Szimpatika

Lejegyezte: Novák Péter

Szóval volt egy álmunk. Egy magazinról, amely egyszerre elgondolkodtató és felvilágosító, forgatható a patikában és odahaza, ráadásul ingyenes. Ez sem utolsó szempont manapság. Mint ahogyan az sem, hogy a net-anonimitás és a lélekbulvár hírgyártás aranykorában szerzőink egytől-egyig beazonosíthatók.

Persze nem akarunk erényt kovácsolni abból, ami természetes (kellene, hogy legyen), de a hitelesség, no meg az évforduló kapcsán szeretnénk bemutatni munkatársainkat és rovataik hátterét, amennyire engedi a terjedelem.

Kérdezze meg gyógyszerészét! Nem tűnik bonyolult feladatnak, mégis kíváncsi lennék, bátorkodunk-e élni a lehetőséggel? Úgy és arra használjuk a patikát és a benne dolgozó szakembereket, ahogyan és amire kell? Mert mindenhez két ember kell… „Elsőre nekem sem volt egyszerű, még, ha szakértőnk, Rábainé M. Katalin személyében egy olyan gyógyszerészt kell is kérdeznem, aki amellett, hogy szakmájában maximalista, beszéli a hozzám hasonló laikusok nyelvét”, jegyzi meg Maul Ágnes, a rovat felelőse. „Újságíróként az a feladatom, hogy a rovat mindig mondjon újat, de ne legyen túl tudományos. Tartalmazzon sok hasznos információt, de legyen összeszedett, könnyen emészthető. Ismert problémákról szóljon, de ne legyen a téma lerágott csont. Ennyi.”

Rendben. Végül is felhasználóként is érdemes ezt a gondolatmenetet követni. Kínos kérdés nincs, arccal az egészség felé! Az újságot azonban nem lehet bevenni egy pohár vízzel, naponta háromszor. Egy kiadvány akkor működik, ha vissza-vissza térek hozzá, ha nem kallódik a szórólapok és a „színestartalmas” túlkínálat árnyékában, ha van benne valami, a szó legszorosabb értelmében!

Még akkor is, ha a magazin főszerkesztője, dr. Draveczki-Ury Ádám szerint „az induláskor sem feltétlenül kellemes szórakozást ígértünk cikkeinkkel, inkább csak hangosan gondolkodunk… Mégis, ma már kijelenthetjük: e hangos gondolkodáshoz szerencsére partnereket is találtunk! Méghozzá nem is keveset, hanem több tízezret hónapról-hónapra, akik a hozzánk érkezett visszajelzések szerint nemcsak átveszik gyógyszerészüktől az aktuális lapszámot, hogy aztán a táskájukba süllyesszék és ottfelejtsék, hanem kifejezetten várják a következő magazint, és nem mulasztják el közölni velünk sem pozitív, sem negatív észrevételeiket. Ugyanolyan szívesen olvassák a címlapsztorit, mint a fajsúlyosabb írásokat, további kérdéseket fűznek az orvos-, és gyógyszerészinterjúkhoz.”

Fajsúlyos téma. Manapság mi az? Elég bekapcsolnom bármely híradót és a személyesség, érzékenység hiányában azonnal légüres térbe kerül az egész világ. Felrobbant, elgázolta, kipusztult, leváltották. Észak-Keleten felszakadozik a felhőzet. A tragédiák a nappaliban játszódnak, úgy részei az életemnek, hogy látszólag semmi közöm hozzájuk.

„12 téma, 14 ember, 12 különböző történet, Túl a szakadékon” – összegez Polgár Teréz Eszter – „Mindegyik más, de nekem mindhez közöm lett és remélem, az olvasóknak is. Egy éve még nem tudtam, hogyan találok olyan interjúalanyokat hónapról-hónapra, akik különösen nehéz élethelyzeten jutottak túl: megoldották és változtattak a sorsukon, vagy – ami talán még nehezebb – el tudták fogadni mint megváltoztathatatlant, így élnek teljes életet. Azután kiderült, mindenkinek akad ismerőse, aki nem hétköznapi körülmények között maradt talpon. Hozzátartozik a létezéshez, hogy senkit nem kerül el a betegség, vagy a szerettei elvesztése… Ezért is félünk ezekhez a témákhoz közel merészkedni, az érintettekkel a közhelyeken túl: beszélgetni! Én is féltem. Amikor a rovatom elindult, még nem voltam túl édesanyám váratlan halálán, de nekem minden egyes ember segített, aki már túlélt valamit, és megosztotta velem, mi mindenen ment keresztül. Az igazi emberek igazi történetei sohasem rózsaszínűek. Happy end nincs, mert ha egyszer end, akkor nem happy. A hozzátartozóknak biztosan nem. De létezik értelmes élet, vagyis boldogság: veszteségekkel, süketen, vakon, betegen is… És aki képes rá, az a szerencsés – nem az, aki annak látszik.”

Néha szeretném megmenteni a világot, és gondolom, más is így van ezzel! Simán lennék a Bolygó Kapitánya, maga Pókember, túlsúlyos békegalamb. Ilyenkor – mint a mellékelt ábra is mutatja – mindig nagyban gondolkodunk, globálisban, és persze az elvárásaink is ilyenek. Lehet, ha az életünk valóban értelmes lenne, felismernénk feladatunkat és azt az egyet el is végeznénk, tisztességgel. Lennénk például jó apák és anyák. Így egyszerűen, szem előtt tartva a jövő egyetlen reális definícióját.

„Amikor tavaly nyáron felmerült az ötlet, hogy írjuk ezt a „blogot”, én azért aggódtam, mert számomra ugyan színesek a hétköznapok, de nem gondoltam, hogy ez érdekel valakit” – húz vissza a földre az Anya-Apa rovat férfi szerzője Küttel Dávid, aki olyannyira valóságos, hogy öt gyereket nevel feleségével. A környezetünkben másfajta mintákat látunk, és én azt hittem, ez egy „maradi” családmodell. Nem, mi több, nagyon szórakoztató. Bár amikor néha meglátom őket heten egy mikrobuszban, erősen elgondolkodom a gyakorlaton. „Mi történhet? Az elején persze fáradtabb vagy, mint azok a kollégák, akik hatkor felállnak a munkahelyükről és elmennek egy jó moziba, színházba, és a társukkal eltöltik az estét. Nem szeretnénk követendő minta lenni, csak azt remélem, hogy – túl a szórakoztató írásokon – néhány fiatal párnak tudunk példával szolgálni: lám, fel lehet építeni karriert, családot, és tökéletesen működik együtt. Persze ehhez valamelyik félnek a család-munka mérlegen a család felé kell többet tenni. Egy bizonyos életkorig az édesanyán a világ és legfőképpen a gyerekek szeme.”

„Egy bizonyos gyerekszám felett is…”, veszi át a szót a rovat másik szerzője, a feleség, Szonda Györgyi. Nincs könnyű dolga, nem csak a rovat hasábjain, de a valóságban sem: az egy lány, négy fiú felállásból hárman már az összetett kérdések korában járnak, egy most kezdte az iskolát, a legkisebb pedig nutellás lábbal indul falat mászni. „Nyilván nekem is hiányzik a munkám, de a gyerekeim még jobban hiányoznának, ha más etetné, fektetné őket, amíg én dolgozom. Tudom, hogy manapság nem ez a követendő, avagy divatos modell, de amíg lehet, otthon maradok, és szívesen kimondom, ha megkérdezik: elsősorban anya és háziasszony vagyok, pedagógus csak hetente egyszer, bába pedig csak tanácsadói szerepben.”

Már-már oly harmonikus minden, hogy egy Oscar-díjas nagyjátékfilm forgatókönyve kezd kibontakozni, mikor „apa” megnyugtat: „Valóban volt a mi életünkben is újrakezdés, ami minden kapcsolatot próbára tesz, főleg, ha már vannak kiskorú szereplők is. Mi minden konfliktushelyzetbe beavattuk a gyerekeinket a maguk szintjén – hiszen nem hülyék, csak gyerekek… Ráadásul joguk van mindenről tudni.”

Sírok, nevetek. Hiába, az élet tapasztalati szakma. Már csak ezeket a tapasztalatokat kéne valakinek rendszerbe szedni.

Miért? Mert rendszerezni jó, és az sem árt, ha bölcs tapasztalat rakja össze a sok valóságot. És mert rohanok. Valahova. Felgyorsult világban élünk, ami – a reklámok szerint – tele vagyon kihívásokkal! Kész háború az életem… A magazin külön bejáratú Guruja, Popper Péter egy mesterhez méltó módon józanít ki, Babits Mihállyal: „Hiába biztat az óra, ha ihletet nem ád a perc. Cselekedni kell, nem egymással harcolni. A jó percek hamar elmúlnak.”

De talán nem nyomtalanul. Ezért is hoztuk létre az újságot, melyet most kezében tart a kedves olvasó. A világmegváltás tervével és a hétköznapok terhével együtt. Köszönjük, hogy ennyien olvasnak minket!