„Álmodozó típus vagyok”

Molnár Ferenc „Caramel” Fonogram-díjas magyar énekes. A TV2 Megasztár című tehetségkutató műsorának 2. szériájaban győztesként vált népszerűvé. Gyökereiről, sikereiről és magánéletének várható, örömteli eseményéről is beszélgettünk vele 2014 áprilisában.

Azt beszélik, hamarosan apuka leszel...

Igen, tényleg jön a baba nálunk. Még nem akartuk nyilvánosságra hozni, de az újságok megírták, így muszáj volt nyilatkoznunk. A párom egy teljesen civil lány, nem igazán örült a felhajtásnak.

Mikorra várjátok?

Szeptember közepére. Még nem tudjuk, kisfiú lesz-e, vagy kislány, de már alig várjuk, hogy kiderüljön. Nagyon boldogok vagyunk! Már a neveken gondolkozunk, bár ez az egyik legnehezebb feladat. Úgy gondolom, nem szabad letagadni a gyökereinket, ezért én mindenképp egy szép csengésű magyar nevet szeretnék. De a legtöbb ilyen névre már lecsaptak a barátaink, szóval nem lesz egyszerű.

Sokaknál szempont az, hogy külföldön is könnyen ki tudják mondani...

Ezzel nem foglalkozunk. Én itt szeretném leélni az életemet. Persze mindig ott motoszkál az emberben egy nemzetközi karrier lehetősége, és egy néhány hónapos ingázás talán még bele is férne, de alapvetően nem szeretnék külföldön élni. Minél idősebb vagyok, annál fontosabbak számomra a magyar és a cigány gyökereim.


Nem tartasz attól, hogy pont a cigány gyökerek miatt érheti hátrányos megkülönböztetés a gyerekedet? A mai magyar társadalomra nem jellemző a nyitottság vagy a tolerancia...

Persze, én is aggódom, mert a szélsőségek egyre nagyobb teret kapnak. Félelmetes, hogy mennyire gyorsan erősödnek fel az emberekben az előítéletek, vagy mesterségesen hogyan erősítik fel ezeket bennük. Nem lehet azt mondani, hogy ez csak a romák, a magyarok vagy a vezetés hibája. Ez egy sok száz éves probléma, amit mindig mindenki görgetett maga előtt, aztán a szőnyeg alá söpörték – most ennek a levét isszuk. Óriási szakadék van a többségi társadalom és a romák között, de úgy gondolom, nem reménytelen, hogy megoldást találjunk.

Milyen gyakran jársz haza?

Ha tehetem, két-három hetente hazautazom, nekem fontos, hogy rendszeresen lemenjek a cigánytelepre, és egy kicsit újra ott éljek az anyukámmal és a családdal.

Feltölt, vagy leszív az otthonlét?

Feltölt, mert én imádom a romaságom, szeretek romák között lenni. De minden látogatás után két napig lelki beteg vagyok attól, hogy látom, milyen nyomorban élnek ott... Konkrétan éheznek. Az emberek el sem tudják képzelni, milyen szintű a reménytelenség egy cigánytelepen. Persze lehet azt mondani, hogy a romák kerülik a munkát, de ha nincs hol dolgozni...? A saját családomban – szerencsére elég sokan vagyunk – tapasztalom, hogy ha én nem lennék, ha nem tudnék az édesanyámnak és a rokonságnak segíteni, konkrétan éhen halnának. Én ki tudtam kerülni a cigánytelepről, de soha nem akarok elszakadni tőle. Fontosnak tartom, hogy majd lássa a gyerekem, hogyan nélkülöznek ott az emberek, és milyen küzdelmes az életük.

Hihetetlen erőt adhat az ott élő gyerekeknek, hogy rendszeresen látnak téged...

Lehetek én a szerencsés példa, a kivétel, aki erősíti a szabályt, de ott már ez sem ad akkora érzelmi lökést. A fiatalok nem érzik, hogy megéri küzdeni, hogy ki lehet kerülni ebből a reménytelen helyzetből... Hogy elérhetik az álmaikat. Nagyon sokat beszélgetek a gyerekekkel, és rá kell jönnöm, hogy a romák egyre kevésbé mernek álmodozni. Régen is nagyon nehéz volt, de pár évvel ezelőtt még tervezgettek, reménykedtek. Úgy gondolták, biztosan történni fog valami a világban, ami megváltoztatja az életüket. Gyerekkoromban előfordult, hogy éheztünk, vagy nem volt ruhánk, se cipőnk. De tudtunk mulatni, együtt örülni annak, aminek épp lehetett: ha leesett az első hó és fehér volt a táj, vagy ha tavasszal kisütött a nap és levehettük a kabátot. Emlékszem, sok közös programot szerveztünk, mindenki megosztotta a szomszédjával és a rokonokkal, amije volt, az emberek esténként összejártak, történteteket meséltek, zenéltek. Átadták a gyerekeknek a hagyományokat. Nagyon szomorú látni és megélni, hogy ma már a roma közösségek is zárkózottak. Tragikus, hogy már nem tudunk semminek sem örülni.

Szerinted mi lehet a megoldás?

Álmodozó típus vagyok, és természetesen megpróbálok segíteni. A roma jószolgálati nagykövetséget is ezért vállaltam. De nehéz megtalálni azokat a fórumokat, akikkel tényleges megállapodást lehet kötni, és akikkel hosszú távú együttműködés jöhet létre. Őszintén: már az is segítség a cigányság számára, hogy megpróbálok példaértékű életet élni. Azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a romák ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Az előítéleteket általában a különbözőségekre alapozzák, én pedig a hasonlóságokra szeretnék rámutatni. Nagyon komoly változásra van szükség – nagyon gyorsan. Le kellene ülnünk, és közösen kitalálni, hogyan lehetne a romákat felzárkóztatni és versenyképessé tenni a munkaerőpiacon. A legfontosabb kérdés az oktatás, de nemcsak az iskolai, hanem az otthoni is. A cigányság felelőssége, hogy a roma kisfiú azt lássa, a szülei is becsületesen dolgoznak, ez legyen számára a példa. Mindkét oldalnak meg kellene mutatni, hogy nem kell félni a másik kultúrától. A romák is előítéletesek a magyarokkal szemben, emlékszem, engem is azzal riogattak gyerekkoromban, hogy jön a zsákos magyar ember, és elvisz, én pedig rettegtem. Ezen változtatni kell. Tudom, naivnak tűnhet, hogy azt remélem, egyszer segítő kezet nyújtunk egymásnak... De egyszerűen nincs más választásunk. Összetett a probléma, de szerintem elsősorban a párbeszéd hiányán múlik, hogy nem tudjuk megoldani ezt az egész társadalmat érintő kérdést.

Apropó, oktatás. Hallottam, hogy érettségire készülsz. Pedig az életedhez, a munkádhoz nem hiányzik ez a papír. Akkor meg…? Ezzel is példát akarsz mutatni?

A munkámhoz valóban egyáltalán nem hiányzik az érettségi, de komolyan gondolom, hogy a tudás egy örök érték, amit nem lehet elvenni tőlünk. Csak akkor lehetek hiteles, és akkor tekinthetnek rám példaképként, ha nemcsak a levegőbe beszélek, hanem én is beülök az iskolapadba, és ezt a hiányosságomat – hogy nincs érettségim – pótolom.

Lesz időd a fellépések és a baba mellett tanulni?

Változó, milyen gyakran koncertezem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy három-négy éve már csak önálló nagyturnéim vannak, saját színpaddal, több száz fős technikai gárdával, minden évben fellépek a Sportarénában is. A „haknihuszárkodást” leépítettem, bár egyébként azzal sincs semmi problémám. De azért arra nagyon büszke vagyok, hogy tíz év alatt sikerült magasabb szintre emelni azt, amit csinálok – nyilván egy jól működő, komoly háttércsapat segítségével. Szerintem arra van időnk, amire szeretnénk; ha tanulni akarok, megteremtem rá az időt. A tudásvágy egyébként a nevelőapámtól ered, aki két műszakban dolgozott egy öntödében, mégis tudott mellette tanulni, úgy, hogy közben mi, gyerekek is ott voltunk körülötte. Azóta tudom, nem lehetetlen helytállni három helyen is, sokan képesek erre. Az én életem annyiban más, hogy soha nem lehet hosszú távon előre tervezni, mert bármikor megváltozhat a program. De szerintem a gyerek és a munka mellett is meg fogom tudni ezt oldani.

Milyen apuka leszel?

Fogalmam sincs. Valószínűleg vajszívű és engedékeny. Nem is tudom, egyáltalán mikor kell keményen rászólni egy gyerekre. Próbálom majd tisztelni, és úgy kezelni, mint egy kis felnőttet. A gyerekek nagyon okosak, mindent rögtön észrevesznek és megértenek, csak a felnőttek hajlamosak ezt elfelejteni. Arra akarom nevelni, hogy ő is tiszteljen engem, és az lesz a legnagyobb eredmény, ha sikerül elérnem, hogy fontos legyen számára a véleményem.

Visszatérve a turnékra és a koncertekre: ezek komolyabb igénybevételt jelentenek, hiszen órákig kell állnod. Annak idején egy fél ország izgulta végig a műtétedet: most hogy bírja a derekad?

Igen, a Megasztár után pár hónapig lábra se tudtam állni, akkor megoperáltak, és – bár nem akarom elkiabálni – azóta évente legfeljebb egyszer-kétszer fáj, amikor hidegfront jön. Soha nem fordult elő azóta, hogy emiatt hónapokra kiestem volna a munkából. Szerencsés vagyok, de oda is figyelek rá, hogy ne legyen ebből nagyobb gond. Próbálok egészségesen élni, edzésre járok, és mivel szerintem a betegségek nagy részét a stressz váltja ki, igyekszem a felesleges negatív gondolatokat elengedni.

Mit sportolsz, milyen edzésre jársz?

Attól függ, épp milyen korszakomat élem. Most például ökölvívó edzésekre járok. Alapvetően szelíd embernek tartom magam, de a vérmérsékletemhez közel állnak a küzdősportok is. Sok stresszhelyzetet kell feldolgoznunk az életben, néha jó lemenni egy edzésre, és a zsákon levezetni a fölös energiákat és a feszültséget... Amit például az okoz, hogy egy szakmai megbeszélésen érvként kerül elő, hogy cigány vagyok...

Egyáltalán, mennyire lehet zenei szakmáról beszélni Magyarországon?

Szinte semennyire. Persze a klasszikus műfaj az teljesen más. De a popzene világában nagyon sokan zenei képzettség nélkül dolgoznak dalszerzőként, énekesként. Ennek nyilván van előnye és hátránya is. Sok fiatal elvégzi a különböző jazziskolákat, de a legtöbben mégis a tehetségkutatókból kerülünk ki. Ráadásul a háttérben dolgozó menedzserek számára sincs megfelelő képzés Magyarországon, ezért ők is csak a megérzéseikre hagyatkoznak.

Vagyis nálunk ez többnyire autodidakta műfaj?

Igen, de ezzel alapvetően nincs baj. Bár azért én a saját bőrömön érzem, hogy a zenei képzettség hiánya néha megnehezíti a munkám. Amikor dalt írok, abszolút az ösztöneimre hagyatkozom, pedig néha jó lenne tudatosan is alkotni.

Például ott a fejedben két dallam, de nem tudod, hogyan kell őket összeilleszteni?

Pontosan. Sokszor a hangszerelést is elkezdem otthon, de azért sem tudok mindent egyedül megoldani, mert nincs meg hozzá a tudásom. Bevallom, gyakran elszomorít, hogy nem tudom olyan formában megszólaltatni a dallamot, mint ahogy azt a fejemben hallom. Nem tudok olyan szinten bánni a hangszeremmel, mint egy Zeneakadémiát végzett művész, zavar, hogy nincs birtokomban az a tudás. De abból dolgozom, amim van. Így is előfordul, hogy másfél óra alatt elkészül egy dal.

A szöveggel együtt? Hogy működik nálad a dalírás?

Én szöveggel együtt írok, a zenére legtöbbször nem is figyelek, mert az ösztönösen jön. Leülök a zongorához, beugrik egy hangulat, amihez érzések kapcsolódnak. A kulcsszavakat, alapgondolatokat rögtön leírom, mert később ezek adják majd a dal gerincét. Kitalálom, mi legyen a refrénben, és hogy mi legyen a dal végén a konklúzió. Így haladok lépésről lépésre. Csak a szövegen szoktam gondolkozni, de néha az is olyan gyorsan „szakad rám”, hogy alig tudom leírni. Én nem tudom szétválasztani a szöveg- és a dalírást, egyszerre harmonizálom mindkettőt. Azért előfordul olyan is, hogy én hangszerelek egy számot, legalábbis megpróbálom feljátszani a különböző hangszereket. Aztán egy zenei producer segítségével addig csiszoljuk, amíg tökéletes nem lesz.

Mi a helyzet akkor, amikor élőben kell előadnod a dalaidat? Gondolom, már nem vagy olyan izgulós típus, de azért kiállni az Arénában tizenháromezer ember elé…

Még mindig izgulok, de már egyre jobban tudom ezt kezelni. A 2012-es Aréna-koncertem előtt nagyon féltem, és úgy érzem, ez rá is nyomta a bélyegét a hangulatomra, ami az előadásnak sem tett jót. Tavaly már csak az első húsz percben izgultam, aztán mintha csak elvágták volna. Elkezdtem élvezni a koncertet, mert éreztem, hogy a nézőtérről is árad felém az energia. Kicsit olyan ez, mintha meditálna az ember, annyira nyugodt lelkiállapotba kerül. Aki egyszer megtapasztalja, milyen eksztázisba esni a színpadon, mindig igényelni fogja azt, és hiányolni, ha nem kapja meg.

Minden a közönségen múlik. Ha működik a koncert, szinte együtt lélegzünk, minden tökéletes egységben, tökéletes harmóniában van. Az viszont szörnyű érzés, amikor valamiért nem tudom átadni, amit szeretnék. Szerencsére ilyen csak ritkán fordult elő velem, de van olyan közönség, akivel az előadó nem tud kapcsolatot teremteni, bárhogyan énekel, bármit mond. A rosszabbul sikerült koncertek után mindig tartottunk egy zenekari megbeszélést, ott volt az egész stáb, és próbáltunk rájönni, hogy mit rontottunk el. De soha nem sikerült teljesen megfejtenünk a jelenség okát.

Mit csinálsz húsvétkor?

A húsvét mindig családi ünnep. Tartjuk a hagyományokat, minden fiú jön a rokonsághoz locsolkodni, a nagyobbak a kisebbeket tanítják verset mondani. A főzés, a különböző ételek az ünnep fontos elemei. Mindenhol kötelező enni és inni, mert ha valaki visszautasítja a felkínált ételt, az sértésnek számít. Legalább egy falatot el kell fogadni, mert ezzel fogadjuk el a ház tisztaságát, ezzel tiszteljük meg a háziasszonyt, aki az ételt készítette.

Fizikailag hogy bírsz egy ilyen húsvéti „turnét”, amikor mindenhol enni és inni kell? Utána fel bírsz menni a színpadra?

Ó, nagyon élvezem. Nyilván igyekszem csak annyit enni, amennyit muszáj. Oda kell figyelni, mert tíz kiló gyorsan felugrik az emberre. De némi súlygyarapodás sajnos elkerülhetetlen, ezt bele kell kalkulálni ebbe az időszakba, és a következő héten még keményebben edzeni. Muszáj topon lennem, mert a hivatalos Facebook-oldalunk követői között évente kétszer-háromszor jegyeket szoktunk kisorsolni a klubkoncertjeinkre, és áprilisban is lesz ilyen. Közben készül az új lemezem, és lassan indul a turnénk is. Még egy meglepetést tartogat ez az év, amiről most már talán beszélhetek: írni fogok egy musicalt. Ez egy régóta dédelgetett álmom, és most végre lesz lehetőségem a megvalósítására. Igazi színházi produkció lesz, színészekkel és énekesekkel, de valószínűleg idén még nem jutunk el a bemutatóig.

A történetet is te írod? Vagy ez egy már meglévő mű feldolgozása lesz?

Nem, ez már egy meglévő darab. Amikor felkértek erre a feladatra, csak az volt a kikötésem, hogy olyasmit készíthessek, aminek az alapja nem egy földhözragadt történet, hanem tele van meseelemekkel. Ez szerencsére ilyen, egy ismert mesét dolgozunk fel. Nagyon élvezem, már elkezdtem megírni a zenei betéteket. A popzenéhez viszonyítva sokkal nagyobb alkotói szabadságot kaptam, nem kell azon gondolkoznom, hogy a megírt dalok beleférnek-e a kereskedelmi rádiók lejátszási listáiba, mert ez egy teljesen más műfaj. Többet még nem árulhatok el róla, és nem akarom előre dicsérni, de úgy érzem, ebből nagyon jó anyag lesz majd. Talán még soha nem élveztem ennyire semmit zenei téren. Bármit ötvözhetek bármivel, nincsenek időkorlátok, fantasztikus az egész – nekem ez jelenti az igazi szabadságot!

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!