Jött, látott, főzött

Biciklivel érkezik az interjúra, nem autózik, hacsak nem muszáj. Egészség- és környezettudatosság – ez konyhaművészetének, főzőiskolájának is a két alapköve. Nagyon élvezem vele a beszélgetést, inspiráló személyiség. Humorral, öniróniával meséli kalandjait, kedvesen törve a magyart.


Maki Stevenson kitartása, munkabírása, egész értékrendje egy olyan emberé, aki saját erejéből ért el valamit, s tudja, mindig mindenben lehet még jobb, tökéletesebb. Neves New York-i éttermekben volt elismert szakács, mielőtt Budapesten kezdte megvalósítani új álmát. A játékosan nyakatekert magyar fordulattal élve: neki már van mire szerénynek lennie.

Japánban nőttél fel?

Tokió kertvárosában laktunk, 12 éves koromban költöztünk Amerikába. Sosem voltunk tradicionális család. Már Japánban amerikai iskolába jártam, és anyám nem csak hagyományos ételeket főzött. De miután apám Texasban kapott munkát, borzasztóan hiányoltuk az ázsiai konyhát. Az egész családom imádja a hasát. A nyaralásoknál is mindig az volt a szempont: kivel lehet találkozni, és mit lehet enni. Texasban aztán semmilyen japán étel alapanyaga nem volt meg; ízetlen zöldséget árultak, a gyerekek gyorsételen, chipsen, kólán nőttek fel. Ez volt az igazi kultúrsokk. Azóta ott is változott a trend, de akkor anyámnak nagyon kreatívnak kellett lennie, hogy próbálja tartatni az étel színvonalát. Rá kellett jönnie, hogyan lehet kevés alapanyagból ázsiai ízeket kihozni. Összebarátkozott ott élő japánokkal (sokan 40 éve nem ettek japán ételt, a receptekre sem emlékeztek), akik anyámat kérték, hogy főzze meg ezt vagy azt. Így indult a főzőiskolája, ami vacsoraklub is volt, és egyre népszerűbb lett. Egyke vagyok, kiskoromtól mindenben segítettem anyámnak. Így tanultam meg főzni.

Mégis zenei pályára készültél, jóval később lettél szakács.

Igen, azt hittem, a zene az én utam. Dallasban végeztem cselló szakon. Bandi, a későbbi férjem is ott tanult politikatudományt; rajta kívül minden jó barátom művészféle volt. Egyetem alatt végig dolgoztam: éttermekben is, de főleg zenét tanítottam. Minden hétvégém munkával telt, sokat koncerteztem, mert kellett; de nem tudtam megszokni a stresszt, betegre izgultam magam. Kitartottam, azt hittem, muszáj, ha már annyi energiát beletettem. Egyetem után, ’97-ben Kolumbiában kaptam állást egy zenekarban. Már útra készen elolvastam egy kétoldalas cikket a kolumbiai droghelyzetről. Ijesztő volt. Úgy döntöttem, nem utazom. Hirtelen légüres térben találtam magam, de életemben először szabad voltam. Akkor Bandi, aki közben már hazautazott Budapestre, írt: ha úgyis gondolkodom, mihez kezdjek, gondolkozzam nála.

Mik voltak az első benyomásaid Magyarországról?

Júliusban érkeztem, csodálatos volt az egész nyár. De jött az ősz, és kezdtek változni az emberek. A sötéttel és hideggel az emberek is borúsak, zártak, morgósak lettek. Aztán nyárra megint minden átalakult. A hivatalok nem működtek, minden terasz tele volt, nem lehetett semmit intézni.

Igen, nyáron mediterrán ország leszünk.

Tényleg, csak tenger nincs. Nekem eleinte nagyon kellett ez a feeling. Novemberre csökkent a lelkesedésem, a pénzem is elfogyott. Visszamentem Amerikába pénzt keresni, majd újra jöttem Bandihoz, és ez a ciklus állandósult. Kint éttermekben dolgoztam: csak rövid távra kereshettem munkát: felszolgáltam, kisegítettem. Mindig hamar felfedezték, hogy gyors és ügyes vagyok. Ez így ment három évig, és kezdtem fáradni. Sehol nem voltam otthon, semmi komolyba nem tudtam kezdeni. ’99-ben Bandival csináltunk egy pro/kontra listát – nagyon romantikus –, és az jött ki belőle, hogy összeházasodunk. Vissza akartunk költözni az USA-ba, hogy ne éljünk se itt, se Japánban, hanem egy harmadik helyen, ami a „miénk”. De családi okok miatt ez csak három évvel később valósult meg. Addig magyarul is tanultam, ami nehéz, de nekem még nehezebb volt a magyar mentalitáshoz alkalmazkodni. A magyar mindent nyíltan kimond, mi, japánok konfliktuskerülők vagyunk. Ez valami zsigeri dolog. Nehéz volt nemet mondani, vagy hallani, sokszor nem tudtam, hogy reagáljak. Pl. ha itt nem ízlik egy étel, megmondják. Ez japánként elképzelhetetlen. Ha utálom is, megeszem, hisz felnőtt vagyok.

De te korábban Amerikában éltél.

Először sokkolt az is, azt hittem, ők már a másik véglet, de mikor idejöttem, rájöttem, hogy az a közép. Itt „boxolni” kell. Sorban állok, valaki elém áll, hogy „csak kérdezni szeretnék”, de már konkrétan intézi a dolgát. Vagy 30 dekát kérek, fél kilót kapok – sokáig nem tudtam, mit mondjak. Furcsa az is, hogy néha olyan, mintha veszekedne két ember: aki hangosabb, annak van igaza. Aztán látom, hogy békésen söröznek. Az is nehéz, hogy nem anyanyelvem a magyar, néha utólag jut eszembe: miért nem ezt mondtam, vagy miért nem voltam okosabb?

Én is gyakran érzem ezt, pedig nekem anyanyelvem. Nincs nosztalgiád Japán iránt?

De. A három évvel ezelőtti cunami és földrengés után attól féltem, hogy el fog tűnni az ország. Minden évben megyünk látogatóba kétszer. Akkor nyáron nem tudtuk, menjünk-e haza, és vigyük-e az egyéves fiunkat. Féltünk a sugárzástól, de végül az döntött, hogy ha mi nem megyünk (3 hétre), milyen üzenetet küldünk a szüleimnek, a barátainknak – akik ott élnek! És próbálják folytatni a normális életet. Nincs garancia semmire, és fontosabb volt, hogy találkozzak az enyéimmel. Kint igyekeztünk nem a bajokról beszélni, mert ami történt, trauma volt mindenkinek. Láttam családot szétesni, mert tönkrement a ház, és mindenki másfelé ment. Rengeteg ház áll üresen azóta is. Ott voltak a földrengés nyomai: akkora repedések, hogy beestek rajtuk autók. Megjátszottuk, mintha nem félnénk, mert mi nem panaszkodhattunk. De még akkor is előfordultak rengések. Mindez ránk úgy hatott, mint egy ébresztő. Mert elfelejtjük, mennyire nem természetes, hogy van családunk, tetőnk, tiszta vizünk, életünk, és egy másodperc alatt el lehet mindezt veszíteni.

Változtál?

Úgy jöttem vissza, hogy látom, mi fontos, mi nem. Megerősödött pl. a japán identitásom. Addig is tudtam, hogy japán vagyok, de nem foglalkoztam vele. Pedig ahányszor leszálltam Japánban a géppel, megéreztem, hogy hazaértem. Emlékszem, amikor a New York-i japán étteremben dolgoztam, a mesterszakács titokban megkínált egy speciális fogással. Tényleg nagyon-nagyon ízlett, ő meg mosolygott, hogy azért, mert japán vagyok. Nem értettem. Nyitott kozmopolitának éreztem magam, azt vallottam, nem számít, mi van az útlevelemben. A földrengés után rájöttem, mekkorát tévedtem. Nem csak én változtam: egész Japán. Sokan úgy éltek, hogy muszájból vagy konformizmusból csináltak dolgokat: ami másnak van, nekik is kell, ha más annyi idősen házasodik, ők is... Most jobban átgondolják, mire vágynak. Sok különleges kis vállalkozás alakult, emberi kapcsolatok lettek szorosabbak vagy szűntek meg: tudok olyat, aki válófélben volt, és rájött, hogy nem is akar válni, de olyat is, aki 50 év után elvált, mert végiggondolta, milyen értékes az élete, és nem azzal akarja leélni, akivel van.

Hogy tervezed, itt maradtok végleg?

Nyitott vagyok. Azt sem terveztem, hogy itt fogok élni, és jó, ahogy alakult. Éppenhogy csak tudtam, hol van Magyarország, mert az egyetemen tanultak magyar zenészek. Tudtam, hogy változatos a magyarok külseje, és a zenei kultúrájukról is volt fogalmam. De ennyi. És most itt élek. A négyéves fiam magyarnak nevezi magát. Március 15-e óta huszár, csinált egy sapkát, magyar zászlót, harcol az osztrákok ellen. Nem is akart Bécsbe jönni velünk. Mikor Egerben voltunk, a török étterembe nem jött be. Japánul sem akar tanulni, csak angolul, mióta megtudta, hogy a pilóták közös nyelve az angol. De azért a japán étel szeretete a fiamnak is a vérében van. Nekem, mikor japán ételt főzök, olyan, mint a reset gomb. Hihetetlenül jólesik. Nagyon szeretem a magyar ételt is, de sokszor alig várom a saját rizses-zöldséges főztömet a sok hús után. Mi a hússal inkább csak ízesítünk. Nincs olyan főétel, hogy egy egész darab hús körettel.

A főztödnek neves New York-i éttermekben is sikere volt. Hogy kerültél a konyhába?

Bandi New Yorkban kapott munkát, végre hosszú távra tervezhettünk. Vittük a Nyugatinál talált hiénaszerű keverékkutyánkat, aki a fiunk előtt a „gyerekünk” volt: csodájára jártak az amerikaiak, olyan különlegesnek találták. (Pláne, mikor megtudták, hogy magyar; mondták, nagyon vigyázzunk rá, nehogy ellopják.) A zenei pályát végleg elengedtem, beiratkoztam egy főzőiskolába. Szakács akartam lenni. Mikor végeztem, bementem a japán étterembe; mondtam, hogy nagyon jó vagyok, és tudok dolgozni. New York ilyen hely, ez az attitűd működik. A nyitás csapatába kerültem, tizenöt japán mesterszakács mellett dolgoztam, akik szinte gyerekként kezdték a szakmát. Nem érdekelte őket, ki hol végzett. Az egyik mindig a karját csapkodta, hogy ott kell lennie a tudásnak. A pékségbe osztottak, de aztán átkönyörögtem magam a konyhára. Rengeteget dolgoztam, és sose kaptam dicséretet. Vagyis egyszer. Behívtak a szabadnapomon egy hirtelen jött VIP-rendezvényre – egyedül készítettem hetven adag, a tojás vékony hártyájába töltött előételt. Mondták, hogy jó munka.

A japánok nem kritizálnak, de nem is dicsérnek? Számított, hogy nő vagy?

Kritizáltak! Pl. folyton lehülyéztek. Még el se kezdtem valamit, és már mondták: „Te hülye, mit csinálsz!” Fárasztó volt, meg nehéz, sokan nem is bírták. De tudtam, hogy tanulok, és hogy ez kemény szeretet, azt akarják, hogy fejlődjek. Mindig lehet jobban csinálni mindent, míg meg nem halunk. Ha a szakács nem mond semmit, az a legrosszabb: azt jelenti, nem érdeklem, nem érdemlek energiát. A konyhában egyenrangú a nő, ha már bekerült: ami nehéz – az étterem eredetileg a férfiak terepe. Én is emelgethettem 15 kilókat. Olyan volt, hogy megkérdezték, miért nem megyek inkább haza gyereket szülni. De ez engem inkább motivált. Nagyon-nagyon kitartó vagyok, igazi japán. Más híres étteremben is eljátszották, hogy megaláztak mint újat. A Craftban azzal kezdték, hogy „véletlenül” kidobták az önéletrajzom. Hogy érezzem, itt megint senki vagyok. Mint a katonaságnál: lerombolják az éned, hogy újat építsenek, ami nekik a leghasználhatóbb. De ha ezt tudod, és belül stabil vagy, nem árt. Én rengeteget tanultam. A férjemmel mindig a stagnálástól, a langyos víztől irtóztunk legjobban.

Ti sokáig éltetek csak ketten.

Igen, 18 éve vagyunk együtt. Néha nevetünk rajta, hogy bírjuk. De nagyon jó. Óriási ajándék az élettől, hogy ő van mellettem. Mikor sok év után gyereket terveztünk, akkor jöttünk el Amerikából. Kint nagyon drága volt az élet, és nem túl kismamabarát. Tudtam, hogy anyaként a karrierem végleg megtörik, mert jó étteremben szakácsnak lenni olyan, mint az élsport. Mi két és fél évig alig találkoztunk a férjemmel. Ő reggel járt munkába, én jó esetben éjfélkor értem haza, hétvégén is. 2006-ban már lassítani akartunk. A sors iróniája, hogy a férjemet a holland központú amerikai cége Budapestre küldte Amszterdam helyett, ahova készültünk. Minden régi szomszédunk azt hitte, „nem sikerült” kint maradnunk. Ez is magyar gondolkodás.

Hogy jött a főzőiskola ötlete? Végül is édesanyád nyomába léptél.

Szó szerint. Barátaink kezdtek kérni, hogy a speciális diétáikhoz főzzek nekik. A saját konyhámban, 8 nm-en kezdtem, nem volt gond, csak a szállítás. Eleinte biciklivel hordtam az ételt és az alapanyagokat. Mindenki kérdezgette, mit hogy készítettem, így jött a Makifood főzőiskola ötlete. Nagyobb konyhájú lakást béreltünk, kezdetben a férjem volt a kukta. Ő ma már csak besegít, tizenkét állandó fővel dolgozunk és kb. harminc kuktával. Hét éve működünk, ebből egy évig csak barátok és az ő barátaik jártak hozzánk, de azután már teljesen ismeretlenek is. Nem csak ázsiai ételt tanítunk, a fő, hogy egyszerűen, minőségi hozzávalókból készüljön. Sokáig elzárkóztam pl. a szusitól, mert zavart, hogy mindig ezt társítják a japán konyhához, pedig te se eszel folyton gulyást.

Mióta kisgyereked van, otthon másképp főzöl?

Nem, csak még kevesebb az időm, ezért lazultak az elveim. Sose veszünk gyorsételt, ezt tartjuk. De ha vendégségben Ezra eszi a sült krumplit, hát, egye. Nagy dilemma volt, hogy magánoviba írassuk-e az étel miatt. De fontosabb szempont volt, hogy a valóságban éljen, ne egy túlvédett buborékban. Állami oviba jár, ahol sokféle gyereket lát, mert később csak akkor boldogul, ha megtanul alkalmazkodni. Talán pilótaként veszi hasznát, ahogy most tervezi. De nem vagyok benne biztos. Imádja a klasszikus zenét, kedvence a Bartók rádió. Múltkor a neten megmutattam neki egy japán karmestert: annyira megfogta, hogy egy órán át megbabonázva nézte.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!