„Lehetnék akár Rómeó is...”

Kamaszként egy ideig sokkal magasabb voltam a kortársaimnál; ma is jól emlékszem a nyári táborra, ahol zsiráfnak csúfoltak. Interjúalanyomra várva az járt a fejemben, hogyan lehet ép lélekkel túlélni az iskolát annak, aki kilóg a sorból – de aztán rájöttem, a felnőttkori társas helyzetek még több kihívást tartogatnak. Köleséri Sándor azt választotta, hogy megmutatja magát: színészként, mások sorsát felpróbálva és stand up komikusként, akár saját termetéből, élményeiből viccet csinálva. Zsiráf-koromban nagyon jót tett volna egy vele való beszélgetés. Most is jót tett. „Munka közben” rég nevettem ennyit.
Fotó: Barkóczi Brigitta
A honlapodon rögtön a neved alatt az szerepel: törpe. Ezek szerint ez nem tabuszó.

Főleg a színház miatt írtam ki, ha egy rendező ilyen karaktert keres: megtalálta. A másZik, hogy ha „vállalom”, ha nem: törpe vagyok. Tény, hogy sokan pejoratívnak érzik a szót. A mesék miatt néha gonoszságot is társítanak hozzá. A faluban, ahol nem nőttem fel, szokás volt úgy fenyegetni a gyerekeket, hogy „elvisz a kis bácsi, ha rossz leszel”.

Hány éves korodig éltél ott?

Anyám 6 éves koromban úgy gondolta, jobb lenne speciális iskolába járnom, hogy ne érjenek bántások. Ezért a budapesti Mexikói úti iskolába íratott, ahol mozgássérültek tanultak. 8 évig hosszabb szünetekben mentem csak haza, anyám Tarcalról havonta egyszer tudott meglátogatni, sokba került az utazás. Az iskolában mindenkinek volt valami testi problémája, így nem lógtam ki a sorból. A felnőttek nagyon szerettek, más szülők, a tanárok, sőt a portás bácsi is rendszeresen hazavitt hétvégén, nyaraltam az osztályfőnökömmel Balatonon. Ma sokan visszaélésre gondolnak, ha ezt mesélem – ami az emberek fantáziáját minősíti.

Kisgyerekként, a faludban értek bántások?

Nem, nagyon szép időszak volt, igaz, nem tudom, mi lett volna az iskolában. De Tarcalon mindenki mindenkit ismert, nem voltam nagy csoda. Most, sokkal inkább, ha néha hazalátogatok. Nemrég bementem az ottani boltba, és a boltos azt kérdezte: „Itt vannak?” Mondom: „…itt”. „Mikor jöttek?”- kérdezi. „Én most…” És meddig maradnak?” „Amíg vásárolok, addig!” Kiderült, hogy jött egy vándorcirkusz a focipályára, azt hitte, velük vagyok.

Mikor érezted először, hogy kilógsz a sorból?

Amikor 14 évesen bekerültem egy „normál” szakközépiskolába. Megállt az élet. A tanárok sem tudtak velem mit kezdeni, azt se tudták, hova ültessenek. Anyám nem készített fel a „mássággal” járó helyzetekre, pedig ő nálam is alacsonyabb volt: 120 cm. Köztünk sosem volt téma a törpe termetünk, csak az utolsó éveiben került szóba. Azt is akkor kérdeztem meg, miért adott Pestre. Elsírta magát. Tudom, hogy jót akart, viszont nekem annak idején nagyon fájt az elszakadás, minden látogatását úgy éltem meg: megint elhagyott. De aztán ez lett számomra a normális, ahogy az iskola nagyon szigorú kereteit is természetesnek vettem: hogy 6-kor kelünk, 7-kor sorban állunk a folyosón, stb. Ehhez képest a középiskola és a kollégium hatalmas váltás volt. Már csak a lazaságával is.

Fotó: Dömötör Ede
Hogy viselted ezt az időszakot?

Nem volt rózsaszín az a 4 év. Mindenki bulizott, csajozott. Nagyon sokáig tartott feldolgozni, hogy kilógok közülük. Az osztályban 10-en voltunk kollégisták, ami miatt már eleve csúfoltak minket. Viszont így közéjük tartozhattam, ők nem piszkáltak. Ami mindig sokat segített, az a humor. Ha mondtam két poént, már megtaláltam azokat, akikkel értettük egymást. Lakott a koleszben egy irtó magas srác, hatalmas orral: ő volt a „látnivaló”, míg én meg nem érkeztem. Összebarátkoztunk; mikor együtt mentünk valahova, hát, megnéztek minket. Persze, eljártam bulizni a barátaimmal, de kishitű voltam és gátlásos. Ma már viccelek ezzel, de akkor tényleg azt hittem, szűzen halok meg. Lassan rájöttem, hogy addig vagyok csak szerencsétlen, amíg annak gondolom magam, és ha önmagáért csinálok valamit, ami örömöt szerez, megfelelő emberek is kerülnek körém. Ha a táncért táncolok, előbb-utóbb: valakivel táncolok. Vártam volna arra, hogy jön egy alacsonyabb lány, akit felkérhetek? Amikor elengedtem a párkapcsolat-görcsöt is, és nem agyaltam, hanem elfogadtam magam, azt vettem észre, hogy találkozgatok valakivel egy hónapja, majd fél éve, és anélkül, hogy nevén nevezném, már párkapcsolatban élek. Mindig normál magasságú barátnőim voltak.

A stand up-os műsorodban feleséget emlegetsz. Tényleg nős vagy?

Nem. Az ott elhangozottak 80%-a igaz, 20-at hozzáköltök. Az pl. igaz, hogy a sorozáson megkérdezték, fogok-e még nőni. A termetem miatt sok groteszk helyzetet vonzok. Régen bosszankodtam, már megpróbálok szórakozni rajtuk. Pl. valaki megszólít, hogy ő emlékszik rám. Kiderül, hogy életében találkozott egy törpével, és azt hiszi, én csak az lehetek. Egy ismeretlen fickó ki akarta fizettetni velem az italát, mondván, múlt héten ő állta az enyémet. Színész is szólított meg úgy, hogy „Szia, mi újság?” Tudtam, kivel kever: egy nálam 10 évvel idősebb, kopasz, törpe kollégával. Azért vagyunk ketten-hárman a szakmában. Szerencsére már többen ismernek meg azért, mert láttak filmben, színházban.

Eredetileg műszerésznek tanultál. Megszereltél valamit, mielőtt a szerepek megtaláltak?

Nyolcadikban, mikor úgymond pályát kellett választanom, csak ráböktem egy dologra, ami fizikailag elképzelhető volt: híradástechnika. Gondoltam, jó, hazamegyek, és szerelgetem a tévéket. Gyorsan kiderült, hogy bár van műszerész papírom, nem tudok tévét szerelni – más meg papír nélkül tudott. Öt évig otthon vegetáltam, és bíztam benne, hogy nem fogok megőrülni. Sok tehetséges embert láttam falun elkallódni. Nincsenek munkahelyek. Nekem szerencsém volt. Pont a termetem miatt találtak meg a szereplési lehetőségek.

Fotó: Óvári Tamás
Említetted, hogy édesanyád is törpe termetű volt.

Sőt, apám is. De hamar elhagyott bennünket, anyám egyedül nevelt. A nagyszüleim normál alkatúak voltak. Bármely családba születhet törpe gyerek (ez többnyire mutáció eredménye), a statisztika évi 3-4 ilyen babával számol. Van egy egyesületünk, a Dávid Kisemberek Társasága, anno az elnöke is voltam. Ez pont arra hivatott, hogy segítsen a családoknak, ill. találkozhasson a sorstársaival, aki azt hiszi, egyedül ő ilyen a világon. Mert az elszigeteltség rombolja az önértékelést igazán. Általában az orvosok is zavarba jönnek a törpe termetű kisgyerektől, pedig a szülőket fel kell készíteni: nem elég azt tudniuk, hogy a gyerek pici marad. Gyakoriak a fülproblémák, tipikus az elhízás, és szövődmény lehet a vízfejűség.

A civil munkád is egy alapítványhoz köt.

Igen, sokáig akadálymentesítéssel foglalkoztam a fogyatékos emberek érdekeit védő Motiváció Alapítványnál: sokszor jártam az országot az autómmal, és felmértem. Szerettem, mert izgága típus vagyok, és ennek a munkának láttam értelmét. Most a kapcsolatépítésre nyergeltem át. Felmerült, hogy én legyek az alapítvány arca. De inkább azt szeretném, ha a színház kapcsán ismernének fel, és színészként használhatnám a kapcsolataimat az alapítvány érdekében. Hogy milyen a fogyatékkal élők helyzete, csak az tudja igazán, aki a bőrén érzi. A bürokrácia pedig gyakran tovább nehezíti. Nemrég felülvizsgálták a juttatásainkat. Az volt a cél, hogy a visszaéléseket kiszűrjék, közben az emberek 80 %-át akaratlanul is megalázták. Havi 19 ezer forintról volt szó, egyébként. Végtaghiányos ismerősömet nézegették, jár-e neki rokkantsági ellátás. Engem 3 orvos, 2 pszichológus vizsgált. Kérdeztem, hogy mit gondolnak: szimulálok? Mondtam, hogy ha arra jutnak, nőni fogok, tapsolok, csak, ugye, tudjuk, hogy nem fogok. A pszichológust megnyugtattam, hogy el tudtam fogadni a termetemet, nem leszek sorozatgyilkos sem. De tény, hogy ilyen termettel az élet folytonos kihívás.

Mi okoz nehézséget a mindennapokban?

Sok munkától el vagyunk zárva törpe termettel. Én pl. állatorvos szerettem volna lenni kiskoromban. A közlekedésben a hévre, vonatra szállás kicsit nehéz ügy 132 centisen. Az, hogy nekem lett egy rám szabott autóm, sok mindent megkönnyít. Vásárláskor van, amit nem érek el az áruházi polcon. Meg kellett tanulnom segítséget kérni és elfogadni. Én igazából mindent megoldok. Azt nehezen szoktam meg, hogy az emberek megbámulnak. (Viszont még furcsább volt, hogy Londonban nem néztek meg. „Mi van? Már nem látszom?!”) Azt is csak humorral lehet kezelni, hogy egyesek gyerekként bánnak velünk. Mintha a törpe termet egyenlő lenne a csökkent szellemi képességekkel, vagy gyerekességgel. Nemrég – épp egy barátommal voltam –, meg akartam venni a sportújságot. Kértem. Az újságos a barátomra nézett, nem rám, mintha nem hinné el, hogy én beszélni is tudok. És neki válaszolt. A Sanyikázást se szeretem, de még rosszabb, ha meg akarják simogatni a fejem. A legbizarrabb, hogy léteznek emberek, akik azt hiszik: szerencsét hozok. Meg szoktam kérdezni, miből gondolják. Ettől zavarba jönnek.

Színészként folyamatosan kiteszed magad a nézők tekintetének, megítélésének. Mi vonzott a színházhoz?

Azt tudtam, hogy játszani jó. Ami jó a gyereklétben, az a játék. Óriási szerencse, ha ez nem vész el. Néha ránézek magamra kívülről, és annyira szürreális, hogy pl. azt játszom, király vagyok, te meg úgy csinálsz, mintha elhinnéd. Már általános iskolában is nagyon szerettem a színjátszó kört. Elsőben kismalacként debütáltam, nyolcadikban Vasvári Pálként fejeztem be az ottani karrierem. Mindig megnézett minket egy komoly ember, hogy ideológiailag minden rendben legyen. Akkor azt hittem, ránk kíváncsi.
16 évesen statisztáltam Kamondy Zoltán vizsgafilmjében. Hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert kikértek az iskolából 5 napra. Az első igazi filmszerepet ’92-ben kaptam: feljöttem egy szereplőválogatásra Pestre, és sikerült bekerülnöm. Külföldön forgattuk, amikor vége lett, tudtam, hogy csak játszani szeretnék. De ’95-ig várnom kellett. Egy előadáshoz kis embereket kerestek, a Tháliába, Novák János rendezte a Gullivert. Mélyvíz volt, szöveges, zenés szerepet kaptam. Akkor szembesültem azzal, mennyi mindent nem tudok. Elrohantam, hangképzésre, beszédtanárhoz. Sokat fejlődtem, de egyre magasabb a saját mércém is. Mert a termetem csak lehetőséget teremtett, de ahhoz, hogy megmaradjak a színházi világban, már nem elég kicsinek lenni, hitelesen kell játszanom. A Gulliverrel elindult valami. Mire vége lett, már hívtak más darabokba is, Kecskemétre, Szegedre...

Fotó: Dömötör Ede
Nagyon speciális szerepeket játszol: mesealakokat, groteszk figurákat. Ez hogy érint?

Úgy érzem, óriási dolog, hogy Tarcalról eljutottam idáig: azt csinálom, amit szeretek. A mélyen átélhető szerepek és sorsok vonzanak legjobban, de mindent szívesen játszom, sosem utasítottam el egy felkérést sem. (Jelmezt igen: egy kisestélyit – volt a darabban transzvesztita, de azt nem én játszottam. Ezért.) Imádtam Ater Pater lenni a Tündér Lalában. Voltam Lucifer – Verebes István rám írta személyesen. (Maga az Ördög nem kis szerep.) XIII. Lajos lehettem Komáromban, aki nem volt törpe termetű. A kőszínházakban eléggé le vannak osztva a karakterek, az alternatív színházak mernek inkább mozdulni, kísérletezni. De most hősszerelmes is lehetek a Nemzeti Színházban: Vilmos vagyok az Ahogy tetszik-ben. Szeretek a dolgok elé is menni. Megtanulok szövegeket, darabokat, embereket keresek hozzájuk. Most csináltunk két kortárs előadóestet (Trágár töredékek, Egy perccel tovább). III. Richárd szerepét is elkezdtem tanulni, mert nagyon boldogan játszanám. Hátha megtalál. De lehetnék akár Rómeó is. Miért ne? Hisz ez a darab az el nem fogadásról is szól: hogy anno összevesztek az ősök, lényegében ugyanaz, mint a törpe család kontra normál.

A stand up komédia hogy jött?

A HBO-n volt egy tehetségkutató a 90-es években, a stand up-os hősidőkben, azóta néha megmártózom a műfajban. Ez lubickolás. A színház az igazi szerelem. Igyekszem teljes értékű életet élni, kiélvezni a most-ot, és nem bántani másokat, ahogy magamat sem. Nem keresek kibúvókat és nem adom fel. Mert ha valakinek csodabogárnak is tűnök, nem vagyok bogarasabb, mint más. Csak alacsonyabb.

Hallottam hírét, hogy megmártóztál „pultos-szerepben” is.

Igen, italt mértem egy szabadtéri szórakozóhelyen. Barátom volt a tulaj, és megcsináltuk a Sanyi-buszt, onnan árultam. Nagyon érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem. Két árlistát készítettem: egyet azoknak, akik udvariasan kértek, és egy másikat azoknak, akik nem. Meguntam, hogy sokan annyit mondtak, „Egy sör.” De nem voltam hajlandó bosszankodni: gondoltam, fizessen többet, aki bunkó. Megbeszéltem a tulajdonossal. Volt, aki a 3. kör után észrevette, hogy más olcsóbban kapta az italt, és felháborodottan számon kérte. Megmutattam neki az itallapon a két oszlop árait, és hogy melyik az övé. Azt szűrte le, hogy ez diszkrimináció.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!