Szimpatika – Az immunrendszer és lelkünk békéje

Hogy test és lélek elválaszthatatlanul összefonódnak, állandó kölcsönhatásban vannak, az mindenki számára nyilvánvaló, de hogy hogyan is épül fel, hogyan működik ez a kapcsolat – ezt kutatja egy alig néhány évtizedes tudományág, a pszichoneuroimmunológia.

A szoros kapcsolatot igazolja, hogy mind a psziché, mind az immunrendszer nélkülözhetetlen szerepet játszik a külvilághoz való, előnyünkre szolgáló, fennmaradásunkat biztosító alkalmazkodásunkban testi és lelki értelemben egyaránt – és egyúttal a külvilágtól való elhatárolódásunkban, egyéniségünk megőrzésében is.

Sajátos szempontjaik alapján a szakemberek három személyiségtípust körvonalaztak: a B a kiegyensúlyozott, amelyre a legtöbben vágyunk, és amelyet fenntartani szeretnénk. Az A az egoisztikus: versengő, erős önbizalmú, állandóan az idő szorításában élő, ellenséges érzületektől sem mentes alkat (ezek a személyiségjegyek szív- és érproblémákkal, magas vérnyomással, gyomorfekéllyel hozhatók kapcsolatba). A C–t, amelyet a gyakori kapcsolódás  okán rákhajlamos személyiségnek is hívnak, a konfliktuskerülés, konformitás, bizonytalankodás, a negatív indulatok kifejezésének képtelensége jellemzi.

A pszichoneuroimmun-rendszer segít feldolgozni, túlélni az olyan negatív környezeti hatásokat, mint a gyász, munkanélküliség, bizalomvesztés, csalódás, válás, fogyatékosság, rokkantság – és ennek csődje vezet el a szorongáshoz, depresszióhoz, legsúlyosabb esetekben az önpusztításhoz is. Számos betegség kialakulásában játszanak szerepet a lélek és az immunrendszer kapcsolatának zavarai. Közülük legismertebbek az allergiák, az autoimmun betegségek és a rák. Másfelől hatékony együttműködésük segít az egyénnek kikerülni a gödörből, és újjáépíteni önmagát.

A pszichoneuroimmun biológiai rendszer középpontjában mellékvesehormonok, az adrenalin és egyes szteroidok állnak: általuk jönnek létre a hatékony elhárító „vészreakciók”. A veszély elmúltával termelődésük csökken, ha azonban nincs megoldás egy tartós stresszhelyzetre, a szervezet kimerülését is termelődésük csökkenése jelzi. A tartós stresszhelyzetek önmagukban is számos immunfunkció romlásához vezetnek, ez a szaporodó fertőzések, rákos megbetegedések egyik háttértényezője.

A családi, közösségi, társadalmi krónikus stresszhelyzetek, a létbizonytalanság, a kilátástalanság, az eltűnt jövőkép, a bizalmatlanság, a pesszimista szemléletmód terjedéséhez, a depressziós betegek számának gyors növekedéséhez vezetnek, mint erre magyar tudósok nemzetközileg elismert kutatásai elsőként rámutattak.

Szó szerint életfontosságú lehet, hogy valaki a tartós stressz által kiváltott, fenntartott szomorúság, szorongás, depresszió, kontrollálhatatlan düh és harag mókuskerekéből kikerülhessen. Vannak gyógyszerek, amelyek segítenek, ha a helyzet súlyosabbra fordul, de az egyén önmagára támaszkodva, lelki tartalékait aktiválva, stresszoldó technikákat elsajátítva, relaxációs módszerek alkalmazásával segíthet önmagán a legjobban. Ezek elsajátításához azonban feltétlenül szakember segítségét kell igénybe venni! Minden ember életében vannak támaszok, még ha nem is mindig ismeri fel azokat: család, őszinte barátok, akár egy hűséges állat, legfőbbképp pedig a hit, amelyekre támaszkodhat. Kezdetben legalább annyira, hogy elfogadja: lehet kiút a mélyből. Egy egész társadalom beteg lelkiállapota azonban csak a megbetegítő körülmények együttműködésen alapuló közös megváltoztatásával oldható fel. Igaz, hogy lelki egészségünk sokban függ társadalmi környezetünk reményeitől, jövőjétől – de kilátástalanságától is. Legalább ennyire igaz azonban az is, hogy beteg, pozitív jövőkép nélküli emberek nem tudnak egészséges társadalmat építeni.

Forrás: Prof. Nékám Kristóf / Hölgyvilág