Kiotótól a Ferencvárosig

A japánokat mindig zárkózottaknak képzeltem. Toda Eiko csöppet sem az. Csinos, kislányos, hihetetlen, hogy 46 éves. Nem csak a megjelenése teszi, olyan nyitottságot, kedvességet sugároz, hogy a világon bárhol boldogulna. Ő Magyarországot (ezen belül a Ferencvárost) választotta, nyelvtudás nélkül, egyedülálló anyaként.

Szerencsésnek mondja magát, de azt hiszem, csak az tudja így értékelni, amit kapott, aki mindenért – a boldogság képességéért is – megdolgozott.

Hogyan kerültél Magyarországra?

Miután 1989-ben jogi diplomát szereztem Japánban, Washingtonba mentem nemzetközi politikát tanulni, de hamar munkát vállaltam egy fordítóirodában. ‘92-ben zöldkártyát kaptam, és egy japán tévétársaságnál helyezkedtem el. Kb. ezzel egy időben ismerkedtem meg Mikivel, aki kanadai emigráns magyar volt, és nagyon megfogott a kalandos élettörténetével. Összeházasodtunk. A kanadaiak lakhatnak az USA-ban, de nem vállalhatnak munkát, ezért úgy döntöttünk, Japánba költözünk. Miki imádta Japánt, tanulta a nyelvet, én viszont egyre feszültebb lettem. Tudod, nem könnyű nálunk nőnek lenni. Szerencsére találtam munkát; igaz, csak adminisztratívat, egy IT-cégnél. De azóta is örülök az ott begyűjtött számítógépes tudásomnak. Tisztában voltam vele, hogy nem tarthatom meg az állásom, ha gyerekem születik, így elkezdtem fordítani munka mellett. Közben egyre nőtt bennem a vágy, hogy Magyarországra költözzünk, és amikor 2000-ben idelátogattunk, maradtunk. Ezzel egy időben derült ki, hogy babát várok. Itt jóval kisebb a nemek közötti szakadék, mint Japánban, és én nagyon boldog voltam. A férjem viszont nem találta a helyét. Én az ő hazájában, ő az enyémben érezte magát otthon – és Soma születése után mindketten megváltoztunk. Én talán túlságosan is a gyereknek éltem. Elváltunk…

Így is itt akartál maradni?

Itt jó anyának lenni. A magyarok nagyon szeretik a gyerekeket. Sokan megszólítanak az utcán, segítenek, ha kisgyerekkel vagy, mosolyognak rá, beszélnek hozzá. Számos országban jártam, hasonlót csak Párizsban tapasztaltam. Japánban pl. alig lehet felszállni babakocsival egy járműre, ha zsúfolt, mert úgy néznek rád, hogy éreztetik, zavarod az utasokat. Egyik kezeddel próbálod összecsukni a kocsit, csak lapjával viheted föl, másikban a gyereket egyensúlyozod. Itt szinte mindenki segítőkész. Ezt tapasztaltam a kisebbik fiammal is, akinek az édesapjával 2006-ban ismerkedtem meg. Sajnos vele a kapcsolat 3 év után megszakadt, amikor kiderült, hogy egy másik nőnek is gyereke született tőle. Az óriási sokk volt. Egy év kellett, míg talpra álltam. 2009 óta egyedül élek, és mióta a csalódást kihevertem, nagyon jól érzem magam. Ha a fiaim nagyobbak lesznek, szeretnék majd párkapcsolatot, de most élvezem az önállóságot.

Elképzelni is nehéz, milyen lehet egyedül, két kisgyerekkel, külföldön, ahol nem beszéled a nyelvet.

Pedig Japánban nehezebb lett volna. Ott szégyen egyedülálló anyának lenni, és a társadalom sem támogatja az anyaságot. Itt mindenki megértő volt, még a szomszédaim is segítettek, ami csodálatos tapasztalat volt, minden nehézség ellenére. Zétény bölcsibe járhatott, és a többi szülő is kedves volt. Az is sokat jelent, hogy itt nem piszkálják a gyerekeimet a társaik, és úgy általában a gyerekek nem olyan kegyetlenek egymással, mint (ahogy én emlékszem) Japánban. A fiaim imádnak oviba és iskolába járni. Ismerem az óvó és tanító néniket, és látom, hogy tényleg szeretik a gyerekeket. Ez nagyon fontos.

Hogyan találtál munkát? Mit dolgozol?

Alapvetően japán–angol műszaki fordításból élek, ezt bárhol csinálhatnám, de sok mással is foglalkozom, ami már inkább szenvedély. Öt éve működtetek egy weboldalt www.sitters.hu címen, amely abból a tapasztalatból született, hogy az itt élő külföldiek nehezen találnak nyelveken beszélő, megbízható bébiszittert. Az oldal találkozási pont a fővárosi, pécsi, soproni és debreceni szülőknek, magyaroknak és külföldieknek. Remélem, ezzel is tudom viszonozni, amit Magyarországnak köszönhetek. (Japánban, ha kapunk valakitől, viszonoznunk kell.) Következő nagy célom, hogy szabadúszó munkavállalók és megbízóik találhassanak egymásra egy hasonló oldalon az egész EU-ban.

Tavaly óta részt veszek egy film készítésében, a címe „Liza, a rókatündér”. Fordítok és dalszövegeket írok hozzá, nagyon élvezem. A magyar lírában normális, ha egy dalszöveg rímel, a japánban nem. Én a magyar verstől tanultam meg használni a rímeket – japánul. Nagy ajándék, hogy itt élő külföldiként alkothatok, nem tudom elképzelni, hogy a hazámban egyedülálló anyaként, 40 fölött, ilyen munkát kapnék. Pedig, ha fiatalabb lennék, és nem tapasztaltam volna, milyen mélyponton lenni és újra talpra állni, nem tudnám megírni ezeket a dalszövegeket. Tele vagyok tervekkel, és sosem szeretném úgy érezni, túl öreg vagyok valami új kipróbálásához. Sőt, azt hiszem, idősebb korban az ember jobban megengedhet magának némi őrültséget is.

Nagyon más kultúrába kerültél, mint amibe születtél. Ahhoz képest mit hiányolsz itt?

Talán csak a japán megbízhatóságot. Mi, ha valamit megígérünk, azt tartjuk is, amire nagyon büszke vagyok. Mondok egy példát. A 2011-es földrengés és cunami után az infrastruktúra részben összeomlott Japánban. Én Budapesten éltem, innen figyeltem a híreket, aggódva az ott élőkért. Mellesleg vártam egy anyagot egy tokiói cégtől, de nem tudtam kapcsolatba lépni velük. Az anyag ennek ellenére, időben megérkezett. Ez bámulatos a japánokban. A japán étel hiányzik még, de próbálom itteni alapanyagokból megfőzni, ázsiai fűszerek meg beszerezhetők.

Van kapcsolatod japánokkal?

Egy-két régi barátommal, interneten. Nálunk egy csoportnak vagy teljesen elkötelezed magad, vagy inkább maradj kívül. Nincs olyan, hogy „kicsit” tagja vagy. A japánok nem kedvelik, ha valaki kilóg a sorból, én pedig sok szempontból kilógok, de szeretek így élni.

Gondolom, maradtak családtagjaid Japánban. Nem hiányoznak?

Ez nehéz téma nekem. Kiotóban születtem, Japán egykori fővárosában. Apám idén halt meg. Hagyományos selyemképeket készített, a művészi vénáját én is örököltem. Anyámmal problémás volt a kapcsolatom, sokat szenvedtem, mert vert. Sosem heverte ki, hogy a kisebbik húgom meghalt. 8 éves voltam, jól emlékszem rá… Tőle tanultam meg, hogy az életet élni kell igazán, nem csak félig-meddig, mert bármikor véget érhet. Úgy érzem, miatta, helyette is élnem kell.

Megvan az a képességed, hogy a nehézségekben meglásd a jót.

Furcsa ez. Ha kevés az önbizalmad, mint nekem volt, mert otthon nem erősödhetett meg, sok negatív élményben lesz részed. De apránként, ahogy ezeken túljutsz, egyre növekszel, mert tapasztalod a saját erőd. Tőlem – ahogy általában a japán lányoktól – azt várta a családom, hogy miután továbbtanultam, férjhez menjek, vezessem a háztartást, és soha többé ne használjam a megszerzett tudásom. Japánban 20 éve normális volt, hogy egyetem után 2-3 évig dolgozik egy nő, és szülés után sosem tér vissza a munka világába. Így anyagilag – tehát mindenhogy – kiszolgáltatott a férjének, akkor is, ha megromlik a házasság. De ez a tendencia változik. Mivel nekem nem volt sok önbizalmam, azt hittem, nem vesz el senki, ezért saját egzisztenciát kellett teremtenem. Így találtam magamra. Amerikában a gazdag japán diákok szép lakást béreltek, de mivel engem nem támogattak otthonról, többedmagammal laktam, bébiszitterkedtem stb.; muszáj volt jól megtanulnom angolul. Tehát ennek is hasznát láttam. Most pedig megállok a lábamon két gyerekkel.

Mi angolul beszélgetünk. A magyar nyelvvel nehezen boldogulsz?

Nem sikerült megtanulnom, pedig gyönyörűnek találom. Az egyik legszebb, amit ismerek. De tud a legcsúnyább is lenni, annyit káromkodnak az emberek. Ez nekem furcsa, mert a japánok nem beszélnek csúnyán, csak szarkasztikusak, ha dühösek. A nagyobbik fiamnak a Soma nevet adtam, mert nagyon tetszett, és könnyű is volt kiejtenem; a kicsi Zétény lett, pedig sokáig alig tudtam kimondani; de olyan gyönyörű szó. Máig nem igazán hallok különbséget bizonyos hangok között, pl. „a” és „á”. A szórend is nehéz, de amikor hangot tévesztek, gyakran egész mást jelent a szó, és ha kinevetnek, elmegy a bátorságom a beszédtől.

A gyerekeidet mindig érted?

Nem, de apránként tanulok tőlük. Otthon japánul beszélünk, de persze, ők jobban tudnak már magyarul. Rengeteget játszunk és nevetünk, ebben pedig nincs nyelvi akadály. Szerencsére ők is remekül megértik egymást a nagy korkülönbség ellenére; a kicsi 5, a nagy 12 éves.

12 éve itt élsz – milyennek látod a magyarokat?

Leginkább jó tapasztalatokat szereztem: kedves, intelligens, kreatív és jó humorú emberekkel találkoztam. Szerintem a magyarok szépek is, ráadásul nem „megcsinált”, hanem természetes módon. Igaz, nem olyan megbízhatóak, mint a japánok, de rugalmasabbak, toleránsabbak. Japánban nemek és életkorok szerinti kategóriákban gondolkoznak. Én nem viselhetnék pl. hosszú hajat, mert elmúltam 40. Itt önmagam lehetek, szabad vagyok.

A legrosszabb dolog, ami Magyarországgal kapcsolatban eszembe jut, az néhány kellemetlen, utcai zaklatás, de szerencsére az elmúlt pár évben ezt már nem nagyon tapasztalom, és az életem sosem volt veszélyben, ami a legfontosabb. Japánban gyakori az erőszak véletlenszerűen kiválasztott áldozatok ellen. Itt nem. De megvisel, amikor elutasítóan néznek rám, vagy egy boltban a biztonsági őr követ, és megkérdezi: „Segíthetek?” Tőled kérdezte már ezt biztonsági őr, mikor egy ABC-be léptél? Egyszer valaki megátkozott és hozzám vágott egy műanyag palackot. Többször zaklattak romák, akik pedig maguk is tudhatják, milyen rossz, ha a származása miatt megbélyegeznek valakit. De volt, hogy egy idős magyar néni kiabálta: „Nem mész haza?!” Ugyanakkor, tudom, hogy a legtöbb ember nem ilyen, és az is igaz, hogy a japánokkal sokan szimpatizálnak, talán mert szintén a vezetéknevünk van elöl. Én csak azt szeretném, ha az emberek látnák, hogy sok külföldi azért él itt, mert szereti Magyarországot, és tesz is érte. Sok helyen jártam, de Budapest, szerintem, a világ legszebb fővárosa. Egyébként is nagy potenciált látok ebben az országban: csodás a klímája, termékeny a földje, egyedülálló a kultúrája… És földrengésmentes! Mi kell még? Tavaly néztem a londoni olimpiát, és azt vettem észre, hogy büszke vagyok a magyar sikerekre. Egyszerűen nem értem, miért pesszimista és depressziós annyi magyar, és miért akarnak sokan külföldre menni.

Az utcán gyakran látok szóváltást, ez nekem érthetetlen. Mintha csak az lenne a cél, hogy vadidegenek elrontsák egymás napját. Tudom, nehéz itt az élet, de máshol is az. Japánban a 20-40 évesek nagy részének esélye sincs saját lakásra, a magyar ismerőseim nagy része tulajdonos. Japánban sokkal nagyobb a különbség a szegények és gazdagok közt, és igaz, hogy az átlag többet keres, de ezért este és hétvégén is dolgozik – sok gyerek úgy nő föl, hogy alig látja az apját. Én nem vagyok gazdag, amit sosem bántam, és nagy nehézségekben volt részem, mégis elégedett vagyok. Sokat mosolygok, talán ezzel is védem magam a negatív hatásoktól; nagyon jó, amikor visszamosolyognak. Persze, nem tudom, milyen lehetett a kommunizmusban itt élni, de a 79 éves szomszéd bácsim tudja; mégis kedves, vidám, öröm ránézni.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!