„Mindent meg kell tenni, hogy társat találjunk”

2014. 11. 12.
Szerző: Kalmár András
Sikeres színésznő volt, mégis inkább műsorvezető lett, néhány évvel később pedig társkereső irodát nyitott. Úgy gondolja, a párkapcsolatok terén is tudatosabban kellene élnünk, de arról is mesélt, mi mindent tanulhatunk a kutyáktól. Kánya Katával 2014 októberében beszélgettünk.
Fotó: Noé barátai
Sikeres színésznő voltál, főiskola után szerződtetett a Nemzeti Színház, és olyan kultfilmekben szerepelhettél, mint a Kenguru vagy a Petőfi ’73. Miért nem maradtál a pályán?

Valahogy úgy éreztem, hogy ennél lényegesen több minden érdekel az életben. Nem az a fajta színésznő voltam, akit izzít a szereplési vágy. Emlékszem, mielőtt kihirdették volna egy új darab szereposztását, a kolléganőim altatóval aludtak, annyira izgultak, hogy játszanak-e majd benne. Én is nagyon örültem, ha megkaptam egy-egy szerepet, de ha nem rám esett a választás, azt is el tudtam fogadni. Márpedig így nem lehet igazán jó színésznőnek lenni. Ugyan volt olyan műfaj, amiben azt hiszem, jó voltam, pl. a drámai szerepek, de nem tudok se énekelni, se táncolni, és kifejezetten utálom a helyzetkomikumos vígjátékokat – tehát több olyan szegmense volt a színészetnek, amiről tudtam, hogy nekem nem megy, messze átlag alatti vagyok.

Hogy kerültél a médiába? Akkoriban még nem volt jellemző, hogy színészek műsorokat vezessenek...

Amikor Kazimir Károly, a Thália Színház igazgatója bejelentette, hogy nyugdíjba megy, és Mikó István lett az igazgató, én már tudtam, hogy ott egy zenés-táncos színház lesz. Ahogy azt is tudtam – bár Pisti nyilvánvalóan nem rúgott volna ki –, hogy én a fenti okok miatt ott nem tudok jól teljesíteni, nekem nincs ott helyem. Akkor már volt egy rádióműsor, amibe valahogy belekeveredtem, és amikor először leültettek a mikrofonhoz, úgy éreztem, hogy hazaértem, egész életemben a mikrofon mögé vágytam. Aztán kitaláltam, hogy elkezdek talkshow-kat csinálni: Kazimir egy hónapban egyszer odaadta a kisszínházát, az Arizonát, ahol egész estés beszélgetős műsorokat szerveztem. Ez hatalmas siker lett, és én nagyon büszke voltam rá. Tényleg én voltam az első színésznő, aki műsorvezetőként elkezdett dolgozni a médiában, akkor még nem volt átjárás a szakmák között. Kezdetben a Magyar Televízióban még délutáni híreket is olvastam, mint Kudlik Júlia – aki egyébként nagyon sokat segített a kezdettekkor.

Honnan jött maga az ötlet, hogy talkshow-kat csinálj? Egyáltalán, ismerték akkor már itthon ezt a műfajt?

’91-ben már lehetett tudni, mi is ez. Bennem mindig az a vágy motoszkált, hogy valami újat csinálhassak. Ezért hagytam ott a színészetet is, amit egyáltalán nem becsülök le, de az egy reprodukáló műfaj. Én viszont mindenáron valami újat akartam létrehozni. Ilyen volt ez a talkshow: egy egész estés, kétfelvonásos műsor, ahova az akkori ismert médiaszemélyiségek közül öt férfit hívtam meg. Annyi eszem már volt, hogy tudtam: érdekesebb, ha egy férfi és egy nő beszélget, még ha a krumplitermesztésről társalognak is, mint ha két nő teszi ugyanezt. Ezek a beszélgetések később könyvben is megjelentek. Friderikusz volt az első vendégem, aztán meghívtam Szilágyi Jánost és Juszt Lászlót is. Déri Jánossal az utolsó nagyinterjút én készíthettem, közvetlenül a műsor után tudta meg, hogy beteg... Megrázó, hogy akkor még arról beszélt, milyen sok dolga van az életben. Az utolsó vendégem pedig Vitray Tamás volt, akivel elég szerencsétlen helyzetbe kerültem. Ősszel kértem fel, elvállalta, de a színházi estre csak májusban került sor. Csakhogy akkorra én már leszerződtem az M2-höz, ő akkoriban pedig intendáns volt ott, tehát a főnökömmel kellett diskurálnom. Így aztán ebből az ambivalens helyzetből egy elég borzalmas beszélgetés kerekedett ki.

A társkereső tematikát is te találtad ki a tévés show-hoz?

Az Friderikusz ötlete volt. Egyszer felhívott, hogy lehet új tervekkel pályázni a tévénél, és ő hozott egy műsort Amerikából, ami nekem nagyon jól fog állni. Én megírtam a szinopszist, beadtam, Vitray pedig elfogadta. Ez lett a Kalandorok kíméljenek!, ami három-négy évig futott. Ez Amerikában nyilván egy nagy show volt, én viszont egy kicsit dokumentaristára alakítottam. Jelentkezni lehetett a műsorba, minden adásba két embert válogattam be, akikhez aztán kimentünk forgatni: igyekeztem egy hétköznapi és egy különleges élettörténetet bemutatni. A Magyar Televízió portáján zsákokban álltak a levelek, annyian írtak nekünk. Közben elindult a Juventus Rádió, ahol kezdetben déltől estig műsort vezettem, de hamarosan azt mondták, hogy találjak ki valami saját műsort: ez lett a Cupido, ami nagyon sikeres volt. Szép lassan épült egyik munkám a másikra, és amikor már hat éve ment a Cupido, úgy gondoltam, hogy most már elég hiteles vagyok ahhoz, hogy alapítsak egy társkereső irodát.

Már Friderikusz ötlete előtt is benned volt a „hajlam” erre a feladatra, például szerettél szerelmeseket összehozni, párokat kibékíteni?

Nem, de azt megfigyeltem, hogy például a környezetünkből mindenki édesanyámhoz fordult a magánéleti problémájával... Valamit tőle örökölhettem. Fiatal koromtól kezdve nagyon gyakran megtaláltak az emberek a gondjaikkal, például ha az orvosnál várakoztam, a mellettem ülő mindig elmesélte nekem az életét. Elkezdett érdekelni ez az egész... Ha belegondolunk, valójában a színészet is erről szól: mások bőrébe bújni. Egy színésznek is kell az empátia, egyfajta pszichológiai, dramaturgiai érzék. Minden emberrel máshogy kell kommunikálni ahhoz, hogy azt is elmondja, amit magától nem osztana meg, pedig fontos. Ebben rengeteget segített a színházi tapasztalatom.

Mi a titok? Elég figyelni a másikra, vagy jól kell tudni hallgatni?

Egyrészt oda tudok figyelni a másikra, másrészt bizalmat tudok kiváltani az emberekből. Természetesen ezzel soha nem élek vissza. Ez egy képesség, ugyanolyan, mint hogy szeret-e a kamera, vagy sem; nem tanulható, nem magyarázható. Az emberből vagy árad egy olyan kisugárzás, ami miatt bizalmat szavaznak neki, vagy nem. Nekem előbb-utóbb azt is elmondják a beszélgetőpartnerek, amiről megesküdtek, hogy hallgatni fognak.

Fotó: Országos Széchényi Könyvtár, Fényképtár - Szóvári Gyula
Nemzetközi viszonylatban hogy állunk a párkereséssel mi, magyarok?

Az egész világon egyre nagyobb a baj. Úgy tűnik, a fogyasztói társadalom mindenhol ugyanazokkal a problémákkal küzd. Az embereket behúzták egy nagy csőbe, aminek vannak előnyei, de vannak nagyon nagy hátrányai is. Az egyik a párkapcsolati anarchia. Ha belegondolunk, egy nyugati típusú társadalom számára ki az ideális fogyasztó? Az egyedül élő ember, aki ugyanannyit költ pl. a lakhatásra, mint ha a párjával élne együtt. Így viszont megsokszorozódnak a költségek, mivel a többség magányos. Statisztikai tény: az egyedülálló háztartásokban dobják ki a legtöbb ételt, mert ha te nem eszed meg, nem eszi meg senki, sem a házastársad, sem a gyereked. A társtalan ember többet fogyaszt, mint aki párkapcsolatban él. Mindenki szeretetre vágyik, és ha nincs, aki szeresse, akkor kompenzál, magát szereti. Többször cserél autót, többet utazik, többet költ ruhára stb. Ösztönösen örömforrásokat keres magának, hiszen jól akarja érezni magát. Nem éli meg azt az élményt, hogy hazamegy és bekuporodik a társa, a szerelme ölébe, és mindegy, milyen filmet néznek, az a lényeg, hogy együtt vannak... Megpróbálja ezt pótolni valamivel, és mivel minden más pénzbe kerül, ő pénzt fog költeni annak érdekében, hogy pótolja a szeretetet. Magyarországon ugyanannyi a válások aránya, mint a többi euroatlanti országban. A szüleim baráti körében szinte egyáltalán nem volt elvált ember, természetes volt a házasság. Gyakran tartok előadásokat, ezeken mindig elmondom, hogy tudatosabban kéne élni ezen a téren is.

Ma már mindenki az interneten intéz szinte mindent. Van olyan, aki még társkereső irodához fordul?

Sokan még mindig idegenkednek attól, hogy névvel, fényképpel megjelenjenek egy felügyelet nélküli közegben. Aztán vannak olyanok is, akik kipróbálták már az internetes lehetőségeket, de csalódtak. Nem ritka, hogy valaki ezt a kettőt ötvözi, hogy még hatékonyabb legyen a társkeresés. Én mindig azt mondom, hogy nem ördögtől való az internet, de nyilván a kontrollálatlansága miatt sokkal óvatosabbnak kell ott lenni. Nálam egy dolog biztos: mindenki valóban az, aki, nincs zsákbamacska. Azt gondolom, mindent meg kell tenni azért, hogy társat találjunk, annak ellenére, hogy ez ma már nagyon nehéz dolog. De az embernek mégiscsak az a természetes létformája, hogy kapcsolatban él.

Mire számíthat az, aki elmegy hozzád?

Én olyan szeretek lenni, mint egy jó személyi edző, aki a lehető legjobb formában tartja azt, aki őt felkeresi. A cél az, hogy a „sportoló” minél sikeresebb legyen ebben az össznépi társasjátékban ami a társkeresés. Mindenkivel nagyon hosszan beszélgetek, hogy megtudjam, miért van egyedül. Azért, mert az életének éppen ilyen szakaszában van, de előbb-utóbb megtalálja a párját.Vagy olyan baj van, amiről az illető esetleg nem is tud: egy homokszem van a gépezetben, amit ha nem tűntetünk el, soha nem is fog társat találni. Múltkor eljött hozzám egy nő, elmondta, hogy neki nagyon nem megy ez a társkeresés, gátlásos a férfiakkal, minden első randevúját elrontja. Beszélgettünk, kiderült hogy minden rendben van az életével, már majdnem feladtam, hogy megfejtsem, mi lehet a baj oka – annak ellenére, hogy éreztem, valami bujkál a mélyben. Végül kínomban azt kértem tőle, hogy gondolkodás nélkül vágja rá a választ a kérdésemre: „Mi a létező legrosszabb élményed a férfiakkal kapcsolatban?” Erre azt válaszolta: „Amikor megerőszakoltak.” Próbáltam vele beszélni erről, de zavarba jött, bezárkózott, azt mondta, ezen már túl van, és innentől kezdve nem lehetett vele kommunikálni.
Ennél sokkal apróbb dolgok is akadályozhatják a társkeresést. Működhet a generációs mintakövetés, de az is gyakori, hogy a maximalista szülők miatt egyesek a párkapcsolataikban alárendelt szerepet vesznek fel, csak hogy a társuk elismerje őket. De a fiúgyerekét egyedül nevelő anyáról is köteteket lehetne írni, arról, akinek miután nem sikerült társat találnia, megfogalmazta magának, hogy feláldozta a gyermekéért az életét, mivel nem akart neki mostohát. Holott nem erről van szó, csak egyszerűen nem talált magának pasit. Sorolhatnám még a példákat. Én ugyan elvégeztem jó néhány képzést, de ilyen esetekben azt kell eldöntenem, tudok-e én magam segíteni, vagy az eset meghaladja a képességeimet. Ez egy nagyon komoly lelkiismereti kérdés. Ha bizonytalan vagyok, inkább pszichológushoz küldöm az illetőt. De ez is egy harc, mert el kell magyarázni neki, hogy erre szükség van, és ez nem azt jelenti, hogy ő bolond, csak van valami, amin túl kéne lépni, és amit egyedül nem tud megtenni.

A szülészorvosok gyakran büszkélkednek azzal, hány gyereket segítettek a világra. Te meg tudnád mondani, hány embert hoztál össze az évek során?

Fogalmam sincs. A rádiós műsorban százig számoltuk az esküvőket a kollégákkal, de az irodába nem jön olyan sok visszajelzés. Persze gyakran kapok esküvői meghívókat, de az a nászajándékom, hogy nem megyek el. Nem ismerek senkit a páron kívül, és ők is biztos feszengenének miattam. Ráadásul az esetek 80%-ában van egy fedősztori, hogy hol ismerkedtek meg, szóval direkt szívességet teszek azzal, ha nem jelenek meg.

Beszéljünk egy kicsit rólad. Első férjedtől született Rozi lányod, akiről egyszer azt mesélted, nagyon sikeres a szakmájában. Most épp mit csinál?

Rozi egyetemet végzett gasztronómus és borszakértő, borakadémiát is végzett. A munkája is ehhez kapcsolódik, éttermeket hoz létre. Általában befektetőknek dolgozik, az egyik éttermet beindítja, és máris jöhet a következő, tehát folyamatosan ezzel van elfoglalva, egyfolytában csinál valamit. Azt hiszem, lenyelt egy dinamitot, amikor még a hasamban volt, és az hajtja születése óta. Most egy televíziós gasztronómiai vetélkedő egyik versenyzője, nagyon drukkolok neki, hogy nyerjen!

Ő látott még játszani, vagy már a színházi életed után született?

Most harmincéves, tehát még látott játszani. Nyolcéves lehetett, amikor abbahagytam a színészkedést, de elég távol tartottam őt az öltözőktől. Láttam, hogy a színházi levegő valóban mérgez: azok a gyerekek, akik a színház folyosóin nőttek fel, mind a Színművészeti Főiskolára jelentkeztek. Én viszont úgy gondoltam, hogy ha valóban színésznő akar lenni és van hozzá tehetsége, akkor úgy is az lesz, ha nem a színházban tölti a gyerekkorát. Nem akartam, hogy beszippantsa az a világ, hogy ott szocializálódjon. Ez persze nem azt jelentette, hogy soha nem jött be a színházba, vagy nem látott engem a színpadon, de nem akartam, hogy ott nőjön fel. Szerencsére soha nem is volt benne semmilyen késztetés arra, hogy színésznő legyen.

Abban az időben hogy tudtad megoldani az estéket? Egy színésznek mindig nehezebb egy kisgyerekkel, amikor máshol esti mesét olvasnak, ő akkor kezd dolgozni...

Szerintem pont fordítva van: egy színésznek nagyon könnyű a dolga. Egy átlagos szülő bemegy reggel kilencre a munkahelyére és délután hatig dolgozik. Pont akkor keveredik haza, amikor már fürdetés, vacsora, alvás van, és ez még a jobbik eset. Ezzel szemben én dolgoztam délután kettőig, elmentem Roziért az óvodába, és együtt voltunk egészen hatig, amikor nekem vissza kellett mennem a színházba. Tehát az értékes időt én töltöttem vele, mert amikor hazaértünk, már úgyis jöttek a rutinfeladatok, amiket megoldott a nagyi vagy a bébiszitter. Sokszor előfordult, hogy ha délelőtt nem volt próbám, akkor ellógtuk az ovit, és együtt csavarogtunk egész nap. Tehát a közhiedelemmel ellentétben, egy színésznő sokkal több érdemi időt tud együtt tölteni a gyerekével, mint egy olyan szülő, akinek civil foglalkozása van.

Fotó: Noé barátai

Remekül nézel ki, sportolsz valamit? Hogyan tartod karban magad?

Egész életemben sportoltam, fiatalon versenyeztem is, rengeteg dolgot kipróbáltam. Pár éve búvárkodásra vett rá Rozi, amit nagyon élvezek. Együtt járunk merülni, ami egészen fantasztikus élmény. Egyébként pedig nagyon sok időt töltök a pulimmal, Nózival, aki hihetetlenül jó társ, és gondoskodik a napi mozgásadagomról is. Nekem nem volt testvérem, egy puli mellett nőttem fel, és máig nagy kedvencem ez a fajta. Az előző kutyám egy örökbefogadott kutyus volt, akit sokkos állapotban találták az állatvédők. Miatta kerültem kapcsolatba egy új kutyaterápiás módszerrel, amit egy-két év múlva szeretnék komolyan megtanulni, mert nagyon megtetszett a filozófiája. Nózit is ezzel a módszerrel tanítottam.

Vagyis a kutyák lelkével foglalkoznál?

A módszer lényege, hogy megtanít a kutyával való kommunikálásra és a bizalom kiépítésére. Itt nincs jutalomfalat, plusz motivációs eszköz, és olyan kutya-gazda kapcsolatot alakít ki, amelyet egyetlen más technikával sem lehet elérni. A jutalomfalat gyakorlatilag cserekereskedelem, itt viszont a kutyák azért hajtják végre a feladatokat, hogy a gazda örüljön. Azért szeretném annyira megtanulni ezt a módszert, mert nekem időről időre arra van szükségem, hogy kilépjek a komfortzónámból és új kihívásokkal nézzek szembe, ettől jön újabb adrenalin. Ráadásul imádom a kutyákat, rengeteg dolgot lehet tőlük tanulni. Például nekem a türelmetlenség a legnagyobb hibám, az előző kutyám viszont nagyon lassan épült fel – engem ő tanított meg a türelemre. Az állatoknak is kijárna a tisztelet, de amíg egymást sem tisztelik az emberek, addig a többi élőlényt sem fogják. A velünk együtt élő állatokért felelősséggel tartozunk, mégis sokan csupán szín és forma alapján választanak kutyát, és egyáltalán nem törődnek az adott fajta igényeivel.

Az emberek sokszor a párjukat is csupán „szín és forma” alapján választják meg, nem?

Igen, de az az óriási különbség, hogy az embereknél – jó esetben – a másik fél nincs olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint egy állat. Meg kéne tanulni tisztelni egymást és vállalni a felelősséget magunkért és másokért... Sokszor csak rajtunk múlik a másik jólléte.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!