Szimpatika – „Álomszerűen indult a pályám”

Tudjuk, hogy jazz-zenészként indultál, ugyanakkor a ’80-as évek elején kevés olyan lemez jelent meg, amelyen ne szerepelt volna ez a két hárombetűs név a közreműködők között: Dés és Gőz. Cseh Tamás vagy LGT, úgy tűnik, mindenki mögött ott fújtatok, mindegy, mi volt a műfaj...

Valóban így volt. Pedig mi Gőz Lacival nem akartunk ennyi mindenben részt venni. Jazz tanszakra jártunk, és szenvedélyesen elhivatottak voltunk, mint minden kamasz. Komolyan vettük a műfajt, sőt, úgy éreztük, árulás lenne bármi mást játszani, mint jazzt. Jó, ha az ember fiatalon fanatikusan csinálja azt, amit szeret, mert csak így van értelme – legyen szó matematikáról, sportról, képzőművészetről, vagy bármilyen hivatásról. De valamiből meg is kellett élni, és mi csóró diákok voltunk. 1975 őszén Friedrich Karcsi, a jazztörténet tanárunk szólt, hogy az LGT-nek lesz egy téli turnéja, és fúvósokat keresnek, 200 forintot fizetnek egy koncertért, van-e kedvünk menni? Osztottunk-szoroztunk, volt vagy 15 koncert a télen, az már, ugye, 3000 forint. Ez abban az időben egy nagyon jó havi fizetésnek számított, erre mondták akkoriban, hogy komoly egzisztencia. Elvállaltuk. Megcsináltuk a téli turnét, közben összebarátkoztunk a zenekarral, jól éreztük magunkat, és nekik is tetszett, amit csináltunk. Ettől fogva közel tíz éven keresztül minden koncertjükön felléptünk, nemcsak Magyarországon, külföldön is. Azután jöttek a stúdiómunkák, és hamarosan nagyon felkapott fúvóspárossá váltunk. Én tenor és szoprán szaxofonon játszottam, Gőz Laci pedig harsonán, és olykor kiegészültünk trombitákkal is. Viszonylag jó megélhetést adott, hogy pesti stúdiókban, különböző lemezeken közreműködhettünk, és ennek köszönhetően rendesen és kitartóan tudtuk a tanulmányainkat folytatni, illetve zenekart alapítani. Az LGT-vel párhuzamosan az akkori jazz krémjével is játszhattam, Tomsits Rudolffal, Pege Aladárral, Vukán Györggyel. 1976 májusában volt a diplomakoncertem, amire eljött Kőszegi Imre is, a Kőszegi Rhythm and Brass vezetője. A koncert után megkérdezte, lenne-e kedvem nyáron turnézni a zenekarával. Mennénk ide-oda, Párizsba, San Sebastiánba, Nyugat-Németországba. Nem kellett sokat gondolkodnom. Egy fantasztikus koncertsorozatban volt részem, ráadásul a San Sebastián-i jazzfesztiválon megnyertem a legjobb szólista díját. Álomszerűen indult a pályám, és ez tartott egészen ’77 őszéig. Akkor bevittek katonának.

Kis protekcióval sikerült Budapestre, a Határőr Zenekarhoz kerülnöm, de sok öröm abban sem volt, hiszen temetéseken, esküvőkön kellett játszanom. Viszont rengeteg időt tölthettem egyedül. Volt egy rozoga zongora a zenekar próbatermében, ott kezdtem el az első jazzdarabjaimat írni, azokat, amelyek a későbbi zenekarom, a Dimenzió repertoárját alkották. Elhatároztam, hogy ha egyszer leszerelek, akkor nem megyek vissza „all round” szólistának, nem fogok ennyire elaprózódni, mindenfelé játszani, hanem szeretném a saját zenei világomat megkeresni, megtalálni, felépíteni. Az a rozoga zongora indított el a saját utamon. Mivel kezdtem megtanulni, hogy hogyan kell formailag, szerkezetileg egy számot felépíteni, később elkezdtem dalokat is írni.

Pont egy éve elevenítettük fel Udvaros Dorottyával a Bereményi Gézával készített első, Átutazó című lemezetek felvételének körülményeit. Tulajdonképpen hogy találkoztatok ti hárman?

Engem izgatott a dal, mint műfaj. Én kortársként hallgattam a Beatlest vagy a Stonest. Ezek meghatározó élmények egy kamasz számára, aki ráadásul intenzív zenei tanulmányokat folytat. Nyolc éven keresztül csak népdalokat, klasszikus zenét hallgattunk és tanultunk. És akkor jöttek ezek a lemezek... Reveláció volt, hogy így is meg lehet szólalni! És mik ezek a hangszerek, mi ez az egész, miket énekelnek?

Nagyon eredetinek és egyedinek tűntek ezek a zenék akkoriban, és számomra lehengerlő volt, ahogy az előadó személyisége átütött a számokon. Nagyon megszerettem a dal műfaját, és megszerettem a magyar beatzene első eresztéseit is, az Omegától, az Illéstől vagy Koncz Zsuzsától. Hallgattam és figyeltem, hogyan oldanak meg dolgokat, hogyan építenek fel egy számot, milyen a hangszerelés – milyen egyszerű, és mégis működik. De csak ’82-’83 körül jutottam el oda, hogy kéne egy dallemezt csinálni. Udvaros Dorottyát régről ismertem, egy gimibe jártunk, később meg a bátyámmal járt. Pont az érettségi és a főiskola közötti nyáron ismerkedtek meg, nagy, szenvedélyes szerelem volt, ami öt évig tartott. A feleségem pedig ismerte Gézát, tehát valahogy így állt össze a trió.

A bátyád, Dés Mihály bele is írta a Pesti Barokk című könyvébe Dorottyát.

Igen, de az egy fikció, bár lehet, hogy volt valami alapja. A könyvben a főhős és a nagymama ’83 karácsonyán nézik a tévében Dorottyát, ahogy egy erősen giccsbe hajló karácsonyi Ady-verset szaval. Egyébként a könyv alapján született egy előadás is, és Dorottya saját magát alakította benne. De a lényeg, hogy összeálltunk, és egy nyár alatt megszületett az Átutazó c. lemez. Nagyon könnyen, jó hangulatban készült, de azt nem hittük volna, hogy ilyen nagy sikere lesz. A lemezgyárban az irodalmi szerkesztőségnél jelent meg, ahol addig csak olyan lemezeket adtak ki, amelyeken költők vagy színészek szavaltak. Valamiért ebben a szerkesztőségben merték csak felvállalni az Udvaros-lemezt.
 

Három év elteltével jött a Básti–Cserhalmi anyag. A férfiak érzelmeinek is hangot akartatok adni?

Sokat beszélgettünk Gézával arról, hogy jó lenne a szólólemez után írni egy duettlemezt, amiben egy férfi és egy nő a legkülönbözőbb szituációkban mutatkozik meg. Összecsapnak, féltékenyek, az egyik kísérti a másikat, a másik számon kéri az egyiket, vagy csak fekszenek a meleg szobában, és hallgatnak egy kicsit. Géza nagyon szereti és érti, érzi ezeket a konfliktusokat, dialógusokat, a két nem közötti örök harcot. Ezért is lett megosztóbb ez az album, sokakat irritált ez a huzakodás a két ember között, viszont másoknak pont ezért tetszett. Ez a lemez a Hallgass kicsit.
 

Eközben kezdett népszerű lenni a Trió Stendhal, és pont a Hallgass kicsit című dal instrumentális változata volt az egyik legnépszerűbb számotok...

Eredetileg is dalnak akartam megírni, de csak később született rá szöveg. Akkoriban mindent párhuzamosan csináltam. A Szerelem második vérig filmzenéjét vettem fel egy törökbálinti stúdióban, és ott spóroltam annyi stúdióidőt, hogy egy este sutyiban el tudtuk készíteni a Trió Stendhal demófelvételeit.

Ez a zenekar valami olyasmit csinált, amit előtte soha senki.

Valóban – egy hiányos, furcsa kamarazenekar jött létre, hisz nem volt basszusgitár vagy bőgő, de ugyanakkor mégsem volt hiányérzeted. Ekkor még nem volt benne a világzene a köztudatban, és mi valami olyasmit kezdtünk el, ami nemcsak itthon, de Európában is megelőzte a korát. És valahogy erre ráérzett a közönség, pedig nem volt se reklám, se marketing. Érdekes, hogyan tudott elterjedni a hírünk, hiszen akkor még internet és mobiltelefon sem volt, csak maguk a dalok. Csodálatos volt ezt megélni. Először kis éjszakai helyeken játszottunk Snétberger Ferivel, este 10-től hajnali 2-ig, majd később kiegészültünk Horváth Kornéllal. Aztán azon vettük észre magunkat, hogy ahol eddig játszottunk, oda már nem férnek be az emberek. Mi 50-100 fős klubokhoz voltunk szokva, ehhez képest kezdtünk közel ezres nagyságrendű házakat megtölteni. Kígyózó sorokban álltak az emberek, nem akartunk hinni a szemünknek. Ezután kezdtünk el a Vígszínházban koncertsorozatokat adni, a lemezeinket pedig Olaszországban vettük fel.

És közben jöttek a filmzenék, a Szerelem első, és második vérig, és amiből talán a legnagyobb sláger lett, a Nagy utazás...

Volt ’88-ban egy zenés darab a Vígszínházban, ami úgy bukott meg, ahogy kell. Pantaleón és a hölgyvendégek volt a címe, egy Mario Vargas Llosa-regény volt az alapja. Mi írtuk hozzá a dalokat, Bereményi Gézával, de a darabbal együtt azok is elsüllyedtek. Öt évvel később Koltai Robi kérte, hogy a készülő filmjéhez írjam meg a főcímdalt előre, még mielőtt egy kockát is forgatott volna, inspiráció gyanánt. Ez szokatlan kérés volt, de mivel azt mondta, hogy ez neki nagyon sokat segítene, elvállaltam. De nem jutott eszembe semmi, Robi ugyanakkor folyton a nyakamon volt. Aztán hirtelen jött a megvilágosodás: Brazília! Ugyanis ebben a régi darabban volt egy Brazília című szám, és rájöttem, hogy ez a dal, természetesen más szöveggel, jól fog működni ebben a filmben. Bereményi megírta az új szöveget, én egy kicsit átírtam a számot, és megszületett a Nagy utazás. Bossa nova maradt a ritmusa – mivel ez egy Latin-Amerikában játszódó regény volt, és így a darabban minden dalt latin ritmusra írtam – és ez is jó volt, hiszen a film a '60-as évek elején játszódik, amikor ez a ritmus kifejezetten divatos és népszerű volt.

Hogyan találkoztál Gesztivel?

Kevesen emlékeznek rá, de akkoriban ő volt a Danubiusban a legmenőbb műsorvezető, a nagydumás DJ. Többórás műsort szentelt a Nagy utazásnak, mindenkit behívott a stúdióba, beszélgetett a filmről, a dalokról. Így ismertem meg. Aztán később hallottam a rádióban a Rapülők számait, és éreztem – ahogyan sokan mások is –, hogy ez egy tehetséges pali, tud valamit. Rettenetesen jól bánik a nyelvvel, szakmája a dalszövegírás. Amikor felkértek a Dzsungel könyve musicalre, kértem, hogy én dönthessem el, ki legyen a dalszövegíró. Először Nemes Istvánra gondoltam, hiszen nagyon jó dalokat írtunk együtt a Patikába és a Valahol Európában-ba – szerintem ő az egyik legjobb dalszövegíró Magyarországon. De nem vállalta, mivel nagyon rövid volt a határidő, öt hónap alatt kellett volna elkészülnünk. (Kacsóh Pongrác is öt hónap alatt írta meg a János Vitézt, de ekkor még ő is fiatal volt és bohó.) Ott álltam dalszövegíró nélkül, de a feleségem, mint oly sokszor máskor, megint megoldotta a helyzetet, ő javasolta, hogy próbáljam meg Gesztivel, jól állna neki ez a feladat. Felhívtam, és Péter örömmel vállalta.

Mit szóltak hozzá a Vígben?

Ebben a komoly hagyományokkal rendelkező patinás színházban ez nem volt egyszerű. Végül sikerült meggyőznöm őket, hogy Péter profi, komoly szakmai teljesítményt fog nyújtani, és jól megoldja feladatot. Az elején volt némi fenntartás, de aztán megkedvelték, sőt, nagyra is értékelték a munkáját.

Egy ilyen hatalmas siker után nyilván felmerült, hogy folytatni kéne a közös munkát…

Tulajdonképpen úgy indult, hogy a Dzsungel könyve után leültünk Péterrel, hogy kitaláljuk, mit csinálhatnánk együtt. Én egy zenés filmet szerettem volna, Péter meg egy dögös zenekarra vágyott. Így született meg a Kalózok és a Jazz+Az. A filmnek viszonylagos sikere volt, de a zene nagyon bejött, a filmdalokat kiadtuk lemezen, és az emberek nagyon szerették. Ebből született egy turné, egy második lemez, a zenekar pedig jó pár évig létezett.

Január 11-én az Arénában monstre koncerttel ünnepled a 60. születésnapodat. Kronologikus sorrendben szólalnak meg a számaid, úgy, ahogy most itt meséltél róluk, vagy keverednek majd a dalok?

Érdekes, erre nem gondoltam, de végül is időrendben raktam őket össze, ráadásul új számokat is írtam, tehát nem csak egy visszatekintés lesz. Később majd szeretnék egy önálló estet az új dalokból, és valami lemezszerűségen is gondolkodom. Már sok mindent csináltam, jazzt, irodalmat, dalestet színészekkel stb., de ez olyan lenne, ami csak az enyém. Ezt 25-30 éves koromban kellett volna megcsinálni, de én csak most értem ide. Olyan ez, mint amikor Leonard Cohen áll a színpadon és 80 évesen azt énekli, hogy „I’m your man”. És rendben van, hiteles. Nekem még van egy kis laufom Cohenhez képest...

Visszatérve a koncertre, gondolom, minimum 2-3 órát játszol majd. Hogy készülsz fel mentálisan és fizikailag?

Két órát könnyen végig tudok csinálni, ha egynemű anyagok szólalnak meg. Tavaly nyáron a Férfi és Nővel jártuk az országot, hosszú koncerteket adtunk, és én végig a színpadon voltam, zongoráztam, énekeltem és szaxofonoztam. Most is így lesz, de olyan sok minden történik ebben a két és fél órában, hogy nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is topon kell lennem ahhoz, hogy 100%-ot tudjak nyújtani. Olyan ez, mintha kis önálló világokat kéne felépítenem minden egyes alkalommal. Azt szeretném, hogy egy nagy íve legyen a koncertnek, annak ellenére, hogy sokféle produkcióból áll. Nehéz erre készülni, de segít, ha sokkal többet mozgok, mint eddig. Sokat sétálok, tornázom, és járok Rozikához, a zseniális masszőrhöz is. Szerencsére lesz egy-két elő koncert Debrecenben és Komáromban, így lesz alkalmam élesben is felkészülni.

Mostanában kamaraesteket is csinálsz, kortárs írókkal. Az irodalom iránti vonzódásod otthonról jön?

Igen, biztosan nagy szerepe van ebben apámnak, aki nagy irodalom- és művészetkedvelő ember volt, és hatalmas könyvtárának. Kisgyerekként, fiatalemberként rendelkezésemre állt otthon a magyar és a világirodalom, csak le kellett emelnem a polcról. Koronként és írónként olvastam, sorban Stendhalt, Balzacot, Zolát, Thomas Mannt, Móriczot és a többieket. Így a kezdő lökést biztosan otthonról kaptam, ahogyan a bátyám is, akinek márciusban jelent meg a már említett regénye. Később magunk is bővítettük a könyvtárat, büszkék voltunk rá, fontos volt nekünk. De ezeknek az esteknek a létrejöttében a véletlen is szerepet játszott. Esterházy Hrabal könyve című művében van egy rész, ami arról szól, hogy Charlie Parker halála után felkerül a mennybe, és az Úristent tanítja szaxofonozni, aki történetesen botfülű. Vallai Péter csinált a regényből egy estet a felújított Vígszínház büféjében, én voltam a szaxofonos, aki az Úristent tanította, és én voltam az Úristen is, aki fals hangokat ereget. Aztán az Egyetemi Színpadra is meghívtak ezzel a produkcióval, ott már Esterházy olvasta a saját szövegét, én pedig játszottam. Azóta folyamatosan csináljuk ezt, bár nem túl gyakran, de sokfelé megyünk, külföldön is voltunk már, Rómában, Ausztriában a Burgtheaterben, Berlinben – Péter kitűnően olvas fel németül, én pedig kitűnően szaxofonozom németül. Ez adta nekem az ötletet, hogy bővítsük a produkciót, és meghívtam Péteren kívül még három íróbarátomat, hiszen ezek a jelentős művészek évek óta nincsenek a helyükön kezelve, tévében, rádióban alig szerepelnek. Kiderült, hogy sok embert érdekel ez, és nagy sikerrel mennek az előadások. Mi is nagyon élvezzük, írók és muzsikusok egyaránt. A szövegekre improvizálunk szabadon, az adott pillantnak megfelelően, és ez megunhatatlan. Négy-öt este után új szöveget kérek tőlük, hogy ne váljon rutinná számunkra az előadás. Szóval, most egy új estünk megy a Pesti Színházban.


Sokat beszéltünk munkáról, de mesélj egy kicsit arról is, hogy hogyan lazítasz. Mi az, ami kikapcsol?

A halpucolás! Nyaranta Horvátországba járunk egy kis szigetre, és a szállásadónk egy 90 éves bácsi, aki mindennap friss halat fog, valami egyszerű hálóval. Mire mi a strandról hazaérünk, már ott sül a faszénen a lakoma. Én is meg akartam tanulni a halak pucolásának és elkészítésének módját, és a bácsi nagyon kedves volt, mindent megmutatott. Ezek után, ha csak lehetett, halat sütöttem, ez az az étel, amit egyszerűen nem lehet megunni. Ez lett a napi program: a lányom reggel 6-7 óra körül kiadta az unokámat az ajtón, majd visszafeküdt aludni, én pedig boldogan felöltöztettem a kicsit, ő megitta a joghurtját, és indultunk kettesben a piacra. Megvettük a reggelit és a friss halat, mindennap másfélét, amit aztán este megsütöttem, és pompás vacsorákat csapott belőle az egész kompánia. Jankának, a 15 hónapos unokámnak igazi aktív nagypapás program volt, nekem pedig maga a boldogság. Az volt a legnagyobb sikerem, amikor elmentünk búcsúvacsorázni egy étterembe, ahol a családtagjaim ugyanazokat a tengeri halakat rendelték, amit én szoktam elkészíteni. Nem volt ugyan rossz, de azt mondták, hogy az enyém finomabb. Nagyon szeretek enni, szeretem a gasztronómiát, a jó borokat, nincs olyan, amit ne kóstolnék meg, nincs az a főzelék, amit ne szeretnék, de sajnálom a főzésre az időt. Kivétel, amikor elmegyünk nyaralni. Akkor ugyanolyan szenvedéllyel sütöm a halakat, mint ha zenélnék.