Szimpatika – Anyaszemmel: Erdő, erdő, erdő...

Kezdem megszokni, hogy nem várunk a nagyokra, ha jönnek, örülünk, ha nem, akkor annyival kevesebb szendvicset kell csomagolnom... Viccet félretéve, ahogy a természet ezerrel bontotta a leveleket, virágszirmokat, azt éreztem, muszáj kimennünk az erdőbe, kell a friss levegő, a csend, a nyugalom.

Régen jártunk Királyréten, úgyhogy most azt vettük célba a kicsikkel és Bencével. Nem tudtunk, de nem is akartunk versenyezni a zenekari próbával, sem a mozival, sem a szerelmes andalgással. A reggeli felkelésnél sem volt kedvem őrmesterként pattogni, hogy induljunk már, ki az ágyból, hiszen a kisebbek úgyis kelnek vasárnap is, Bencénél pedig itt aludt a legjobb barátja, ketten könnyebben keltek, és szerelkeztek fel fűrészes bicskával, nagyítóval és ki tudja még milyen, az erdei kiránduláshoz elengedhetetlen szerszámokkal.

Óriási lehetőség számunkra, hogy nagycsaládos kedvezménnyel utazunk a vonaton, ezer forintot sem kellett jegyre költenünk Zugló és Kismaros között, ráadásul a négy vonatból kettő piros volt, ami külön élményt jelentett Rékának és Dávidomnak, mert szép és PIROS.

Kismarosról kisvonattal (nem olcsó, de kisgyerekkel megéri) vagy busszal (olcsóbb, de nem olyan romantikus) lehet feljutni Királyrétre, de a nagyokkal legközelebb a biciklit is bevállaljuk, legfeljebb néha bevárnak engem...

A kisvasutat éppen elértük, fél óra zakatolás után pedig már az erdei úton sétáltunk, és próbáltunk leválni a tömegről, ami először megijesztett, de hamarosan azt vettem észre, hogy nincs körülöttünk senki, csak az erdő, a patak és a madárcsicsergés.

Rékával még nem vállalkoztunk túl nagy túrára, az volt a cél, hogy a saját lábán jöjjön végig, és legyen idő mindenre rácsodálkozni, megszagolni, felmászni, átmászni, meghallani. Nagy szerencsénkre most készült el egy tanösvény, ami kb. három kilométer hosszú, kilenc állomást kell megkeresni erdőn, réten, vízfolyáson, tóparton haladva és a Látogatóközpontban kétféle füzetet is lehet kapni hozzá, a gyerek életkorának megfelelő információkkal és feladatokkal. Nekünk nagyon „bejött”. A hatéves nagyfiam vezette a csapatot, a hároméves Réka hozta a békás füzetet, és várta az új feladatot, a tizenegy éves srácok pedig néha figyeltek, néha sziklát másztak vagy gátat építettek, de szemlátomást nagyon jól érezték magukat.

Végül a játszótér és a hajtánypálya ki is maradt a programból, mert ott sokan voltak, inkább a bozótjárást és a mezítláb patakozást választották mind a négyen a kisvasút indulásáig.

A nagytesókról csak annyit jegyeznék meg, hogy másnap este, mikor az élménybeszámoló készült biológia órára, felváltva nézegették a feladványokat, a képeket, és csak úgy, mellékesen kérdezték, hogy nem megyünk-e el egyszer együtt is?