Szimpatika – Magas sarkúból gumicsizma

Ma hetvenhat házat működtet Erdély-szerte (bentlakóotthont és napközit), és eddigi húsz évében ötezernél több gyerek sorsát egyengette.


Fellegi Kató azok közé tartozik, akik
nélkül ezek a házak nem működhetnének: akik teszik, amit a szívük diktál. Ő a „keresztszülő”-hálózat egyik kapcsolattartója, és több mint keresztanyja egy csapatnyi gyereknek. Emellett a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként nem mindennapi feladatokban állt helyt.

Ha jól tudom, egy multinacionális cégnél kezdtél.

Német szakon végeztem Szegeden, utána egy-egy évre Angliába és Amerikába mentem tanulni, dolgozni. Miután hazajöttem, egy multinál kaptam állást. Szerettem, éltem a felhőtlen életemet. 2002-ben, 26 évesen kezdtem önkénteskedni: havonta legalább egy hétvégére kimentem Böjte Csabához, Erdélybe: vittem, amit tudtam, foglalkoztam a gyerekekkel. Akkoriban Csaba testvérnek simán jutott rám három órája, míg metszegette a bokrokat, beszélgettünk. Valami akkor elindult, de lassan, hat év alatt ért csak meg bennem, hogy ne pörögjek tovább a multival. Jó az anyagi biztonság, a barátok, tudom, hogyan élnék most, meg tíz év múlva, de az Excel-táblázatos munkámat bárki el tudta volna végezni – engem pedig az érdekelt, mi az, amihez nekem van „tálentumom”, amit pont nekem kell tennem.

Azért nem lehetett könnyű otthagyni a biztosat.

Kellettek lökések. Emlékszem egy tárgyalásra, másfél óráig az volt a téma, hogy ha megszólal a telefonunk egy meetingen, büntetést kell fizetnünk: süteményben. Négyoldalas leírás született erről. Na, akkor arra gondoltam, hogy ezalatt Csaba testvér megmentett öt gyereket, és mást is lehet csinálni, mint a süti-büntiről beszélgetni. Pár napra rá történt velem egy baleset, a leghülyébb, ami elképzelhető. Multinál dolgozó, műkörmös, szoláriumos csaj voltam, és hát megégtem a szoláriumban egy csőcsere után. 15 perc alatt másodfokú égési sérüléseket szenvedtem. Kórházba kerültem: egy hét jégágy, infúzió. Szerencsére lehámlottam, rendbe jöttem, de egy hétig néztem a plafont, miközben „rendes” égési sérültek nyögtek körülöttem. Ez megerősített abban, hogy becsüljem a napjaimat, és keressek valami hasznos munkát, vagyis olyat, ami eltölt annak a boldogságával, hogy hasznosnak érzem magam.

Milyen irányba indultál?

Csaba testvér tanácsát kértem. Ő azt mondta, a lelki életünkben is vannak mérföldkövek: mint artisták a trapézon, kapaszkodunk a régibe, még ha inog is, de néha ugranunk kell. Ez halálugrás, de bíznunk kell, hogy lesz valami, amit elkaphatunk. Ugrottam. Minden pont akkor és úgy alakult: pont akkor lett üres állás a Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi csoportjában, és én egy héttel a felmondásom után már ott dolgoztam. Tudtam, hogy jól döntöttem. Ahogy Márai írja: néha olyan erővel szól egy hang, hogy muszáj követni. Továbbra is kijártam Erdélybe. Csaba testvér folyamatosan nyitotta a házait, és 2009 nyarán megkérdezte, nem mennék-e ki nevelőnek a tizenhatodik, most nyíló otthonba, az Érmellékre, Gálospetribe. Egy szép régi kúriát kapott meg felújításra. Csak képen láttam: mint Csipkerózsika kastélya a száz év után. Nem volt teteje, benőtte a gaz, de beleszerettem.

Kiköltözni azért más, mint kijárni hétvégente.

Nagyon más. Naivan azt hittem, mivel évek óta segítek ezen a területen, tudom, mire vállalkozom. Nem vettem figyelembe, hogy most nem „újdonság”, jó fej vendég leszek, aki mindenfélét hoz, akit körberajonganak, hanem „állandó” nevelő, aki azt is megmondja, mit nem szabad. Addig azt tapasztaltam, hogy kimegyek, nyakamba ugranak a gyerekek, és szeretjük egymást, míg meg nem halunk.

Ehhez képest…?

Úgy mentem ki, hogy: ide nekem tíz gyereket, de hamar jöttek a pofonok! Csaba testvérnél fiú- és lánycsaládok vannak, én voltam a lányokkal, tizenhárommal, ovistól nyolcadikosig (a másik nevelő a fiúkkal). Déván több mint kétszáz gyerek van, tömblakásokban, egy lakás egy család – ez már bejáratottan működött. De nekünk mindent ki kellett építenünk. Nagyon nehéz volt. Petri elég izolált zsákfalu, protestáns hely, ahol nemigen ismerték Csaba testvér tevékenységét. Új volt a ház, újak voltak a gyerekek, tehát akkor kerültek oda, és nekünk kellett ránevelni őket, hogy itt házirend van, tisztaság, fogmosás, és egy program, amihez alkalmazkodni kell. De új voltam én is nevelő szerepben, hogy fegyelmeznem kell, sőt kiabálnom, ahogy otthon megszokták, különben rám se bagóznak. Plusz új volt a házvezetőnő, aki Déván már dolgozott, de más feladatkörben.

Ezt nevezik igazi kihívásnak.

Rengeteget hozott, nagyon sokat ad hozzá a mai életemhez, de jó, hogy nem tudtam, mi vár rám, mert úgy biztos nem merem vállalni. Kiderült, mi mindennel kell foglalkoznom a gyerekek mellett, így pont rájuk alig maradt már energiám. Egy tanévre mentem ki 2009 szeptemberében, és ez hirtelen nagyon hosszúnak tűnt. A tizenhárom fős lánycsapat hozta otthonról, amit hozott, és nem ez volt a baj, hanem hogy hiába közeledtem szeretettel, lepergett róluk. Köztük nem volt árva, mint sok más házban, a környék legszegényebb családjait segítettük: volt, ahol ételre alig jutott, máshol iskolába se nagyon járt a gyerek. Nálunk bármikor bejöhettek hozzá a szülők, vagy elvihették hétvégén és szünetekben. De a gyerekek eleinte úgy érezhették, elszakítottuk őket a családjuktól. Bárhogy szereted őket, az anyjukat akarják, akármilyen. Többekért nem jöttek el hétvégén sem, vagy hazavittem a gyerekeiket, és azzal fogadtak, hogy: „Minek?! Nincs itt mit csináljanak!” Két lányt mindig úgy hoztam vissza a hétvégéről, hogy láttam a botütések nyomát a hátukon. Mikor megkérdeztem a kisebbet, mi történt, zsigerből rávágta: „Beestem a tűzhely mögé.” Hamar kiderült, hol milyenek a családi viszonyok: kiért jönnek, kit hogy szeretnek.

Nevelőként mi mindent csináltál?

Minden reggel 6-kor keltem, reggeliztettem, vittem-hoztam a gyerekeket, óvoda, iskola után tanultunk, este, akit kellett, fürdettem. Vágtam tűzifát, tüzet is kellett volna raknom, de ahhoz nem értettem. A két diploma eléggé leértékelődik, ha az elemekkel küzdesz: legyen étel és meleg. A higiéniára nevelés is harc volt. „Minek mosakodni mindennap?” Eleinte sokan a ház mögé jártak vécézni, és a vécéből merítettek vizet. De legnehezebb az ellenállásuk volt. A nagylányok loptak, cigiztek, kiszöktek, felkeltettek éjjel csak úgy… Nem nagyon voltak eszközeim. Ment a hatalmi harc köztük is, és nyilván minél szemetebb valaki, annál több pontot kap. Rettentően elfáradtam. Csaba testvér azt szokta mondani, ki kell szeretni a gyerekekből a jót. Én néha ott tartottam, hogy jöjjön ide, szeresse ki ő! Volt, hogy a vécében üvöltöttem magam elé. Aztán mindig új erőt kaptam Istentől. És megint tudtam azt érezni, hogy itt dolgom van, akkor is, ha nem tudok töltekezni. Láttam, hogy jó ideig nem fogunk itt verset mondani, gitározni és nyelvet tanulni ezekkel a gyerekekkel, de meg lehet őket ölelni. Maradtam. Hát igen, magas sarkúból gumicsizma lett.

Eljöhettél volna, ha akarsz?

Karácsonykor, amikor a gyerekek hazamentek, és én is, gondoltam rá, hogy nem megyek vissza. A szüleimmel ünnepeltem, a gödöllői házukban. Ők már nyáron sokkot kaptak, mikor megtudták, hogy Petribe megyek, mégis látogattak, míg kint voltam, és rengeteg adományt hoztak. Voltak kisgyerekek, akikhez a szomszéd faluból nem jöttek a szüleik. Átéreztem, én mi mindent kaptam otthonról, ami nem mindenkinek természetes. Eszembe jutott, ahogy az egyik hétéves kislány azt mondja: „Kató néni, ez a harmadik apukám olyan… aranyos.” És ott a családi fészekben, amit ezek a gyerekek el sem tudnak képzelni, rájöttem, hogy én nem mondhatom nekik négy hónap után, hogy nem bírom tovább. Visszamentem. A következő félév sokkal örömtelibb volt, a nagylányok is elfogadóbbak lettek. Jöttek önkéntesek, akik most az én vállamról vettek le terhet. Nyáron még táboroztattam, aztán mindenki hazament vakációra, én vissza, Budapestre. A baptisták hívtak, dolgozzak náluk megint – majd 2010 januárjában kiküldtek Haitire.

A földrengés után…

Igen, fél évet töltöttem ott mint koordinátor. Két programban vettünk részt: iskolaépítésben kétszáz gyereknek – közülük ötven bentlakó árvának –, illetve egy árvaházat támogattunk a helyi baptistákkal együtt. Csodálatos volt: mindennap úgy keltem fel, hogy ma is ténylegesen segíthetek. A szemem előtt főzték, ették az árvaházban az ételt, amit adtunk. A betegeket orvoshoz vittük, akit megműtöttek, haza magunkhoz, hogy tisztaságban lábadozzon.

Sajnos muszáj volt hazajönnöm. Tudtam, hogy Haitin a fehéreket gyakran kirabolják, vagy foglyul ejtik váltságdíj reményében, de én főleg a helyi gyerekekkel, baptistákkal és munkásokkal találkoztam – mindenki nagyon kedves volt, megnőtt a biztonságérzetem. Aztán egy banki pénzfelvétel után megtámadtak, mikor a piacnál kiszálltunk az autóból. Éreztem a kést az oldalamban, majd egy pisztoly is előkerült: elvitték a táskám, benne az építkezésre szánt pénzzel, az irataimmal... Tudták, mikor, hol, kit kell elkapni (hárman ültünk a kocsiban); a sofőrünk biztos leadta a drótot. Két nap múlva a helyi lelkészt támadták meg ugyanígy, és valaki szólt, hogy figyelik a házat, el akarnak engem rabolni. Magyarországról azonnal hazahívtak, csakhogy nem volt útlevelem. Katonák vittek biztonságos helyre, még telefonon se beszélhettem senkivel. A New York-i követség adott ideiglenes útlevelet, az Amerikában élő nővérem hozta el Haitira. A reptéren vártam, és egyből jöttünk haza.

Mint egy James Bond-filmben. Hogy sikerült feldolgoznod a támadást?

Ami ott történt velem, az mint trauma, kint is maradt, nem jön elő. De nem próbálom ki, ha újra odamennék, mit éreznék. Most két hosszú távú programért felelek, veszélyes helyeken nem jártam azóta. Az egyik a roma misszió Kelet-Magyarországon, Kárpátalján és Romániában. A másik: emberkereskedelemmel kapcsolatos prevenciós munka. Járjuk az iskolákat, és beszélgetünk a külföldi munkavállalásról, a prostitúcióról, kényszermunkáról, gyerekrabszolgaságról. De az is idetartozik, hogy Kelet-Európából segédmunkásokat szerveznek Nyugatra, akik úgy jönnek haza, hogy nem kaptak fizetést. Minden osztályban van a gyerekeknek témába vágó történetük.

Erdélybe kijársz? Gálospetrivel megmaradtak a szálak?

Csaba testvér keresztszülői programjában – „egy gyerek, egy nap, egy euró” – én lettem a petri ház kapcsolattartója. Sok embert tudtam megmozgatni a ház támogatására is. Az ott töltött év nagyon mély érzelmeket indított el hat-nyolc gyerek és köztem, az életem részévé váltak. Haitit kivéve, végig kapcsolatban voltunk. Telefonáltam, és legalább havonta kijártam hozzájuk. Öröm volt látni, hogy beindult a ház, a gyerekek is megszokták. Akinek lehetett, csináltattam útlevelet, és nyáron meg karácsonyra elhozom azokat, akik amúgy sem mennének haza. Már az első nyáron, a tábor után, hazavittem tizenegy gyereket Gödöllőre, a szüleim házába. Imádták: nagy kert, medence, pingpongasztal. Minden ágyban aludtak hárman, anyuék meg kint, sátorban... Én egy pici lakásban lakom, a szüleim segítsége nélkül mindez nem ment volna. Következő karácsonykor áthoztam egy testvérpárt: a két kislány már három karácsonyt töltött nálunk. Nyáron is jöttek egy hónapra, még egy húgukkal.

A helyeden vagy, hogy érzed?

Nem tudom, van-e olyan. Úton vagyok, és boldoggá tesz, amit csinálok. Csaba testvér trapézos példája jó, de azért nem úgy van, hogy egyszer ugrom, elkapnak és kész. Mikor ezt mondtam neki, mosolygott, hogy: trapézról trapézra élünk, de egy idő után már magunkban találjuk meg a kapaszkodót – és akkor nem kell keresni a feladatot, jön. Amikor itt vannak a gyerekek, akkor érzem, hogy 100%-ig teljes az életem, semmi nem hiányzik. A két kislányt, akikről beszéltem – most tíz- és nyolcévesek – anno meztelenül rohangálva találtuk. Őket nem is látogatták. Azóta a mama lelépett, a papa külföldön dolgozik. Mikor beadták a petri házba, a nagyobb (akkor hatéves) napokig nem szólt senkihez, teljesen lezárt. Egyedül ő nem fogta meg soha a kezem az óvodások közül. A vendégeket puszilgatta cukorért, csokiért – majd meghaltam. Másfél év kellett, hogy bízni tudjon bennem, és most karácsonykor ölelt át magától először.