Szimpatika – Folyamatos készenlétben

Mindennek persze árnyoldala is van, mint ahogy azt Tar Mihálytól, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának kommunikációs igazgatójától megtudtuk.

Úgy tudom, jóformán a semmiből kellett Magyarországon megteremteniük a vízimentési tevékenység feltételeit.

A történet kezdetei 1999-re nyúlnak vissza, amikor az egyesület mostani elnöke, Bagyó Sándor közel harminc emberrel megalapította a Vízimentők Balatoni Szakszolgálatát Zánkán. Mára nagyjából hatszáz taggal működünk. Előttünk komoly képzési előzményekről sem beszélhettünk. Mára persze lényegesen jobb azért a helyzet ennél, de hiányzik az egységes szabályozás, a működési kereteinket jóformán magunk alakítottuk ki. Gyakran még tengerparti országok szakértőivel beszélgetve is kiderül, hogy nálunk az átlagosnál keményebb elvárások érvényesülnek egy vízimentővel szemben. Egyre több olyan strandüzemeltető is hozzánk küldi képzésre a személyzetét, aki aztán végül nem tőlünk rendeli meg a szolgáltatást.

Kiből lehet ma itthon vízimentő?

Aki elvégzi a bő egyhetes, bentlakásos tanfolyamunkat, majd leteszi utána a kemény vizsgát. Ennek részleteit a honlapunkon bárki megtalálja. Egyébként főleg diákokkal dolgozunk, ami a munkavégzés szezonális jellegéből adódik. Jó páran vannak a csapatban olyanok is, akik már kinőttek az iskolapadból, munkájuk van, de még így is vissza-visszatérnek egy-egy hétre. Aztán olyanok is akadnak szép számmal, akik úgy vállalnak feladatokat, hogy azért cserébe anyagi javadalmazásban nem részesülnek.

Hány esetben járnak el a vízimentők egy szezonban?

Komolyabb ténykedést úgy 250-350 eset igényel egy évben. De most nem sorolom ide azokat a kisebb eseteket, amikor az emberek az elsősegély-nyújtási képességgel rendelkező vízimentőkhöz fordulnak. Ezekkel együtt jóval ezer fölött van a kérdéses szám, és akkor még csak a szezon két-három hónapjáról beszélünk. De az a célunk, hogy még a parton elejét vegyük annak, hogy aztán bármiféle segítségre legyen szükség. Így aztán az embereink akkor is akcióba lépnek, ha azt látják, hogy valaki hosszas napozás, netán egy kiadós sörözés után akar bemenni. Ebből kifolyólag aztán a vízimentőknek nagyon kevés „klasszikus” mentési szituációban kell eljárniuk. A feladat ettől még persze nem könnyű, hiszen a tűző napon kell folyamatosan készenlétben állni, a figyelmük pedig nem lankadhat. Ha pedig úgy hozza a szükség, lehet, hogy tényleg úgy kell visszahozni valakit az életbe.

Mik a legtipikusabb esetek? Figyelmetlenség? Felelőtlenség?

Két-három éve Ábrahámhegyen például egy akár állatorvosi lónak is tekinthető szituációba került az egyik vízimentőnk. Úgy délelőtt 11 körül kisodort a szél a partra egy úszógumit, ami nyilvánvalóan nem normális állapot. A kolléga bement a vízbe, ami ekkorra még nem is kavarodott fel, és 50-60 centiméteres mélységnél ott talált nyitott szemmel, nyitott szájjal, a víz alatt egy 2-3 év körüli kisgyereket. Kikapta, megrázta és megszólította, mire a kicsi sírni kezdett, vagyis túl sok időt még szerencsére nem töltött a víz alatt, de ha egy negyed perccel később érünk oda, már tragédia is történhetett volna. Az anyuka pedig ott állt tőle 4-5 méterre, beszélgetett, és semmit sem vett észre az egészből – így aztán meg sem köszönte az intézkedést, hiszen nem is értette, mi történt.

Nem hangzik túl jól, ha ez az állatorvosi ló…

Márpedig sajnos ez a valóság. Az esetek majdnem száz százaléka figyelmetlenségből vagy felelőtlenségből fakad, csupán elenyésző az olyan esetek száma, amikor rossz a csillagok állása, és például valaki a víz közepén kap allergiás rohamot egy darázscsípéstől. Ilyenkor egyébként négy-öt perc alatt a helyszínen teremhet a Rupert sürgősségi mentőhajó, amely egy esetkocsival analóg módon tud eljárni. 500 lóerős, kiválóan felszerelt járműről beszélünk, amely közel 90 km/h-s sebességre is képes.

Hány eset végződik tragédiával?

Az elmúlt tizennégy szezonunk alatt szerencsére tendencia volt, hogy töredékére csökkent a balatoni tragikus balesetek száma. A rendszerváltással elérkezett nagy szabadságérzet sajnos rossz irányba vitte el a folyamatokat a ’80-as évek végén: az emberek fejében is történt egyfajta változás, amolyan „mindent lehet” hozzáállás vált általánossá. Akkoriban előfordult, hogy negyven-ötven halálos baleset történt a Balatonon, de a vízi rendészet adatai szerint a szezonban tavaly öt alatt volt tóba fulladtak száma. Ebben persze az is közrejátszik, hogy régen nem volt még szakképzett vízimentés a tónál, illetve a folyamatos kommunikációs sulykolásnak is van érezhető eredménye. Nem szabályokat akarunk az emberek fejébe vésni, csak azt, hogy a józan paraszti ész szabályai szerint járjanak el a vízpartokon. Persze így is előfordul, hogy valaki ittasan a vízbe megy, és mindig lesz, aki fejest ugrik a félméteres vízbe, amit nagyon ritkán lehet egészségesen megúszni. Ezeket az eseteket egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Soha nem fogjuk megérteni, hogy mire gondol, aki nem tud úszni, de mégis beugrik a mély vízbe a vízibicikliről: hogy mire a vízbe ér, már menni fog a dolog? Az említett kevés számú végzetes eset szinte mindig efféle felelőtlenségből fakad.

Említette a megelőzés fontosságát. Milyen erélyességgel lehet elejét venni a helyszínen az efféle eseteknek?

Senkinek sem tilthatunk meg semmit, de javasolni szoktuk a kollégáknak a határozott fellépést, ha úgy látják szükségét. Sokszor persze még ez sem használ. Balatonkenesén történt, hogy két ittas lányt első ízben még sikerült eltéríteni attól, hogy bemenjenek a vízbe, de másfél óra múlva már kisírt szemmel érkezett vissza az egyikük, miután a strandon kívül beúsztak a nádas másik oldalán. A barátnőjét aztán két nappal később találták meg holtan. Sokszor azért szerencsére happy enddel végződnek az ijesztő esetek. Nekünk alapvetően mindig a legrosszabb forgatókönyvből kell kiindulnunk, ha a szülő azzal jön oda, hogy eltűnt a gyereke. Ilyen esetekben nem ritka, hogy a strand  közönsége, 80-100 ember keresi csatárláncban az adott porontyot – tavaly nyáron történt, hogy az egyik gyerek a szüleihez ugyan nem talált vissza, de tudta, hol a nyaralójuk, így miközben százak keresték, végig ott ült a lépcsőn. Amikor kiderült, hogy épségben megvan, és bemondtuk ezt a hangosbemondóban, olyan ováció támadt, mint egy sikeres színházi előadás végén. A szülő ilyenkor két-három mondattal megkapja, hogy a gyerek nem plüssmackó, amit leteszünk valahová, és aztán ott is marad. De akivel egyszer megesett ilyen, az garantáltan jobban figyel majd.