Szimpatika – Betegség-e a hiperaktivitás?

Mikor mondjuk egy gyermekre, hogy hiperaktív?

Szó szerinti fordításban a hiperaktivitás túlzott cselekvési kedvet, tevékenységet jelent. A közbeszédben általában azokat a gyerekeket szokás lehiperaktívozni, akik nem képesek egy helyben megülni huzamosabb ideig – például egy 45 perces iskolai tanóra erejéig –, nem tudnak egy dologra koncentrálni az iskolában, nem figyelnek, és eközben a többieket és a tanárt is zavarják. A hiperaktivitás „hivatalos” elnevezése egyébként figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, azaz ADHD), és nagyjából a gyerekek 4-5 százalékára jellemző. Fiúknál gyakrabban fordul elő, mint lányoknál.

Úgy tudom, az orvosi és a pszichológusi szakmában távolról sincs egyetértés a hiperaktivitás mibenlétét vagy pláne kezelését illetően…

Valóban nincs. Több pszichiáter, pszichológus és orvos nem is ismeri el, hogy a hiperaktivitás klasszikus értelemben vett betegség lenne, mondvacsináltnak tartják a problémát. Ennek elsősorban az az oka, hogy a mai napig nem létezik olyan vizsgálati eredmény, amely minden kétséget kizáróan igazolná: kémiai eredetű, gyógyszerekkel kezelhető és kezelendő betegséggel állunk szemben. A legtöbb vita éppen ezért arról folyik, szabad-e gyógyszerekkel „lelassítani” azokat a gyerekeket, akikre ilyen túlpörgéses figyelemzavar jellemző, ez ugyanis jellemzően tüneti kezelés, tehát a viselkedészavar okát nem szünteti meg.

Miért, mi okozza a hiperaktivitást?

Mint az az előbbiekből is sejthető, pontosan nem tudjuk, és éppen ettől olyan bonyolult a helyzet. Vélhetően az esetek többségében öröklődő dologról, tehát genetikai adottságról van szó, azonban megfigyelhető, hogy amennyiben az anya a terhesség alatt nem figyel oda kellő mértékben saját egészségére és magzata védelmére, szintén fokozódik a kockázat, hogy a megszületendő gyermeknek hasonló viselkedészavarai lesznek. A terhesség alatti alkohol- vagy drogfogyasztás, dohányzás általánosságban mindenféle szervi és mentális elváltozásra hajlamosabbá teszik a magzatot, így a hiperaktivitásra is.

A gyerekek figyelme eleve rövid időre köthető le. Hol húzódik az a határ, ahonnan valaki már nem egyszerűen elevennek és energikusnak, hanem hiperaktívnak tekinthető?

Ez az a kérdés, amire nem létezik egzakt felelet, mindig egyénileg kell megtalálni a válaszokat. A szakmában is meglehetősen sok nézet létezik azt illetően, hol a határ a túl aktív, nagy energiákkal rendelkező és a „rendellenes” viselkedésű, ténylegesen figyelemzavaros gyerekek között. Tény, hogy a gyerekek hamar elunják magukat, ez így természetes. Az évek múlásával, ahogy növekszenek, egyre huzamosabb ideig képesek koncentrálni, odafigyelni valamire. Emellett a figyelmüket is lényegesen könnyebb elterelni az adott dologról, mint egy felnőttét. A hiperaktív vagy hiperaktívnak tekintett gyerekek figyelme a koruknak megfelelő átlaghoz képest kevésbé köthető le: félbehagynak dolgokat, nem hallgatják végig, amit mondanak nekik, rohangásznak a tanóra közben, nem képesek a székükön maradni, amíg megszólal a csengő, és így tovább. Olyanok, mintha állandóan egyfajta túlpörgésben lennének, futkároznak, mindenre felmásznak, és mindeközben be nem áll a szájuk. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem viselkednek a koruknak megfelelően, éretlenebbnek tűnnek a kortársaiknál. Fontos tudni, hogy ezek a gyerekek sem minden létező helyzetben figyelmetlenek: jelentős részüket le lehet kötni olyan tevékenységgel, ami érdekli őket, ők is hosszasan elbíbelődnek olyasmikkel, amit maguknak választanak, és így tovább.

Milyen a hiperaktív gyerekek érzelmi élete?

Az ilyen gyerekek érzelmi reakciói adott esetben szintén hevesebbek az átlagosnál: lobbanékonyak, türelmetlenek, néha erőszakosak, dacosak, „hisztisebbek”, ha nem úgy megy minden, ahogyan azt ők előzetesen maguknak elképzelték. Sok gyereknél hangulati hullámzások figyelhetők meg, és emellett van még egy jellemző vonás: folyamatosan figyelmet igényelnek, minduntalan velük kell foglalkozni.

A gyerekek többsége nem szeret egyedül lenni, ez önmagában még nem különlegesség…

Ez valóban így van, és teljesen normális is, ha egy kisgyerek igényli a szülők, a család, a mindennapi környezet figyelmét és odaadó gondoskodását, de 5-6 éves korban már azért képesek huzamosabb ideig elfoglalni magukat a felnőttek folyamatos vizslató szemei és reakciói nélkül is.

Kihat-e ez a típusú viselkedészavar a gyerek intelligenciájára?

Nem, egyáltalán nem. A hiperaktív gyerekek között is akadnak az átlagnál intelligensebbek, átlagos intelligenciájúak és az átlagnál szerényebb képességűek, a dolog nem függ össze a szellemi képességekkel. Viszont a viselkedészavarok – természetükből fakadóan – nyilvánvalóan abba az irányba hatnak, hogy a gyermek nem képes megfelelően haladni az iskolai tanulmányaival.

Mikor kezdődnek a rendellenességek, és mikor múlnak el?

Megbízhatóan az általános iskolás korba lépve diagnosztizálható a hiperaktivitás, bár óvodás korban is akadnak jelek, melyekből sejthető, ha a gyereknek hasonló viselkedészavarai vannak. Ami a végét illeti, sokáig azt hitték, hogy a hiperaktivitást idővel mindenki „kinövi”, de a legújabb kutatások szerint a problémák az esetek egy jelentős részénél, több mint felénél később, tehát felnőtt korban is megmaradnak, noha más formában. Nyilván ilyenkor már mindenki képes egy helyben megülni az irodában, és nem futkározik fel és alá az asztalok között, de jellemző tünet például, hogy az illető állandóan hajszoltnak érzi magát. Folyamatosan az kísérti, hogy nem képes utolérni magát, nem tudja megszervezni a napi teendőit, zaklatott, fáradt, sorozatos kudarcélmények érik.

Elérkeztünk a legkényesebb ponthoz, a kezelés kérdéséhez…

Igen, ez egy ingoványos talaj. A hiperaktivitásra leggyakrabban felírt gyógyszerek lassítják a gyerekeket és gyorsítják a felnőtteket, mint azt az egyik népszerű televíziós sorozatban is láthattuk… Pontosan nem tudjuk ennek okát, de a dolog kísérletileg is igazolt. Valószínűleg az húzódhat meg a háttérben, hogy a hiperaktív gyerekek több ingert igényelnek, mint társaik. A tüneti kezelés lehetősége tehát adott, a korábban ide-oda cikázó, követhetetlen és meg nem álló gyerek nem zavarja majd a környezetét, a kérdés azonban az, hogy ezzel tényleg megoldottuk-e a problémát. Erre pedig minden szülőnek magának kell megtalálnia a választ. Az biztos, hogy a hiperaktív gyerekek nagy odafigyelést, fokozottabb türelmet igényelnek nemcsak a szülőktől, hanem az egész környezetüktől. Ha intoleráns módon viselkedünk velük, és folyamatosan büntetjük őket, az csak fokozza a problémát. Ha gyermekünk hiperaktív, mindenképpen érdemes pszichológushoz fordulni, és az ő segítségével kialakítani a mindennapok azon ritmusát, mely a körülményekhez képest mindenkinek egyformán kényelmes.