Szimpatika – Testvérsorrend meg a dominóvár

Játszunk a lakásban. Idősebb, majdnem hatéves unokámmal dominózunk. Bár a gyerek imád mindent, ami számokkal kapcsolatos, a dominó nem köti le. „Építsünk inkább várat a kockákból!” – mondja. „Jó – egyezek bele –, rakj egy dominót te, egyet én. Az veszít, akinél ledől a vár.” Ez tetszik neki. Rakjuk is élére a kockákat, szépen egymás után. Már alig marad felraknivaló, amikor Eszter következik. Mérlegeli a helyzetet, és úgy ítéli meg, hogy már nem tud újabb dominót felrakni anélkül, hogy a torony ledőlne. Gondolkodik, majd szándékosan összerombolja az egészet.

„Vesztettél” – mondom neki. „Nem vesztettem – tiltakozik –, direkt rontottam el.” „Igen – bólintok –, igaz, hogy direkt vesztettél, de ez akkor is vesztés.” Ezen elgondolkozik. Egy órával később még mindig a dominó van műsoron. Eszter újabb várat épít. Nem akar versenyezni. Ki akarja próbálni magát. Testvére, a kicsi, a még csak négyéves, szeretne beszállni. Persze, nem tud, hiszen az élükkel egymásra állított dominók rakásához finom mozdulatok szükségesek, olyanok, amilyenekkel ő még nem rendelkezik.

Nem is kell rendelkeznie.

A helyzet nehezen kezelhető. A kicsinek is igaza van, hiszen ő is szeretne részt venni a játékban, és az számára nem elfogadható érv, hogy erre még nem képes. A nagynak is igaza van, ha nem hagyja, hiszen most ő épít, a kicsi csak elrontaná. Mi lesz ebből?

Először úgy tűnik, hogy a kicsi beletörődik a megváltoztathatatlanba. Elvonul mással játszani. Eszter boldogan felrakja az összes dominót. Már majdnem elkészül, amikor a kicsi odasomfordál és ledönti. A helyzet tipikus, „úgy kezdődött, hogy visszaütöttem”. Eszter zokog. Siratja a dominóba fulladt délutánja összes keserves csalódását. Nóri pedig elégedetten odébbáll.

Az efféle pontokon a szülők hajalmosak közbelépni, és a testvérek közötti pozícióharcoknak arról a pillanatáról, amire rálátnak, igazságot szolgáltatni. „Szégyelld magad, Nóri” – mondják esetünkben a kicsinek, akinek persze esze ágában sincs szégyellnie magát. Úgy érzi, igaza volt, úgy érzi, győzött, akkor is, ha ő a kisebb. A nagyobb, akinek tornyát a pisis összerombolta, szintén győztesnek érzi magát, hiszen a szülő őt védte meg. A két győzelem között azonban alapvető indulati különbség van. Az egyik erőből elért, a másik gyengeségből. S bár az egész história túlságosan bonyolultnak tűnik, a gyerekek egész biztosan tökéletesen érzik, átélik, sőt megkockáztatom, tudják. Remekül végigviszik, napjában többször is a koreográfiát. Játszmákat játszanak egymással és a szülőkkel. Ha a felnőtt belemegy a dologba, akkor a konfliktusmegoldás rögzül. A továbbiakban a kicsi erővel, a nagy sírással fogja a konfliktusait megoldani.

Na jó – mondhatod, kedves Olvasó –, akkor mégis, mi a fenét lehet a testvérharcokkal csinálni?

Szerintem a legjobb nem beleavatkozni. Testvérek, mióta világ a világ, küzdenek egymással. Születésük pillanatától harcot folytatnak a családon belüli szűkös erőforrásokért. Szegény családokban effektíve az élelemért, jobb módú családokban pedig azért, amiből a legkevesebb jut: szüleik idejéért, szeretetéért, figyelméért.

Egyébként, ha feltétlenül muszáj, családi vitákban én igyekszem az elsőszülöttek pártjára állni. Profánul azt mondhatnám, azért, hogy megtörjem az ősi átkot, mely az emberiséget sújtja azóta, hogy az elsőszülött Káin megölte testvérét, Ábelt. Miért tette? Azért, mert az Isten visszautasította őt, míg testvére áldozatát elfogadta.

Néha azt gondolom, persze, képletesen és erős túlzással, de a bibliai történet játszódik le a családokban nap mint nap. A szülő, aki a gyerek szemében maga az Isten, minden olyan esetben, amikor igazságot tesz a testvérek vitáiban, az egyik gyereket elfogadja, a másikat elutasítja. Az elutasított éktelen haragra gerjed, s ezt ráadásul még titkolnia is kell. Úgy tapasztalom, hogy az elutasított gyakran a nagyobb, az okosabb. Mit csinál hát, hogyan védekezik? Elkezd úgy viselkedni, mint a kicsi. A szülő erre még mérgesebb lesz, és csak nagyon ritkán gondol bele abba, hogy az elsőszülöttek vesztesége milyen felmérhetetlenül nagy. Kezdetben minden mozdulatukat, szavukat aggódó szülői, nagyszülői figyelem és lelkesültség kísérte. Sztárok voltak egészen addig, míg a testvérük, testvéreik meg nem születtek. Akkor azonban kiűzettek a Paradicsomból. Olyan sérelem ez, amelyet lehetetlen elfelejteni. Ráadásul, a családokban szinte mindig a legnagyobb gyerek húzza a rövidebbet. Ő az, aki már elég okos, akinek engednie kell, aki már meg tudja csinálni, el tudja rakni, ide tudja hozni. A sors rendszerint kárpótolja őket azzal, hogy sokkal tudatosabbak és teljesítményorientáltabbak lesznek későbbi életükben.

Legalábbis így gondolja Alfred Adler, a Freud által kitagadott, s így önálló iskolát alapító pszichoanalitikus, akinek iskolája a testvérsorrendben elfoglalt pozíció jellemformáló hatásával foglalkozik. Azt mondja, hogy az elsőszülöttekre a nyugtalanság, féltékenykedés, érzelmi ingerlékenység jellemző, és az, hogy sokkal kevésbé mernek kockázatot vállalni. A középső testvérek rugalmasabbak és alkalmazkodóbbak, nyugodtabbak, s ha békén hagyják őket, jól tudnak egyedül játszani. A legfiatalabbak hajlamosak megkérdőjelezni dolgokat, lázadó személyiségek, és nem szeretnek versengeni.

Így van ez tényleg?

Olykor igen, máskor nem. Hiszen a testvérek közötti kapcsolat annyi minden mástól is függ. A korkülönbség nagyságától, a nemek eloszlásától, s még ezer mástól. A családunkban elfoglalt helyünknek azonban bizonyosan szerepe van abban, hogy milyen stratégiákat alakítunk ki az életben. Milyen technikával érjük el céljainkat, hogyan kezeljük a konfliktusainkat, kudarcainkat.

Megtanuljuk-e a legfontosabbat: új várat építeni, ha a régi valamiért, bármiért összedőlt.