A legszebb magyar jogász lány nem öregszik

2014. 08. 05.
Szerző: Kalmár András
25 éve dolgozik a divatszakmában, egykor ő volt az egyik legsikeresebb magyar modell, mégis jogász lett és ügyvédi irodát nyitott. De a kifutók világának sem fordított hátat: ma fiatalokat tanít saját modelliskolájában. Sütő Enikővel 2014 júliusában beszélgettünk.

Nem volt egyszerű megszervezni ezt a beszélgetést, úgy tűnik, roppant elfoglalt vagy. Mi az a sok minden, amivel mostanában foglalkozol?

Nincs két egyforma napom. Mindig adódik valami, amit meg kell csinálnom, és akkor csak azzal törődöm. Nemrég például volt egy nagy előadásunk is, ami hál’ istennek nagyon jól sikerült. Négy nap alatt 30 divatbemutatót csináltunk a tanítványaimmal, akik ún. haute couture – amit leginkább úgy fordíthatnánk, hogy művészi, ízlésformáló – és prêt-à-porter, azaz hordható ruhákat mutattak be. Itt fiatal divattervezők is bemutatkoztak, az egész egy show-jellegű előadás volt, divatszínháznak is szokták hívni az ilyesmit.

Mit tanulnak a tanítványaid a modelliskoládban?

A modell szó mintát jelent, ezért arra törekszem, hogy az innen kikerülő modellek egyrészt öntudatukban, másrészt munkájukban is korszerű elveket kövessenek, és mintázhatóak legyenek. 25 éve dolgozom a szakmában, ennyi tapasztalattal a hátam mögött szégyellném magam, ha csak arról szólna ez az iskola, hogy a fiatalok megtanuljanak sminkelni, viselni a ruhákat, vagy hogy hogyan viselkedjenek egy fotózáson vagy divatbemutatón. Nyilván ezeket is meg kell tanulniuk, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy hogyan formálódjanak belülről. Ez tulajdonképpen egy magunkkal folytatott párbeszéd, és sajnos van, aki még soha nem állt szóba saját magával. A gyerekkor után ez egyre inkább feledésbe merül, pedig fejlett énkép nélkül egyetlen modell sem képes dolgozni. De hozzám nem csak leendő modellek járnak: nagyon sok színész, producer, külföldi és magyar produkciókban szereplő statiszta került ki már tőlünk. Sok televíziós műsor szereplője is nálunk tanult, az iskolában ugyanis a helyes verbális megnyilvánulást is el kell sajátítaniuk a diákoknak. A legfontosabb, hogy tisztában legyenek azzal a ténnyel, hogy a médiában való megjelenés felelősséggel jár. Az egyszerű jelenlét is egyfajta üzenetet kommunikál, ehhez még megszólalni sem kell. Úgy gondolom, jelenleg nagyon sok médiaszereplő nem érzi át ennek a fontosságát, ezért mi erre nagy hangsúlyt fektetünk. Például tartok „Belső szépség” órát, aminek az a célja, hogy a gyerekek elgondolkodjanak azon, miért akarnak szerepelni. Egyrészt, mi az, ami bennük figyelemfelkeltő, másrészt, mit tudnak tenni a közönségért a jelenlétükkel vagy az adott üzenettel. Azt is fontosnak tartanám, hogy minden iskolában megtanítsák, hogyan védjük meg magunkat saját magunkkal és a civilizációs ártalmakkal szemben. Például nem vagyunk elég tudatosak abban, hogy mit eszünk. Pedig ha valakinek a teste a munkaeszköze, igenis figyeljen oda arra, mivel működteti! Közhely, de az egészség és a szépség tényleg szorosan összefügg. A szép haj vagy bőr nem csak azon múlik, milyen sampont használunk, és mivel kenjük be az arcunkat. Sokkal inkább az számít, hogy tartjuk karban a testünket és hogy gondolkozunk, mivel a gondolataink képeződnek le a testünkben. Egyébként a mi iskolánkban mindig a pozitív dolgokat emeljük ki, ettől pedig szárnyalnak a tanítványok. A hibáknál is mindig a lehetséges megoldásokat próbáljuk felsorolni a gúnyolódás helyett. Ez egy másfajta gondolkodásmód és tanítási elv, éppen az ellenkezője annak, amit a poroszos iskolarendszerben megszoktak. Soha nem engedem a tanítványaimnak, hogy egymás felett bíráskodjanak, tanácsokkal viszont elláthatják egymást. Ettől mindenki jól érzi magát, és ez a tanulmányi eredményeiken is meglátszik.

Azt mondod, fontos, hogy a tanítványaid mintázhatóak legyenek. Hogyan lehet elérni ezeknél a fiataloknál, hogy ne mindig saját magukat akarják előtérbe helyezni, hanem valóban hagyják magukat a fotós vagy a divattervező által irányítani?

Ezek a fiúk és lányok nagyon szervilisek, talán túlságosan is. Inkább az a baj, hogy kezdetben nagyon kevesen merik vállalni önmagukat. De ha belejönnek, már nem kell nagy nehezen kicsiklandoznia a fotósnak a különböző beállásokat, mert képesek egy perc alatt hatvanféle pózba állni, vagy olyan tekintettel nézni a kamerába, amit nem is remélt senki... Ennek mindenki örül, mert megkönnyíti a munkát. Bár a modellség egy passzív műfaj, szerintem ilyen értelemben mégis kreatív. Nem tartom jó dolognak az uniformizálódást, de az is szélsőséges viselkedés, ha valaki nem engedi, hogy a művész keresztülvigye rajta az akaratát. Meg kell tanítani a modelleknek, hogy érezzék, mikor van szükség arra, hogy kreatívak legyenek, esetleg még hozzá is tegyenek a ruhához, mint egy stylist. Lehet, hogy elég egy mozdulat, amire a fotós nem is gondol, és ettől sikerül jól a kép. Nem kell fadarabként viselkedni, akinek beállítják a kezét-lábát. Ugyanakkor rá kell érezniük arra is, amikor szigorúan csendben kell maradniuk, mert meg fogják mondani nekik, hogyan viselkedjenek. Ez főleg a divatbemutatókon szokott előfordulni, ahol a tervezőknek már nagyon pontos elképzeléseik vannak arról, mit szeretnének látni a színpadon. Egy modellnek a teste a munkaeszköze, és ilyen esetekben hagyni kell, hogy irányítsák, máskor viszont lehetőségük van csapatban dolgozni.

A modellkedésről és mindenféle „magamutogató” szakmáról van egy olyan általános vélekedés, hogy egy hamis világot képvisel, és finoman fogalmazva egy morálisan gyenge lábakon álló foglalkozás. Te mit mondasz ezzel kapcsolatban a tanítványaidnak?

Mindig elmondom nekik, hogy nálam biztonságban vannak, mert én nem fogom őket eladni póznatáncosnak. Engem már nem keresnek ilyen megrendelők, mert tudják, hogy bizonyos erkölcsi szint alatt nem foglalkozom még az ügynökségekkel sem. De az, hogy például egy lányt, aki kikerül Milánóba vagy New Yorkba, mennyire lehet eltántorítani a meggyőződésétől vagy mennyire tart ki az elvei mellett, az csak rajta múlik. Nyilván az én képzésemben csak tájékoztató jelleggel lehet elmondani, mennyire fontos a morál, de legalább nyomatékosítani tudom bennük. Nem mindegy, ki milyen családi háttérrel rendelkezik, de azért én hiszek abban, hogy a gyerekek rájöttek, hogy az erkölcsi tartás elsősorban őket szolgálja. Szerintem nincs jó vagy rossz, de az biztos, hogy mindennek van következménye. A mentoruk vagyok, amennyire lehet, és mivel az eredeti végzettségem jogász, szerencsére ilyen szempontból is fel tudom készíteni őket arra, hogy kell kezelni azokat a helyzeteket, amik rájuk várnak. A bonyolultabb esetekbe akár bele is szólok, az ízlés dolgában viszont soha nem foglalok állást. Úgy gondolom, mindenbe bele lehet csempészni a jót, de abban nem tudok dönteni, hogy egy-egy modellhez illik-e egy adott produkció, tetszik-e majd neki, vagy mennyire tudja azt felvállalni a környezetében. Ezt nekik maguknak kell eldönteniük.

Ez a szakma egy kicsit olyan, mint az élsport: az ember nem űzheti élete végéig. Mit gondolnak erről?

Tisztában vannak vele, hogy ez nem egy életre szóló munka, de azt is tudják – és én ezt erősítem is bennük –, hogy ez egy kitörési pont. Arra tanítom őket, hogy ne csak annyit akarjanak az élettől, hogy sétálgathassanak egy kifutón, hanem adjanak lehetőséget maguknak bármire. Elképzelhető, hogy színész, táncos, sminkes, szerkesztő vagy producer lesz belőlük – azért ezeket a szakmákat sorolom, mert mindegyik műfaj képviselői megfordultak nálam, és nálunk volt az első alkalom, hogy beletekintettek abba, hogy működik a média. Például felkértem egy barátnőmet, aki egy Waldorf-iskolában tanít, hogy tartson a tanítványaimnak kommunikációs órát. Ezt azért tartottam fontosnak, mert azt láttam, hogy a gyerekek sokszor nem merik elmondani a gondolataikat és képviselni a saját érdekeiket. Vagy épp ellenkezőleg: túlságosan erőszakosan és elvágóan nyilatkoznak meg. Pedig nagyon fontos az úgynevezett személyes márkanév kialakítása. Sok esetben nem a szép lányt hívják vissza, hanem azt, akivel kellemes együtt tölteni az időt. Akivel szívesen elutaznak, aki annak ellenére, hogy napokig fotózzák, a délutáni kávénál is képes kedves lenni, akkor is, ha fáradt. Mert mindenki az, hiszen a munka néha nagyon stresszes, de muszáj odafigyelni erre. A tapasztalatok azt mutatják, azokat a lányokat hívják vissza később, akik nem hisztisek, hanem kulturáltan és emberien képesek viselkedni, mert velük szívesen dolgoznak együtt. Egyébként majdnem mindenki tanul, egyrészt, mert a modellkedést nagyon fiatalon elkezdhetik, amikor még gimnáziumba járnak, másrészt, sokuknak konkrét elképzeléseik is vannak a jövőre vonatkozóan, vannak konkrét céljaik, több diplomát is szeretnének. De szinte mindenki a médiában akar kiteljesedni.

Említetted, hogy végzettséged szerint jogász vagy. Miért végezted el a jogi egyetemet?

Világéletemben jogász szerettem volna lenni, soha nem jutott eszembe, hogy modell legyek. Az egész úgy kezdődött, hogy néhány évvel korábban egy koncerten leszólított Fenyő János, és azt mondta, hogy egyszer mindenképp le fog engem fotózni. Ő akkor kezdő fotós volt, 19 éves lehetett, én pedig 15 év körüli gimnazista. A szüleim persze tiltakoztak. Ennek ellenére mi összebarátkoztunk és végül megcsináltuk a képet. Évekig nem történt vele semmi, aztán ’79-ben megmutatta a fotót egy megrendelőjének. Tetszett nekik, és János év elején már azzal keresett meg, hogy tele fogják ragasztani velem az országot. Ez egy váratlan fordulat volt, és mindkettőnket népszerűvé tett. Jó volt az időzítés is, mert mire megjelent a kép, pont leérettségiztem. Mivel egy elég prűd gimnáziumba jártam, biztosan botrány lett volna abból, ha ez korábban történik. De jól alakult minden, és én az év modellje lettem. János egyébként féltett, azt mondta, hogy ne menjek divatbemutatókra, ne akarjak modellként dolgozni, mert én nem vagyok egy manöken lélek, nem nekem való ez a világ. Még azt sem akarta engedni, hogy más lefényképezzen.

Nyilván más volt ez a szakma akkoriban...

Valójában nem. Nyilván akkor is voltak kínos dolgok, de ezek azokkal történtek, akik erre nyitottak voltak. Egy időben elterjedt rólam, hogy én csak garbóban vagyok hajlandó szerepelni... Ennek az volt az előzménye, hogy egy filmrendező felkért egy főszerepre. Amikor kiderült, hogy az egyik jelenetben le kéne vetkőznöm, nemet mondtam. Amikor megkérdezték, miért nem, csak annyit mondtam, hogy egyszerűen szégyenlős vagyok. Aki az aktmodellek közé sorolta magát, ott is maradt, soha nem hívták meg divatbemutatókra, mert egyik cég sem akarta lejáratni magát. Ez szerintem a mai napig így van.

Szóval hogyan is lettél jogász?

Az érettségi után kaptam egy elég súlyos betegséget, azt mondták, évekig nem tanulhatok. De én nem nyugodtam bele, és a következő évben fel is vettek a jogi egyetemre, így a modellkedéssel párhuzamosan tanultam is. Ez ritkaságszámba ment, hiszen akkor még sok 50 éves modell is színpadon volt. Aztán hirtelen nagyon sokan akartak modellek lenni, és egyre lejjebb tolódott a felső korhatár. Cindy Crawfordnak és Claudia Schiffernek még sikerült harmincéves kora után is a szakmában maradnia, de egyébként mindenki tisztában volt vele, hogy valami máshoz is kell érteni. Sokan színésznők lettek, vagy vagyont halmoztak fel, esetleg kávézót nyitottak, vagy egyszerűen csak jól mentek férjhez. Nálam ez pont fordítva alakult: jogász szerettem volna lenni, a modellkedés volt a mellékvágány. Az már a sors fintora, hogy bár tíz évig volt egy ügyvédi irodám, mégis végül ide kanyarodtam vissza. Annak viszont örülök, hogy később is hasznát vettem az első munkahelyemen szerzett tapasztalataimnak, mivel az Országos Szórakoztató Zenei Központban én voltam a művészek jogásza, tehát a szellemi alkotások joga volt az első szakterület, amivel találkoztam.

Bár az egészség és a szépség szorosan összefügg, és biztosan sokat számít az életmód is, de nem gondolod, hogy a hihetetlen optimizmusod és kisugárzásod az, aminek a korodat meghazudtoló külsődet köszönheted?

Lehetséges. A minap például elgondolkodtam, hogy én tulajdonképpen már nagymama lehetnék, pedig időnként kamaszlánynak érzem magam. Valószínűleg amire az ember nem figyel, az nem is létezik, legalábbis szeretném ezt hinni. Egyszer 40 fokos lázzal ébredtem, de este már a tornateremben voltam. Ez azért sikerült, mert egyszerűen nem voltam hajlandó foglalkozni a betegséggel. Ha valami elkapott, a gondolati figyelmemet elfordítottam onnan. Ezt a férfiak egyébként sokkal jobban csinálják, mint a nők. A tudat ereje még kiaknázatlan, felderítetlen, és az én életem valahogy úgy rendeződött be, hogy nagyon jó tereppé vált arra, hogy ezzel kísérletezzek és felhasználjam az innen származó energiát. Erre akkor is figyelnék, ha öt gyerekem lenne és velük lennék elfoglalva reggeltől estig.

Szerettél volna öt gyereket?

Alapvetően igen. De kilencszer vetéltem el. Viszont a sors azért kompenzál, hiszen biztos, hogy a külsőmet nem tudtam volna megőrizni a szülések után. Így is nagyon sok gyerek vesz körül, és ez rettenetesen boldoggá tesz. Persze időnként engem is le tud rántani a rossz egy rövid időre, de ott van bennem a tudat, hogy ragaszkodom ahhoz az elvhez, hogy nem nyomorogni születtünk – lelki értelemben –, hanem arra, hogy boldogok legyünk. Olyan jó, amikor például a barátnőm azt mondja, hogy mennyire szeret, mert mindig színt viszek az életébe. Általában olyan emberek gyűlnek körém, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, velük érzem igazán jól magam.

Hogy tudsz kikapcsolni?

Néha megengedem magamnak, hogy elmenjek valahova, és egy ideig csak nézzem a vizet és gondolkodjak. Ez nem felesleges időtöltés, mert utána ötvenezerszer jobban végzem a munkám. A mai világban az az elvárás, hogy mindig egyre többet és többet csináljunk mindenből, legyünk produktívak, mert akkor leszünk boldogok. Tudom, milyen ez, volt egy korszak az életemben amikor én is ezen az úton jártam, úgy dolgoztam, hogy még arra se volt időm, hogy elgondolkodjak: élek-e egyáltalán? Aztán rájöttem, hogy én nem akarom hagyni, hogy tönkretegyen a munkám és a pénzhajhászás. Persze szükség van a munkára és a pénzre is, de nem arra születtem, hogy ezeknek a rabságában éljek. Nekem az emberi kapcsolataim sokkal fontosabbak. Leülni, figyelni a másikra, mi a gondja, és elvárni, hogy ő is figyeljen rám. A tanítványaimtól néha megkérdezem, szerintük most működik-e a világ? Kis gondolkodás után azt mondják, nem. És akkor ki fogja működtetni? Mondanak néhány dolgot, aztán rájönnek, hogy ők maguk azok, akik képesek változtatni. Nekik kell elkezdeni a más értékrend szerinti gondolkodást. Einstein szavaival élve: nem lehet ugyanazzal a gondolkodással megoldani egy problémát, mint amivel létrehoztuk. Nem lehet a szemet szemért, fogat fogért elvet követni. Nem tolhatja le az egyik modell a másikat a kifutóról. Örülnie kell, hogy ott a másik, és bőven elég, ha annyit megmutat, hogy ő hozzá képest mennyivel másabb. Attól még nagyon messze vagyunk, hogy a másik érdekeit helyezzük előtérbe, de jó úton vagyunk. Persze azt is meg kell tanulni, hogy az ember néha visszaszóljon, védje meg magát. Az iskolában sokat gyakoroljuk például azt, hogyan kell mosolyogni. Nem a műmosolyról van szó, hanem arról, hogy akkor is vissza tudjunk mosolyogni, ha valaki agresszív velünk szemben. Próbáljuk megérteni, hogy biztos rossz napja volt a másiknak. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit adunk, én ebben a gondolkodásban hiszek. Nyilván sokféle elképzelés létezik arról, kinek mi a jó. De ami biztosan közös, az az, hogy ne árts a másiknak, ne tedd a másikkal azt, amit magadnak sem kívánnál. Eltérő, hogy adott esetben ki hogyan reagál egy helyzetre, de azt hiszem, a tanítványaim már eszerint a gondolkodás szerint élnek majd.

A kezdetektől segíted a Bátor Tábor munkáját. Miért fontos számodra ez a kezdeményezés?

Ez egy csodálatos dolog. A Bátor Tábor súlyosan beteg gyerekeknek és családtagjaiknak nyújt ingyenes terápiás rekreációs programot. A nyári családi és testvértáborok mellett Lélekmadár Tábor is létezik, ami segítő kezet nyújt azoknak a családoknak, akik onkológiai betegség következtében veszítették el gyermeküket. A Bátor Tábor tulajdonképpen egy élményterápiás tábor, ahol azt próbáljuk elősegíteni, hogy pozitív gondolatokkal éljenek a gyerekek, ne a betegségeikkel azonosuljanak. Az első napon megbeszélik egymással a srácok, kinek mije van, de utána nincs erről többet szó – persze ha valaki akar erről beszélni, megteheti, de azt szeretnénk, ha nem a betegségtudat lenne a központi kérdés. De ez fel sem merül, mert a gyerekek szárnyalnak az új élményektől. A tábor egyre jobban fejlődik, gyönyörű környezetben töltődhetnek a gyerekek, az első perctől kezdve éreztem, hogy ez a Bátor Tábor sokkal jobb minden másnál. Ez egy hihetetlenül melegszívű, kreatív közeg, nem véletlen, hogy ilyen népszerű és jó hely. Lelke van.

Hogyan kerültél kapcsolatba a táborral?

Találkoztam a házaspárral, akik amerikai mintára – Paul Newman ötlete alapján – megalapították az első magyarországi tábort. Úgy gondolták, nekem is ott a helyem köztük, és bedobtak a mélyvízbe. Izgultam, mert az első projektünk az volt, hogy elvigyük a gyerekeket a párizsi Disneylandbe – én viszont egy rossz élmény miatt akkor már évek óta nem repültem, és megfogadtam, hogy soha többet nem is ülök repülőre. De a felkérésre nem tudtam nemet mondani. Ahogy a reptéren körbevettek a gyerekek, a napszemüvegem alatt elkezdtek peregni a könnyeim, mert tudtam, hogy innen már nincs visszaút, nem hagyhatom itt őket. Úgy éreztem, bele fogok halni a pánikba, bele fogok őrülni abba a tudatba, hogy nem tudok kiszállni a gépből. De végül odafelé annyira lefoglaltak a gyerekek, hogy nem volt semmi gond. Visszafelé is aggódtam, de mire eszembe jutott, hogy rosszul kéne lenni, két gyerek elkezdett hányni, ezért egész úton velük kellett foglalkozni. Mire jobban lettek, már haza is értünk. Kaptam egy hatalmas ajándékot tőlük: újra tudok repülni. Nagyon fárasztó út volt, és látszólag úgy tűnt, mi, felnőttek törődünk velük, de valójában én sokkal többet kaptam tőlük. Leírhatatlan érzés, amikor odajön hozzád egy kisfiú, és azt mondja: „Én úgy szeretlek téged!” Már önmagában az is csoda, ahogy ezek a gyerekek élik az életüket... A fájdalom megérleli őket, bölcs kis öregek lesznek. Olyanokat mondanak 12 évesen, amiket nem is értek, hogy tudhatnak, érezhetnek. Nekem ez egy hatalmas adomány, hálás vagyok érte a sorsnak.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!