Szimpatika – Éljen az ifjú pár!

De nem úgy kérdezte, mintha azt kérdezné: Hát te ki vagy? Vagyis, mintha a neve érdekelné, vagy hogy kinek a lánya ő, és nem is becsmérlően, lenézően, mintha azt mondaná, mit képzelsz magadról, hát ki vagy te? Hanem szépen. Érdeklődve. Felé fordult egész testével, az arcába nézett, fénylett a szeme. Egy kicsit mosolygott is, hogy ne féljen. És így kérdezte: Ki vagy te?

A lány szörnyen zavarba jött, mert frappánsan akart felelni, egy-két szóval, mégis úgy, hogy benne legyen minden, ki és mi ő. Kavarogtak a szavak a fejében, egészen az elejéről akarta kezdeni, hogy a fiú megértse, de tudta, erre most nincs idő, hogy is nézne ki, ha hosszadalmas mesébe kezdene, mondjuk onnantól, hogy megszületett. És akkor kétségbeesett, hogy nem tud ilyen fontos kérdésre válaszolni, mert a hosszú, bonyolult mondatok mögött, amik csapongva összeálltak a fejében, olyan picire töpörödött a tartalom, hogy már alig látszott. Elszégyellte magát, még mielőtt kinyitotta volna a száját. És inkább azt mondta: Senki. De ezt az egyetlen szót úgy mondta, hogy a fiú ne a szóra figyeljen, hanem mindarra, ami közben a szívében történik.

Szívdobogva tűnt el a november, vággyal és reménnyel, színes álmokkal tört be a tél. A május már csipkefátyolban érkezett, a háromemeletes tortán apró marcipánfigurák hirdették: Éljen az ifjú pár! A lány csak nézte a vendégsereget, megilletődött képet kellene vágnia, miközben egyáltalán nincs megilletődve, itt ül ez a sok ember, a felét nem is ismeri, mind őt bámulja, de szép kis menyasszony, húszéves, de édes, hogy meg van illetődve, súgják, miközben nincs is megilletődve. Hogy lehetne már ennyi ember előtt.

Majd ha kimondja az igent, biztos elsírja magát, csak el ne kenődjön a szemfestéke.

A fiú a buliból egyik lábáról a másikra áll, halottsápadt. Ha sokáig kell állnia, mindig megfájdul a háta. Fehérebb volt a ruha egy hónapja, amikor a kölcsönzőben kiválasztották, a haja is túl vörös lett és túl merev, túl sok a csiga benne, a berakás. Eddig mindig szőke volt és kócos, szereti-e a fiú így is? Elhangzik két igen, a fiúé hangos, hetyke kurjantás, a lányé alig hallható. Szeretne meghatódni és sírni, ahogy a filmeken, de nem tud, ha a fiú így kurjongat. Az anyakönyvvezető mosónő-arcú és bandzsa. Rossz ómen-e, ha bandzsa az anyakönyvvezető?

Fehér selyemstóla van rajta, kölcsönkapta a nagynénjétől, meg fehér, krinolinos selyemruha, a nyakába kellett vennie a szoknyát, hogy be tudjon ülni a kocsiba, a kocsi amúgy a fiú haverjáé, a ruha sem az övé, hiszen kölcsönzői, a bugyi, melltartó, harisnya viszont saját, kivéve a cipőt, mert az meg a húgáé, másfél számmal nagyobb, viszont legalább fehér. Talán nem jó ómen, hogy mindenféle kölcsönvacakban van. A fiú a buliból százezer perce próbálja ujjára húzni a gyűrűt, csoda, hogy el nem ejti, a lány kikapja a kezéből, felhúzza magának. Rossz ómen-e, ha saját magának? A bandzsa anyakönyvvezető mosolyog, csókolják meg egymást.

Nem igazi csók ez, maszatolás. Nem lehet ennyi ember előtt. Rossz ómen-e? Éljen az ifjú pár.
Az Önkormányzattól a templomba mennek, tódul az ünneplő sereg, persze nem kötelező, csak akinek nem ütközik az elveivel. Még nem késő, talán a templomban sikerül majd sírni, szívből, igazából, a templomban olyan szép. A pap szigorú, fenyegető, vészjósló, beléfagy az emberbe a pisi, ha ránéz. A fiú túl mereven áll, összetapad a tekintetük. Fekete csillag a szeme, éjbársony.

Aztán meg mindenki feléjük igyekszik, csókolgatják őket jobbról meg balról, kérdezgetik, milyen érzés házaspárnak lenni, mit szólnak, milyen megható volt a szertartás, mikorra tervezik a babát, hová lesz a nászút. A lány szétsimítja arcán a megilletődött mosolyt, és illedelmesen válaszolgat.

Lehet menni enni. Valaki belekönyököl egy tányérba, a tányér leesik, száz darabra pattan a földön, egy rokon néni felhorkan, ajjaj, rossz ómen, a másik meg ráförmed, ne beszéljen zöldséget, hogy lenne már rossz ómen, cseréptörés, szerencse. Inni kell és táncolni, meg ne sértődjék a vendégsereg, hajnalban kerülnek ágyba, a kölcsönzős ruha, mint a rongy, úgy hull a földre, fogat mosni sincs már erejük, elmarad a nász. Lesz még idő úgyis, ezer év.

A fiú a falnak fordul, a lány a hátára tapad, mindig így alusznak el. Ki vagy te?, kérdi magában a lány, miközben a fiúhoz bújik, fél éve még nem is ismertelek. Aztán már alszanak is, mélyen, szépen, muszáj frissnek lenni másnapra, elkezdődik egy élet.