Szimpatika – Így növelheted az önbizalmadat

Bár egész modern kultúránk énközpontú, narcisztikus, a lelkünk mélyén sokan nem szeretjük magunkat, és félünk, hogy mások is kevésnek, elégtelennek, értéktelennek találnak minket. Éppen ezért védekező pozíciót veszünk fel, visszahúzódunk, nehogy még jobban megsérüljünk – vagy éppen minden erőnkkel bizonyítani próbáljuk, hogy igenis érünk valamit. Ám a bennünk lévő kétséget a külső sikerek csak átmenetileg enyhítik. Ráadásul saját magunkkal kapcsolatos elégedetlenségünket hajlamosak vagyunk környezetünkre is kivetíteni, ezért rossz közérzetet és türelmetlenséget terjesztünk magunk körül.

Tiszta szívből szeretni és becsülni önmagunkat azonban nem könnyű, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük, ha mások bántó, lekicsinylő mondatai belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnőtt fejjel csodálkozzunk rá: minden gyöngeségünkkel együtt is értékes és szeretetreméltó emberi lények vagyunk. Ebben igyekeznek segítséget nyújtani a kötet kiváló szerzői is.

OLVASS BELE A KÖNYVBE!

„Ha vizuális típus vagy, vegyél egy A/4-es lapot, és húzz középen egy vonalat: az lesz az út. Az út aljára biggyessz oda egy jelet, ez szimbolizál téged, az út tetejére pedig egy másikat, ami azt jelképezi, ami nem megy neked, amihez nincs elég motivációd, bátorságod, önbizalmad, és amit ezért még nem tudtál elérni. Most kezdd el összeszedni mindazokat a biztató, bátorító és elismerő mondatokat, amelyeket a különböző korszakokban másoktól kaptál. Amit a nagymama mondott, amit az óvó nénitől, a tanító nénitől, a barátoktól, sporttársaktól, szerelmektől hallottál – és írd le ezeket a lap egyik oldalára, úgy, ahogyan elhangzottak. Például:

Margit néni: »Nahát milyen ügyes vagy, azt a mindenit!«

A párod, miközben átölelt: »Tudod mit? Akárhogy sikerül, én mindenképpen szeretlek! De úgyis tudom, hogy jól fog menni.«

Ez eleinte nehéz lehet, kicsit még döcög az emlékezés, de meglátod, egy idő után nagyon jól fog menni. A lap egyik oldalára gyűjts tehát össze minél több biztatást, bátorítást. Utána képzeld el, hogy valóban jól sikerült a szóban forgó dolog, és azok, akik biztattak, most nagyon megdícsérik, elismerik a teljesítményedet. Álmodd meg, hogy ki mit és hogyan mondana neked ekkor, és ezeket a mondatokat írd oda a lap másik oldalára. Ha nagyon elmélyedsz ebben, szinte már hallod is, ahogy sorban kimondják ezeket a lelkes, gratuláló szavakat. Néhányszor menj végig ezen az úton, de időnként állj meg, és örülj annak, amikor lelki füleddel hallod a szívből jövő elismeréseket. Próbáld csak ki! Ezt a technikát pszichoterápiás eszközként használjuk lelki elakadások, önbizalom- és motivációhiány esetén. Ilyenkor nem másokat okolunk, hibáztatunk a jelenlegi rossz helyzetért, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy valahol valami elromlott a folyamatban, majd újraépítjük azt, amíg meg nem acélozódik a lendület, az önbizalom, a bátorság.”

Prof. dr. Bagdy Emőke

„Tudjátok, mit gondolok az optimizmusról? Néha nem más, mint a realitásvesztés kellemesebbik formája. Ha már valahogy lenni kell, és fogalmam sincs, hogyan, akkor inkább pozitív életszemlélettel ne tudjam, mint pesszimistán. Ha már választhatok a kettő közül. Ezt persze most sarkosan fogalmaztam meg, mert a kérdés igazából az, hogy amit pozitívan látok, az mennyire van bennem megalapozva. Erős gyökerei vannak, vagy az első szél elfújja? Olyan könnyen mondunk szép dolgokat, nagy életbölcsességeket, pláne bizonyos szituációkban: ha éppen nyeregben vagyunk, jó időszakot élünk, vagy imponálni szeretnénk valakinek! Amíg jól vagyunk, addig könnyű ezeket hangsúlyozni. A kérdés az, hogy mit mondunk, amikor beköszöntenek az élet nehézségei. Ha az, amit pozitív életszemléletnek nevezünk, pusztán csak a fejünkben van, mert egyszer rácsodálkoztunk, hogy milyen igaznak tűnik, de nincsenek bennünk gyökerei, akkor a nehéz helyzetekben nem segít nekünk, pillanatok alatt köddé válik. A pozitív szemlélet lehet menekülőút is a realitás elől. Ha azonban a pozitív gondolkozásunk a spirituális meggyőződésünkből fakad, aminek realitás áll a hátterében, akkor abban nagyon sok élet és erő lesz. Akkor joggal mondhatjuk, hogy a mi poharunk mindig félig tele van, mert ennek valóban van alapja: egy forrás, amiből rendre meríthetünk.

Egy neves pszichológustól egyszer megkérdezték, hogy mi az élet. »Az élet? Mondunk egy hellót, utána próbáljuk valahogy eltölteni az időt, és a végén megint hellót mondunk« – válaszolta. Eltűnődtem kicsit, hogy vajon mennyire tudnék gyógyulni egy ilyen szakember mellett. Segítő kapcsolatban lennék vele, és nem teszünk mást, mint két helló közötti időstrukturálásban veszünk részt...? A létkérdéseinket nem kerülhetjük meg. Ha pedig ezekre mély forrásból tudunk választ adni, akkor természetszerűen érezni fogjuk, hogy értékesek vagyunk! Akkor világossá válhat, hogy az életünknek van értelme! Akkor az önértékelésnek, az önbizalomnak, az önbecsülésnek olyan talaját és forrását találtuk meg, ami sokkal biztosabban tart bennünket, mint az úgynevezett pozitív életszemlélet vagy az optimizmus.”

Pál Ferenc

„A narcizmus témája élesen rávilágít arra, hogy a kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs belsőleg megélt, valódi, mély önbecsülés: a lehengerlő, vonzó, laza személyiség álcája sokszor egy törékeny, mások megerősítéseiből összetákolt önértékelést takar. De milyenek is a narcisztikus személyek, mit jelent az úgynevezett narcisztikus személyiségzavar? Először is egy nagyon erős feljogosítottságérzés jellemzi őket: azzal a belső meggyőződéssel élnek, hogy nekik gyakorlatilag bármit szabad megtenniük, őket nem kötik a szabályok, a törvények. Nekik nem kell sorban állniuk, nem kötelező betartaniuk a KRESZ szabályait, soron kívüli szolgáltatás és különleges bánásmód jár nekik mindenhol. Másoktól nagyfokú csodálatot és tiszteletet várnak el, és ha úgy érzik, hogy ezt nem kapják meg, akkor általában dühvel, sértődöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. A narcisztikus személyek rendkívül irigyek tudnak lenni: amikor azt látják, hogy mások elismerést, figyelmet kapnak, akkor úgy érzik, hogy ezzel őket rövidítik meg. Ugyancsak fontos jellegzetességük az empátiahiány, ezek a személyek ugyanis igen nehezen tudnak együtt érezni másokkal, szeretetet kifejezni a többi ember iránt. És ez fordítva is igaz: azt sem könnyen veszik észre, ha mások szeretetet, empátiát fejeznek ki feléjük. A tiszteletet és a csodálatot felismerik, az őszinte szeretet jeleit nem.

Vajon milyen érzések, gondolatok állnak a narcisztikus viselkedés mögött? Általában háromfajta működést, munkamódot találhatunk. A magányosgyermek-állapotban az illető azt éli meg, hogy nem szerethető, értéktelen, és teljesen egyedül van a világban. Ilyenkor szomorúságot, elutasítottságot, megalázottságot és öngyűlöletet érez. A grandiozitás-állapot az elhagyatottság és csökkentértékűség túlkompenzálása, itt jelenik meg a feljogosítottságérzés, a versengés, a hatalomra törekvés. Ám abban az esetben, ha nem képes a grandiózus állapot elérésére (például, mert nem kapja meg másoktól a várt elismerést), akkor az önnyugtató munkamódba kapcsol át. Ennek számos módja lehetséges: sokan növelik az izgalmi szintjüket, extrém sportokat űznek, szerencsejátékokat játszanak, drogokat használnak, vagy szexuális élményeket keresnek. Mások inkább sokat esznek, a tévésorozatok világába vagy a fantáziájukba menekülnek, így képesek időlegesen enyhíteni az értéktelenség és az üresség érzését.”

Dr. Szondy Máté

„Kultúránkban a reálisan pozitív önbecsülés egyik legnagyobb ellensége a nőknél a hamis testkép. Cindy Crawford nyilatkozta valahol: »Lássuk be: a nők nagy része nem úgy néz ki, mint én vagy Kate Moss. Csakhogy mi sem úgy nézünk ki, mint a képeken!« Egy amerikai magazin körkérdésben interjúvolta meg az aktuálisan legszebbnek tartott hollywoodi sztárokat, hogy mennyire elégedettek a saját külsejükkel, min alakítanának, ha tehetnék. Az eredmény önmagáért beszél: ezek az irigyelt nők átlagosan tizenkét(!) olyan tulajdonságot említettek, amelyeket csúnyának tartanak és megváltoztatnának saját magukon. Érdemes ezen elgondolkodni: ha a világ legvonzóbbnak tartott női ugyanolyan elégedetlenek önmagukkal, mint a náluk lényegesen szerényebb adottságú társaik, akkor nyilvánvaló, hogy a tökéletes külsővel sem jár együtt automatikusan reális, pozitív önértékelés. Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, először is rá kellene ébrednünk, hogy a kultúránk elérhetetlen ideálokat állít elénk. Illúziókat kergetünk, ahelyett, hogy élveznénk a nőiességünket, és arra fordítanánk az energiánkat, hogy a hibáinkkal együtt is megtanuljuk elfogadni és szeretni önmagunkat.”

Dr. Kádár Annamária

„Az észak-amerikai kultúrát korábban gyakran idealizáltuk, manapság meg szidni szokás. A műanyagevést tényleg nem volna jó eltanulni tőlük. Azonban az önértékelés kialakításában, az önbizalom fokozásában nagyon jól bevált szokásaik vannak, ezeket érdemes lehet ellesni. Például, ha egy amerikai kisgyerek rajzol egy cicát, akkor az egész család összejön, és mindenki rajong az elkészült műért: »Oh, dear, rajzoltál egy cicát! Honey, hát ez fantasztikus! Gyönyörű! Nézzétek, feje is van, és lábai is vannak! A mi kis zsenink!« És ezt csinálják egész életükben, folyamatosan mosolyognak a másikra, és szuperlatívuszokban nyilatkoznak egymásról. Ezáltal állandó megerősítéseket adnak egymásnak. Igaz, ennek a nyelvezete a mi fülünknek olykor eléggé idegenül hangzik, sőt, akár visszatetsző is lehet az egész jelenség túlfűtöttsége. Lehet, hogy meg is tanultuk lefordítani: ha a hollywoodi honlap »csodálatos, fantasztikus, elképesztő, megismételhetetlen évezred filmjéről« ír, akkor megelégszünk azzal, ha egy JÓ filmet fogunk látni. Mifelénk viszont, ha egy gyermek cicát rajzol, hajlamosak vagyunk megsimogatni a kis buksiját, és figyelmeztetni: »A fülecskéjét még javítsd ki... És a szeme nem a popsiján van... És láttál te már rózsaszín cicát, aranyom? Az a baj, tudod, hogy még nem elég jó... Nincs neked esetleg finommotoroskoordináció-problémád vagy idegrendszeri éretlenséged? Jajj, istenem, de nehéz szülőnek lenni. Na, ne sírj, kicsikém...«

Úgy vélem, mi épp egy olyan kultúrában élünk, ahol kiváló lehetőségként kínálkozik, hogy összeegyeztessük a kétféle szokást: a saját hagyományunkat a visszafogottságra, és az amerikai lelkesültséget az értékek és teljesítmények iránt. Ezáltal a szerepünket rugalmasan alakíthatjuk: ahol szerencsés, ott meg tudjuk jeleníteni az értékeinket, ahol pedig annak van nagyobb hozadéka, ott képesek vagyunk szerények és visszafogottak lenni. Jelenleg még az átmenet időszakát éljük: a korábbi értékeket már eldobtuk, de még nem alakult ki az új konszenzus. Rajtunk is múlik, hogy milyen lesz.”

Kozma-Vízkeleti Dániel

Prof. Dr. Bagdy Emőke – Pál Ferenc – Dr. Kádár Annamária – Dr. Szondy Máté –Kozma-Vízkeleti Dániel: Bízz magadban! – Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

Megrendelem a könyvet 25%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 2290 forint helyett 1720 forintért!