Mi volt előbb?

Szerző: Novák Péter
Jut eszembe a tyúk vagy a tojás prioritását firtató felvetés, midőn meglepően részletes asztali naptáram a szaporodás meszes héjú gyümölcsének ünnepére figyelmeztet, október második péntekén.
Na nem biológiai, állatvédelmi, esetleg esztétikai értelemben. A Nemzetközi Tojásszövetség már 1999-ben kijelölte a dátumot, és azóta a több mint harminc tagország rendezvények sokaságával hívja fel figyelmünket nélkülözhetetlenségére. Mármint a tojáséra... Úgy tűnik, összeesküvés-elméletekben gazdag „közgondjaim” az élelmezés tekintetében is nyughatatlanok, amennyiben a gazdasági érdekek kölcsönhatásai körvonalazódnak az ilyen és hasonló típusú jeles napok felfedezése kapcsán, de azonnal. Hisz a manapság újra kergülő marhák, az évről évre barátságtalanabb sertések és az örökké népszerűtlen vízi szerzetek alternatívájaként emlegetett baromfik nemrég még influenzásak voltak, egyetlen petesejtjük pedig koleszterinbombaként robbant az újságok címoldalán. Tán rosszul emlékszem? Mi több, a húsimádók tragikomédiája a zöldség-gyümölcs fronton sem ismeretlen: a vetőmagtól a terményig, az őstermelőtől a multiig mind kellékek és szereplők a felhasználói osztályharcban!

Ha már itt tartunk, most nyugtatom meg a Kedves Olvasót – nemkülönben afrikai, ázsiai és még ki tudja, a planéta hány pontján, például hazánkban is éhező testvéreinket –, nem kívánom a jól ismert indulatokat gerjeszteni afféle általánosságok számbavételével, mint a technológia, a népesség és a fogyasztás kóros összefüggései. Legyen bár kiindulásom origója ez utóbbi, azaz a kóros összefüggés.

Akárhogy is, de a létezés tünetegyüttesének sajátja, mondhatni kohéziója az anomália; egymásnak ellentmondó törekvések egyidejű jelenléte. Fajunk, jelenlegi vezető státusza törzsfejlődési jelentőséget tulajdonít nekik, ugyanakkor, az idő és hatásfok koordináta-rendszerében inkább a teremtéselméleti értelmezés a preferált; nehéz az evolúció végtelen kombinációinak valamely kivezetéseként definiálni magunkat, tekintve a számtalan életidegen hülyeséget...



Az vagy, amit megeszel – zengi a Zen, embermagasságú hűtőszekrényem meditatív zümmögésének kíséretében mélyítve el a felfedezést: szemétláda vagyok! A szélesre tárt frizsider tartalma magáért beszél, érzékszervi tapasztalások útján igazolva a kritikus énképet. Egykor hívogató tejtermékek, csábító feliratok megtépázott tipográfiái emlékeztetnek a vágy titokzatos tárgyaira, az anno varázslatos illatú felvágottak savanykás erjedése, a valaha kemény, és mégis érett gyümölcsök fonnyadt tapintása. Csendesen bugyogó lekvár- és kompót-összeállítások mentén halad a mentális katasztrófaturizmus, hogy végül ne csak összegszerűen, lelkileg is elszámoltassam magam, lévén, mi magunk raktuk el a kert ingyen adományait.

Jó kérdés, hogy mi lesz az emberiséggel, de mi lesz velem, anyagilag, szervezetileg, végezetül morálisan? Mert a fagyasztó csak a jéghegy csúcsa!
Széleskörű kulináris érdeklődésem semmit nem hagy ki, már a költségvetés keretein belül; volt, hogy reggelizhettem kaviárt pezsgővel az esküvőm reggelén, és megőrülök a tejfölös kifliért. Szó, mint száz: szeretem a hasamat! Magyar vagy nemzetközi, kímélő vagy megterhelő, damasztos vagy fapados, egyre megy. Csak minőség legyen! Meg egészség, ahogy valójában mondani szokás, pedig ezzel szemben a mennyiség dominál, nem egyszer. A harmadik x óta feltűnő, majd eltűnő módon lifteznek hordozott kilogrammjaim, hasonlatosan a sűrűsödő prevenciós, és olykor már valós problémákkal foglalkozó orvosi vizsgálatok eredményeihez. Mondhatni, hedonistaként is, aszkétaként is viszem a prímet, kóros összecsengéseként a végleteknek...

Mi volt előbb? Egyik sem. Volt balansz, és egy minden hibája ellenére tökéletes felépítmény. Ismerve, és ahol lehet, segítve fogyatékos társaink küszködéseit a fizikummal, nem tudom, miként feledkezhetek meg időről időre erről? Olvasva, tapasztalva a nélkülözés embert próbáló valóságát, miért hagyom, hogy a lélek magas és mély pillanatai ennyire materiális formát(lanságot) öltsenek? Mert megengedhetem magamnak?

Kisebbik gyermekem úgynevezett rossz evő. Persze mihez képest, mikor magunk és a szakemberek tapasztalatai szerint semmi baja sincs, sőt, szerinte sem! Háromévesen mondta ki azt, amit nekem is tudnom kellene magamról: „Apa! Annyit eszem, amennyi vagyok!”
Ennyi bölcsességgel magunk is többre mehetnénk, fékekkel és ellensúlyokkal vigyázva a rendszert. Mert ezt is szokás mondani.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!