minden amatőr színtársulat meg szokott, de mégiscsak ez indított el a pályán.

Illetve volt még valami: egy ideig a Nemzeti Múzeumban dolgoztam, és régésztáborokban vettem részt Heténypusztán. Szerveztem egy színészcsapatot az ásatás mellé; mi nem ástunk, hanem darabot próbáltunk, műhelygyakorlatokat tartottunk, filmet készítettünk. Imádtam ott lenni, és már akkor azt éreztem, milyen jó lenne egy vidéki alkotóműhely.

Maga a vidék vonzott?

Igen, de a választott szakmám egy ideig még Budapesthez kötött. Akkor vált a hobbiszintű színházvonzalmam professzionálisabbá, amikor ’90-ben feljöttek Ruszt Józsefék Szegedről a Független Színpaddal, és meghirdettek egy stúdiót. Végigcsináltam ott 4 évet, rendezőasszisztenskedtem, játszottam is. Amikor pedig az Egyetemi Színpad indult, megalapítottam a Nap Kört. Nagyon jó időszak volt, pályáztunk, turnéztunk. (Ide is úgy találtam, hogy ’93-ban meghívtak minket a Művészetek Völgye Fesztiválra.) Az Egyetemi Színpad után a Merlinbe kerültem Jordán Tamás mellé. Klubot vezettem, szerveztem könyvbemutatót, koncertet, kiállítást – élveztem. Volt egy-két saját performance-om, darabom is.

Miért jöttél el?

Akkor sem hittem, hogy az én utam ez a fővárosi művészélet. Nagyon tömény volt; rengeteg helyzetben kipróbálhattam magam, de tudtam, hogy hosszú távon nem akarok Budapest közepén pörögni. A heténypusztai majorság lebegett előttem, az a fajta színházcsinálás, csak professzionálisabb körülmények között. Engem maga a műhely vonzott, hogy elbújunk a teljes csöndben, és a munkának szenteljük magunkat. Sokkal jobban izgatott a próbafolyamat, mint a kész produkció.

Összeértek a dolgok. A feleségem akkor már Boldizsár fiunkat várta, abba akartuk hagyni az albérletezést, és annyi pénzből, amennyink volt, egy lakótelep jöhetett szóba, vagy valami nagyon más. A nagyon mást választottam.

Egy kicsi falut a nyüzsgés után...

Sok szó esett még a Merlinben egy vidéki alkotóműhely tervéről, mindenki lelkes volt, aztán maradt, ahol volt. Mondtam, jó, akkor majd én. A Balaton-felvidék nem a világ vége, sok értelmiségi jár ide. És van itt még valami. Apám Sümegcsehin született, nem messze innen. Tehát én ’97-ben valamilyen szinten hazajöttem. Ez bennem akkor vált tudatossá, amikor elkezdtük alapozni a házat. Előző este halt meg apám, elég fiatalon. Anno a kommunizmus a parasztokból értelmiségit csinált, apám egész családja így került Budapestre. Emlékszem nagyapámra: a tétlenségre kárhoztatott kérges kezével, a szecessziós bútorok közt a belvárosban… Sosem lett az az otthona, és a gyerekei mind idő előtt maghaltak – ez sem véletlen. Anyai ágon felvidéki gyáros család voltunk, akiket kitelepítettek, mint magyarokat; mindenüket elvették. A két család közt sok feszültség volt. Gondold el: az apai nagyszüleim egy olyan lakásba költöztek be, ahonnan nyilván szintén kitelepítettek valakit.

Te kezdettől a helyeden érezted itt magad?

Igen. Telente folyt a műhelymunka: lejöttek a színészek néhány hónapra, és próbáltunk. Felépítettük az utaztatható sátorszínházat, az alapját a kertben láttad: 80 ember befért. Májustól turnéztunk, sokszor még szeptemberben is. Azok a színészek, akiknek ez az elvonulós, turnézós rendszer való, nagyon szerettek itt lenni. De amikor a holdudvarból igazi társulatot akartam építeni, rájöttem, hogy az itt nem fog menni. És most már úgy látom, nekem sem volt életbevágóan fontos, mert akkor mégis megoldottam volna.

Hogy éltetek itt mindeközben családi életet?

A feleségem, Judit nagyon sok áldozatot hozott. Ő találta legkevésbé a helyét, viszont rengeteg munkát adott neki az életformánk. Szervezett, segített, de macerás volt összeegyeztetnie mindezt az anyasággal. Én jól éreztem magam, csak 2007-re elfáradtam. Nem úgy voltam jelen a próbákon, ahogyan elvártam magamtól. Addigra már nagyon sok gyerekprogramot csináltam, a lányom nagycsoportos lett, a harmadikos fiam átkerült egy Waldorf-iskolába. Egyre jobban érdekelt a gyerekekkel való foglalkozás. Gyerekdarabokat, játszóházakat csináltam, óvodákban turnéztunk. A Waldorfban ráismertem arra, amit én is régóta gondoltam a gyereknevelésről.
Belecsöppentem egy új közösségbe, ahol szülőnek lenni is aktív pedagógiai munka. Volt mihez csatlakozni, kaptam kereteket.

A házasságom viszont véget ért. Amíg együtt küszködtünk, tartott, de a nyugalmasabb időszakban kiderült, hogy már tartalmatlan. Elváltunk, Judit visszaköltözött Budapestre, a gyerekek maradni akartak, itt maradtak. Örültem, hogy végre nincs a házban tévé, mikró – mert ez jelképezett fontosabb dolgokat is. Juditnak azonban nagyon nehéz volt a gyerekek nélkül, ráadásul én közben szerelmes lettem, új kapcsolatom indult. Míg velünk voltak a gyerekeim meg a barátnőm két gyereke is, az csodálatos időszak volt; de az enyémek végül az anyjukhoz költöztek, és felborult a harmónia. Túl közel volt még a barátnőmnek és nekem is a kudarcos családi múltunk. Pedig olyan lelki közösséget éltem meg vele, mint soha azelőtt. Mégis szakítottunk. A 2009-es és a 2010-es év rettentő nehéz volt.

A kislányod most itt él veled.

Igen, ő harcolta ki. Én nagyon megbántam, hogy elengedtem a gyerekeket. Talán furcsa egy férfi szájából, de itt jobb lett volna nekik. Boldi ötödikes volt, mikor el kellett mennie; csak úgy tudta feldolgozni, hogy minden itteni szálat elvágott. Mára jobb a helyzet, lejön néha, de most meg szótlankodó 16 éves. Rebeka nem érezte jól magát Pesten, vissza akart költözni hozzám. Még pszichológushoz is elment, hogy meggyőzze az anyját: neki jobb velem. Nagyon talpraesett, 13 évesen kicsit koraérett is.

A színházzal teljesen szakítottál?

Eljött a pont, amikor több lett a tanítás az életemben, mint a színház. Éreztem, hogy már nem egyeztethetők össze időben sem.

Elkezdtem a Waldorf-képzést, ezért egy évre visszaköltöztem Budapestre, de 10 év falu után nem bírtam a Moszkva tér szomszédságában. Nem tudtam pl. a krumplihéjat a szemetesbe dobni a komposzt helyett. Vigántpetendi ember lettem. Miközben, persze, itt mindig jöttment maradok.

A színház meg a tanítás lényegileg nem különbözik egymástól. Ugyanúgy meg kell komponálni egy órát, mindkettő nagyon kreatív. Ugyanakkor mégis lényeges különbség, hogy a színházban konfliktusokat kell generálni, ami a pedagógiában tilos. Ezt nehezen tanultam meg. Mikor finoman rámszóltak, eleinte azt gondoltam, „micsoda megalkuvó, kispolgári konfliktuskerülés ez!” –­ aztán rájöttem, hogy itt nem cél, hogy meghökkentsem az embereket, és megkérdeztem magamtól, én hova engedem el szívesen a gyerekeimet. Ma ugyanazt gondolom a világról, mint régen, de mások a kifejezési formáim.

Hogyan tovább?

Két éve magyart tanítok egy állami iskolában Herenden, most jár le a szerződésem. Rengeteg pályázatot adunk be, mert elkezdenénk egy nevelési programot a környék négy iskolájában, amelyet én dolgoztam ki. Herenden már csinálom a harmadikosaimmal: ősszel búzát ültetünk, télen színdarabot hozunk létre meg kézműveskedünk, tavasszal kemencét építünk, nyáron pedig learatjuk a búzát és kenyeret sütünk a kemencénkben. Tehát az év körforgásának megfelelően ez a „Magból kenyér” program. Elemei a Waldorf-tantervből ismertek, de úgy gondolom, ez azoknak is fontos lenne, akiknek a szülei nem engedhetik meg a fizetős iskolát. Ha összejön, a táborok mellett ez lesz a fő munkám. A tanártovábbképzés pedig a jövő. Sok kísérőtanárral találkozom, akik táborba hozzák a gyerekeket, és amennyire belelátok, a bürokrácia erős akadálya annak, hogy az iskola valóban a gyerekről szóljon. De abból nem épül semmi, ha elmondjuk, mi milyen rossz. Annyit tehetünk, hogy csinálunk egy szakkört vagy gyerektábort, amivel azonosulni tudunk.

Hogyan zajlik egy itteni tábor?

10 gyerek van egy turnusban, többen nem férnek el. Járunk a forráshoz vízért, a tehenészetbe tejért, sütjük a kenyeret, kézműveskedünk, esténként tüzet gyújtunk. Törekszünk a természetközeliségre. Gyógyfüveket gyűjtünk, saját teákat iszunk. A gyerekek húzzák ki a friss zöldséget, pucolják, átmennek Kati nénihez tojásért. Ezt a fajta önállóságot imádják. Nincs viszont boltba futkosás, és naponta egyszer kapják meg a mobiltelefonjaikat. Fontos, hogy benne legyenek az új helyzetben, ne egy köldökzsinóron lógjanak. Sokat kirándulunk: gyönyörű itt a táj, a Balaton is csak kétórányi járás. A szabad játék szintén nagyon lényeges, arra is jut idő.

A kislányod hogy bírja ezt a mozgalmasságot?

Szereti. Volt, hogy színház szakkört vezetett kisebbeknek, máskor teljesen tagja a csapatnak. Azért az mindig kérdés, hogy a gyerekekkel alszik-e, illetve nehéz neki, hogy tábor alatt nem csinálhat egyes dolgokat, amiket különben igen, mint például a számítógépezés vagy a zenehallgatás. Eleinte még az erdőben is zenét akarnak hallgatni a gyerekek. Feladatokkal terelem a figyelmüket: például, hogy találják meg a forrást. Meg kell tanulniuk újra hallani.

Dohányzol. Ez nem mond ellent a természetes életmódnak?

De. És ez nem is marad így. A gyerekek előtt egyébként nem gyújtok rá, de a kislányom is nyüstöl, hogy szokjak le. Szeretnék.

A rendezés hiányzik néha?

Ősztől talán lesz időm és lelki kapacitásom megint rendezni. De nem hiányzik. Aktuális projektek vannak a fejemben, ahogy 15 éve is, csak akkor pl. az Übü királyon járt az agyam, most meg, hogy hogyan töltsük a gyerekekkel a délutánt. Mindig eszembe jut valami, ami pont az aktuális tematikába passzol. Ugyanúgy működöm. Főleg kicsiket táboroztatok, akiknél a mesei keret nagyon jól kiaknázható. A középiskolás korosztály mást igényel. Most nyáron egy csapattal filmet fogunk készíteni. És van már egy idősebbekből álló társaság is, törzsvendégeim, akik csak nosztalgiázni járnak vissza. Ők nyugodtan sörözhetnek is.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!