„Voltak szélmalomharcaim”

2014. 10. 02.
Szerző: Marosi Viktor
Dr. Czeizel Endre kutatóorvossal, genetikussal 2014 szeptemberében beszélgettünk, aki őszintén mesélt munkája nehézségeiről, betegségéről, egész életművéről és arról is, hogyan éli meg az apaságot.

Pár éve sikeresen kigyógyították egy daganatos betegségből, nemrég viszont leukémiát diagnosztizáltak Önnél. A genetikai teszteknél erre nem utalt egyetlen jel sem?

A prosztatarákra fel voltam készülve, mert a családom férfitagjai közül többen ebben a betegségben haltak meg. Jelezték, hogy nálam is 97% az esélye, és nem akartam rettegésben élni. Hallottam egy új műtéti eljárásról, elmentem Debrecenbe, s elvégezték a beavatkozást. A leukémia viszont derült égből villámcsapás volt számomra, és fel is vagyok háborodva. Ez mutatja, hogy a tudomány is véges, és nem lehet százszázalékosan előre jelezni semmit.

Fotó: Marosi Viktor
Jól érzem, hogy ironizál, amikor a betegségéről beszél?

Nem is irónia ez, inkább önkritika a tudományommal szemben. Van egy formula, mellyel kiszámíthatjuk a várható élettartamunkat: a szülők élettartamának átlaga plusz három év. Kiszámoltam, és nekem kijött kilencven év. Nem tudom, hogy ebből most lesz-e nyolcvan. A tudományban vannak ilyen szabályok, amik a nagy számokra érvényesek, de az egyedi eseteknél drasztikusan eltérhetnek.

A betegségek sokak szerint lelki eredetűek. Lehetséges, hogy a rák, illetve a leukémia a genetikai öröklődésen túl akkor alakult ki Önben, amikor '97-ben az örökbefogadási pere elkezdődött?

Nem tudom. Abban egyetértek, hogy a lelkiállapot fontos szerepet játszik egy betegség eredetében. Nem véletlen, hogy a modern orvoslást pszichoszomatikus orvoslásnak hívják. Régen, amikor meghalt egy költő szerelme vagy gyereke, jött a tbc, ami az emberek negyven százalékának ott volt a szervezetében. A depresszió pedig lenyomja az immunrendszert, és a betegség akár halállal is végződhet.

A praxisom során találkoztam olyan házaspárokkal, akiknél nem tudtuk megállapítani a meddőség okát, így örökbe fogadtak egy kisbabát. Közülük hat párnak egy éven belül megszületett a saját gyermeke is. Ha egy házaspár nagyon akar gyereket, minden szeretkezésnél azon jár a fejük, hogy nehogy elhibázzák, s ez egy olyan stresszállapotot hoz létre, ami miatt a nő szervezete nincs felkészülve egy magzat befogadására. Miután ezek a párok hazavitték az örökbefogadott gyereket, aki sírt meg bekakált, az anya már nem ért rá szorongani.

Amikor bent voltam a kórházban a kemoterápián, sok betegen éreztem, hogy föladták. Ők nem mentek haza. Én elhatároztam magamban, hogy amíg lehet, addig harcolok. Reggel fölkeltem, dolgoztam, közben folyt belém a „méreg”, s ezalatt dolgoztam egy könyvön a zeneszerzők családfaelemzéséről. Egyetértek, a lelki tényező nagyon fontos, de ugyanakkor tagadnám, hogy a betegségek csak ezen múlnának.

Egy színész, aki rákkal küzdött, a kórházban töltött idő alatt gyakran segített a hordárnak az elhunytak szállításában, így szembenézett a halállal, majd felépült. Ön hogyan éli ezt meg?

Tudjuk, hogy az élet véges, de amikor a professzor a szemembe mondta, hogy ha nem fogadom el a kemoterápiát, hat-nyolc hetem van hátra, ha viszont elfogadom, két évem, akkor természetesen megdöbbentem, hiszen egy konkrét időponttal szembesültem. Ugyanakkor, vannak ennek előnyei is, el tudom rendezni az életemet, végrendeletet írhatok, hagyok egy irányelvet a hagyatékomat illetően. Félek a haláltól, és szeretnék még egy kicsit élni. Én mélyen vallásos családból származom, de amikor egy egészséges házaspárnak három gyermeke hal meg egy genetikai betegségben, akkor azt gondolom, hogy az Isten nem lehet ilyen igazságtalan. Viszont, amikor lefekszem aludni, mindig megköszönöm a Mindenhatónak, hogy ez a nap még megadatott. Ez az állapot rákényszerít, hogy a lelkemben megpróbáljak rendet rakni. Szeretném, hogy majd a hamvaim mellett ott legyen a DNS-mintám is, mert valójában az jellemez engem. Egy modern temetkezési formában nem a hamvakat, hanem a DNS-t kellene eltenni, ennek lenne az az üzenete, hogy abban az urnában ott van a lényegünk.

Egy egész kicsi gyermeket nevel. Az apaságot most hogyan éli meg?

Ez nem egy könnyű kérdés. Az első házasságomnak – tizenkét évnyi szerelemnek – három gyermek volt a gyümölcse. Judittal az egyetem első napján találkoztunk, és az utolsón házasodtunk össze. Akkor az egy egyértelmű boldogság volt, de átéreztem az apák férfiasságából adódó problémákat is – amikor az első gyerekünket hazavittük, emlékszem, milyen rossz néven vettem, hogy a feleségem csak vele foglalkozott. Átéltem, hogy az apaság nem úgy megy, hogy hazaviszem a kórházból a gyereket, és egyszer csak szeretni fogom, hanem bizony, amíg egy nő felnő az anyasághoz a kilenc hónap alatt, addig egy férfinak idő kell, hogy elfogadja a génjeiből származó kis embert. A második gyereknél, Balázsnál már nem volt ilyen gondom, a harmadiknál pedig érzékeltem, mennyire más leányos apának lenni. Bejön az eredeti szexuális differenciálódás: nyilván csak a nők irányában van affinitásom. A fiaimmal fociztunk, verekedtünk, meg kirándultunk, de amikor Barbara kétéves volt, az ölembe ült, átfogta a nyakamat és azt mondta, hogy „Apuka, én úgy szeretlek!”, akkor majdnem elolvadtam. Az érzelmi kapcsolat a kislányom irányába sokkal erőteljesebb volt. Aztán Judit beteg lett és 1981-ben meghalt. Jött egy új házasság, ahol nem került szóba a gyermek. Aztán életem alkonyán találkoztam egy fiatal lánnyal, nem gondoltam, hogy szerelem lesz belőle, de az lett. És hát a szerelmes nőkben mindig megfogalmazódik, hogy gyermeket szeretnének. Én ezt racionálisan, a felelősségemre hivatkozva nem akartam, hiszen a gyereknek apára is szüksége van, és hetvenéves korban ezt nem lehet biztosítani. Aztán az élet mégis úgy akarta, hogy legyen, így most van egy nyolcéves kisfiam. Ez megint egy nagy ajándék, mert átérzem, milyen nagy dolog egy megkérgesedett szívű embernek egy nyolcéves kisfiú közeledése, a szeretetének kinyilvánítása. De ez már nem az a zavartalan érzés, mint ami az első gyerekeimmel volt. Átérzem a felelőtlenségem, ezért ez az apaság sosem lesz annyira gondtalan, mint azelőtt volt.

Fotó: Marosi Viktor
A '70-es évektől kezdve szerepelt a tévében, nem kevés sikerrel. Sosem szeretett volna csak ezzel foglalkozni?

Engem Magyarországon az emberek döntően a tévéből ismernek, és azt hiszik, hogy az vagyok én. De ez nem így van, mert elsősorban kutatóorvos vagyok. S ha már megszereztem egy tudást, szerettem volna a gyakorlatban is használni, mivel a genetikai tanácsadás terén nagyon gyenge volt a magyar orvoslás. Kiszámoltuk, hogy 34.000 gyermek születésében segítettünk. Amikor a '70-es években megengedték a genetika népszerűsítését, akkor egy tévécsatorna volt. A köztévé még tisztességesen működött, mert tudta, hogy nemcsak hírt kell adni és szórakoztatni kell, hanem tanítani is. Hadd idézzem József Attilát: nekem megadatott, hogy „nem középiskolás fokon”, egész népemet taníthattam. De mióta bejött a durva kapitalizmus, ez elképzelhetetlen.

Vajon miért? Hiszen közérthetően, egy hiteles ember beszélt mindenkit érintő problémákról és azok megoldásairól?

Akkor kiderült, hogy az embereket alapvetően érdekli a saját vagy a gyermekük egészsége, de ma a médiában csak a közvetlen pénzhaszon, a nézettség számít, így nem tanítják a népet, hanem inkább leépítik szellemileg. Nekünk az volt a célunk, hogy a legjobbat hozzuk ki az emberekből, és engem azért bántott a kollégáim negatív reakciója, mert a huszadik század orvoslásának vezéreszméje a megelőzés volt, s erre a média fantasztikus lehetőséget kínált. Büszke vagyok arra, hogy a sors nekem ezt megadta, ugyanakkor elkeserített, hogy Magyarországon bizonyos orvosi körökben tévébohócnak vagy pojácának neveztek. Pedig én tudtam, hogy nem elég csupán elmondani a tudományos ismereteket, hanem érdekesen kell elmondani azokat. A retorikai képesség minden bizonnyal a génjeimben van, meg azért bizonyos fokig exhibicionista is vagyok.

A exhibicionizmus is örökölhető genetikailag?

Igen. De kellett hozzá rutin is, meg hogy fejlesszem magamat. Közben jártam a világot, s igyekeztem mindig a legmodernebb eszméket összegyűjteni és átadni. De ebből is volt bajom, mert a televízióban előbb beszéltem a magzati diagnosztikáról, mint ahogy a magyar orvosok megismerték volna.

A 9 hónap című tévéműsorában egyszer azt mondta: „A tudomány halad, nem lehet megállítani.” Ez jó, vagy rossz?

A kérdés nagyon aktuális. A tudomány tőlünk függetlenül halad, és egyre inkább tudunk segíteni azokon, akik hozzánk fordulnak. Eszembe jut, hogy mennyire örültem a hetvenes években a magzati diagnosztikának. Addig, ha eljött hozzám egy pár, akiknek Werdnig–Hoffmann-kórral született a kisbabája (ebben a betegségben általában egyéves kor előtt meghalnak a gyerekek), én tudtam, hogy huszonöt százalék az ismétlődés kockázata, de nem tudtam megmondani, hogy a következő gyerekük vajon egészséges lesz-e, hiszen ez egy matematikai valószínűség-számítás volt. Egyszer bejött hozzám egy negyvenéves asszony – tudjuk, hogy a kromoszóma-rendellenességek az életkorral emelkednek –, akinek elmondtam, hogy a vállalandó gyermekénél egy százalék a Down-kór kockázata. Ez nem nagy kockázat, de ma az asszonyokban rettentő nagy félelem van, hogy rendellenes kisbabájuk lesz. Érthető, hiszen 150 éve 11 gyermeket szült egy asszony, de a felük nem érte meg a felnőttkort. Akkor ez benne volt a pakliban, Isten adta, és ha Isten elvette, azt mondták, ilyen a világ. Most, amikor a nők átlagosan 1,3 gyermeket vállalnak, felértékelődik a gyerek egészségessége, hiszen régen „csak” anyák és feleségek voltak, ma pedig ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak. Ha egy rendellenes gyerek születik, az megpecsételi egy nő karrierjét. Ez a hölgy félt, hogy az ő gyereke lesz az az egy százalék, én pedig nem tudtam megmondani, mit tegyen. És akkor jött a magzati diagnosztika, mely során meg tudjuk nézni a kromoszómát, s kiderül, hogy a negyvenéves terhes asszony abba a 99%-ba tartozik-e, akinek biztosan nem lesz Down-kóros a gyereke. A maradék 1% esetében az anya dönthet, hogy megtartja-e a babát. Magyarországon 97% nem tartja meg. Ez az eutanázia egy speciális formája, a teratanázia – a sérült gyermekek születésének megakadályozása. Egyre inkább kicsúszott a kezünkből az irányítás, mert bejött az ultrahang, aminek a felbontása egyre tökéletesebb, mindent észre lehet venni. Például az úgynevezett ajakhasadékot, amit régen nyúlajaknak hívtak. Erre én azt mondom, hogy kicsi rendellenesség, amit ma már szépen lehet operálni, ráadásul, ha fiúról van szó, ránöveszt egy bajuszt, és semmi nem látszik. Mégis, négy esetből háromszor az anya úgy döntött, hogy neki hibás gyerek nem kell. Egyrészről örülünk, hogy egy Down-kórt vagy egy Werdnig–Hoffmann-kórt ki tudunk szűrni, de a magyar törvények azt mondják, hogy ha a magzatban súlyos rendellenesség igazolódik, akkor az anyának a huszadik hétig joga van megszakítania a terhességet. Szerintem egy ajakhasadék az emberi életet nem befolyásolja.

Csináltunk egy felmérést 2004-ben, mely során megkérdeztünk ötezer asszonyt, hogy ha kiderülne, hogy a magzatja valamilyen rendellenességtől szenved, elvetetné-e. A várhatóan koponyahiánnyal, nyitott gerinccel vagy Down-kórral világra jövő magzatoknak a 97-99%-át nem fogadták volna el. De az utolsó kérdés az volt, mit tennének, ha megtudnák, hogy a fejlődő fiú magzat nagy valószínűséggel homoszexuális hajlammal fog világra jönni, s a magyar asszonyok 91%-a inkább nem hordta volna ki. Ez egyrészt érthető, hiszen minden anya a legjobb sorsot akarja a fiának, és ma Magyarországon nem jó buzinak lenni – szándékosan akartam ezt a csúnya szót használni. De közben egy egészséges emberről van szó, aki hasznos tagjává válna a társadalomnak – a férfiak körében 4%, de a művészek körében 10% a homoszexuálisok aránya (Csajkovszkij, Händel, Ravel, Leonardo, Michelangelo, Shakespeare mind homoszexuálisok voltak). Ha rábíznánk az édesanyákra ezt a döntést, akkor a géniuszok nagy részét megölnék, mielőtt világra jönnének. Eljutottunk a válaszhoz a kérdésére: a tudomány rohan, isteni hatalmat ad a kezünkbe, de vajon emberileg felnőttünk-e ehhez, tudunk-e felelősségteljes és a humánummal összeegyeztethető döntéseket hozni?

Fiatalon úgy fogalmazott, „ha Semmelweis a nőket mentette meg, én a magzatokat fogom.” Ez a hitvallás végigkísérte a pályáján, még akkor is, amikor támadták és szélmalomharcot vívott a saját szakmáján belül?

Az ember az élete végén – főleg, amikor egy súlyos betegség árnyékában él –, ezeket a dolgokat végiggondolja. Ráadásul, most valaki az életrajzomat is írja, úgyhogy szembe kell néznem az ilyen kérdésekkel. Az orvosi egyetemen kiválóan tanultam, és harmadéves koromban taníthattam az Anatómiai Intézetben. Szülész-nőgyógyász akartam lenni, így a Semmelweis iránti tisztelet erős volt bennem.

Fotó: Marosi Viktor

Aztán jött az '56-os forradalom, bementem a János Kórházba, ahol engedték, hogy orvostanhallgató létemre szinte orvosként dolgozzak. Egyszer bejött egy asszony, aki elvetélt. Ilyenkor a halott magzatot le kell küldeni a kórbonctanra, s az űrlap kitöltésekor megállt mellettem az alorvos, aki annyit mondott, „Hülye vagy? Húzd le a vécében.” Ez engem nagyon szíven ütött, hiszen az a magzat is egy ember volt, hogy is húzhatnánk le a vécében?!

Megtanultuk az egyetemen, hogy Semmelweis fedezte fel a gyermekágyi láz okát, és hogy bevezette a klórvizes fertőtlenítő kézmosást, ami előtt a szülő nők 5-10%-a belehalt a szülésbe. Persze mindenki hülyének nézte, így megsértődött és hazajött Magyarországra, ahol 1865-ben megőrült és egy elmegyógyintézetben vérmérgezésben meghalt. Legalábbis ezt tanították nekünk. Sokáig azt hitték, hogy a halálát őrző aktákat harminc év után kidobták. De nem dobták ki őket, csak el voltak zárva a nyilvánosság elől. Kiderült, hogy Semmelweis nem őrült meg, csupán nehezen viselték el a kortársai, ráadásul, amikor megírta Etiológia című könyvét, azt nem fogadták el külföldön, ezért nyílt levélben megkereste az összes híres professzort, akiket gyilkosnak, Caligulának, Nérónak nevezett. Persze ez a pesti professzoroknak rosszul jött. Ezzel egy időben a felesége is kitálalt, hogy Semmelweis furcsán viselkedik, majd összehívtak egy konzíliumot, melynek az lett a végeredménye, hogy őrültnek titulálták. Elküldték pár hétre fürdőterápiára, de átverték, és fürdő helyett egy bécsi elmegyógyintézetbe vitték, ahonnan – mint minden normális ember –, el akart szabadulni, erre az ápolók agyonverték.

Amikor mindezt olvastam, azért kicsit megnyugodtam: voltak szélmalomharcaim, meghurcoltatásaim, de őt agyonverték, én pedig még élek.

A '80-as években hívták, hogy dolgozzon Amerikában. Akkoriban már voltak itthon kudarcélményei miért döntött mégis úgy, hogy Magyarországon marad?

Hazafi voltam, ennyire egyszerű. Atlantába hívtak 1982-ben, hogy az ottani fejlődési rendellenesség központnak legyek az igazgatója – kétszer négy évre szólt volna a szerződésem. A gyerekeim akkor voltak tizenévesek, szinte biztos voltam benne, hogy nem jönnének vissza. Én viszont nem akartam kint maradni, mert úgy éreztem, hogy itt kell Amerikát csinálni. Magyarországon volt először a világon Veleszületett Rendellenességek Országos Nyilvántartása, létrehoztuk a Kóroki Monitort, ami értékelni tudott minden terhességi ártalmat, itt csináltuk meg először a családtervezési rendszert. A tévés szerepléseim miatt az orvostársadalom ellenszenvvel fogadott, sokan azt gondolták, személyiséghibás vagyok, és szeretek fejjel menni a falnak. Kétszer ajánlottak akadémikusnak, de amikor megtudtam, hogy el kell menni minden akadémikushoz gazsulálni, hogy rám szavazzanak, akkor azt mondtam, hogy így nem akarok tag lenni, mert megalázónak érzem, hogy nem a tudományos teljesítmény alapján döntenek.

Ötleteit, például a családtervezési programot vagy az iskolai felvilágosító órákat többször próbálta keresztülvinni a politikán, de végül mindig prüdériával, elutasítással találkozott?

Nem is feltétlenül prüdériával. 1973-tól Magyarországon kötelező volt a házasság előtti tanácsadás, de hamar kiderült, hogy ez semmit nem ér, és mindenki utálja. Ezért '78-ban, a Születésünk titkai című tévéműsoromban elmondtam, később le is írtam, hogyan kellene csinálni. A minisztérium persze ezt úgy fogta fel, hogy aknamunkát végzek a szocialista rendszerrel szemben, hiszen a tanácsadás egy párthatározat volt. Nagy szerencsémre ez az írásom angolul is elérhető volt, illetve előadásokon elmondtam külföldön is. 1982-ben eljött hozzám a WHO (World Health Organization - Egészségügyi Világszervezet) anya- és csecsemővédelmi főosztályvezetője, aki elmondta, hogy egyik tervük a fogantatásra való felkészítés. Elküldtem nekik a tervezetemet, és három hónappal később jött egy levél az Egészségügyi Minisztériumba, hogy a WHO hivatalosan felkéri Magyarországot, hogy ezt a programot próbálják ki. Ezt a csatát még megnyertem, mert '89-ben egy nemzetközi konferencián mindenki azt mondta, hogy fantasztikus, amit mi Magyarországon elértünk. Megszüntették a házasság előtti tanácsadást, az akkori miniszter, Csehák Judit ajánlotta, hogy az ország minden nagyobb régiójában legyen optimális családtervező szolgáltatás. Aztán jött a rendszerváltás, amikor Antall József felhívott, hogy az abortusztörvényt módosítani akarják. Meghallgatta a véleményemet, úgy tűnt, hogy minden sínen van, majd a parlament elfogadott egy törvényt, amiből teljesen kihagyták az optimális családtervezési szolgáltatást. Ezután teljesen széthullott ez a rendszer. Nem értem, hogy miért, hiszen drasztikusan javulna a született gyermekek állapota.

Egyszer azt mondta, hogy a géniuszt az életműve hitelesíti. Ön nyugodt az életművét illetően?

Ne értsen félre, én nem vagyok szerénytelen. Tudom, hogy az életemben van öt olyan dolog, ami a halálom után is meg kell, hogy maradjon. Létezik a biológiai halhatatlanság, ha vannak utódaink. Shakespeare ezt így mondta: „A Kaszással, ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad.” És bizonyos embereknek megadatik a társadalmi halhatatlanság, mert olyat tudtak tenni az emberiségért, ami jelentős. Én erre is igényt tartok, mert amikor majd a magzatvédő vitamint, a családtervezési rendszert és többi fontos eredményünket folytatják az utánam jövő kollégák, rá fognak jönni, hogy kitől származik.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!