Kívül, belül

Állandó téma, milyen sok magyar megy külföldre dolgozni, élni, kevesebb szó esik arról, hány külföldi választja hazánkat és települ ide évekre vagy akár végleg. Rovatomban többekkel találkozhattak mindkét csoportból. Csaba Enikő története illeszkedik ebbe a sorozatba: ő azok közé tartozik, akik szerencsét próbáltak a világban – dolgozott Németországban, Amerikában, Ausztriában –, majd hazajött, hogy amit kint tanult, itthon kamatoztassa.
Csaba Enikő
Te tudod, milyen idegennek lenni valahol. Összefügg ez azzal, hogy most Magyarországra érkező külföldiekkel foglalkozol?

Nagyon is. Már akkor megszületett az ötlet, amikor az USA-ban éltem, hogy milyen jó lenne egy olyan cég, amely segít a magyar kitelepülőknek, hogy ne érezzék magukat teljesen elveszettnek. A barátnőm, akinél laktam, akkor már régen kint volt, nekem is sokat segített. Azt hinné az ember, hogy neten minden elérhető, de biztos tapasztaltad, hogy megnyugtatóbb, ha egy emberhez fordulhatsz. Sokan vágynak egy mamára, barátra, aki teljesen képbe helyezi őket: ez az ún. relocation virágzó üzletág ott, ahova sokan mennek dolgozni. Rengeteg ilyen ügynökség működik: segítenek a lakásszerzésben, az autóvásárlásban, a kutya költöztetésében, stb. Németh Viki, akivel az itthoni céget kitaláltuk két éve, ebben az üzletben dolgozott Dubaiban, ahol részben a gyerekkorát is töltötte. Nekem rendezvényszervező, reklámügynökségi, idegenvezető múltam van. Amikor találkoztunk, hasonló élethelyzetben voltunk: mindketten külföldről jöttünk haza, és maradni akartunk. Nyelveket beszéltünk, és meghatározó volt, amit kint tapasztaltuk. Bennem pedig már gyerekkoromban is erős volt a vágy, hogy külföldieknek mutogassam, amit itthon érdemes.

Kb. egyidősek vagyunk. Te hogy kerültél kapcsolatba külföldiekkel az „átkosban”?

A családomnak köszönhetően. Minden nyáron a nagymamám mesés parasztházában nyaraltam, amelyet a turisták előszeretettel fotóztak. Ő nemcsak a helyi folklór része volt, de a társaság középpontja is, pedig nem beszélt nyelveket. A szüleim forszírozták a nyelvtanulásomat, sok külföldi barátot szereztem, akik meg is hívtak magukhoz. Érettségi után Németországban laktam fél évig egy kedves családnál; bejártam a brémai egyetemre, mellette egy óvodában dolgoztam, hogy legyen pénzem. Bréma volt a „beetetés”, a védett családias környezet. Bár meglepődtem, mikor a szomszéd megkérdezte, Magyarországon vannak-e bútorok a lakásban, autók az utcán. Ez ’90-ben volt. Aztán huszonkét évesen elmentem Hannoverbe egy szállodalánc külképviseletébe dolgozni. Na, akkor dobtak mélyvízbe.

Ott nem vigyázott rád senki.

Nagyon szenvedtem kint másfél évig. Ugyan magyar volt a főnök, de a német kolléganőm asszisztenseként dolgoztam, aki utálta és a fülem hallatára szidta a magyarokat. Állandóan morcos volt, és dőltek belőle a sztereotípiák. A jelmondata az volt: "se stílus, se színvonal", azaz szerinte nálunk minden olcsó és gagyi. Bár ez csak a személyes véleményét tükrözte, nehéz volt ettől elvonatkoztatva, vele szervezni a német csoportok magyarországi útjait: Puszta-Fahrt és Gulaschsuppe. Sokat tanultam arról, hogy majd mit hogy nem szeretnék csinálni.

Tapasztaltad, milyen, ha idegenként nem fogadnak el.

Azt már ’91-ben: Brémában egy ballonkabátos, fess, 50-es úriember utánunk köpött, mikor magyarul beszéltünk az utcán egy barátnőmmel. Egyébként bárhova mentem a világban, a nevem azonnal elárult, hogy valami furcsa helyről jövök. Semmi nincs, amit ki tudnának benne ejteni.

Túlélted Hannovert. Hazajöttél?

Igen. És szerencsére mindig megtaláltak a munkák. Tolmácsoltam, dolgoztam reklámügynökségnél, rendezvényszervezőként. Részt vettem az Operabál lebonyolításában, operalátogatásokat szerveztem. Szerettem, a vendégek reakciója mindig az volt, hogy: „nem gondoltuk volna, hogy itt ilyen is van”. Azóta is sokat hallottam ezt a mondatot, mikor megmutatom valakinek Budapestet. Nemrég a Fülöp-szigetekről idelátogató barátnőm esett ámulatba; legközelebb a teljes rokonsággal akar jönni.

Változott a turizmus az elmúlt 10-15 évben?

Rengeteget. A közhelyek egyre kevésbé eladhatóak. "Csárdaturizmus" helyett ma már a személyességre van igény. Inkább várost nézni jönnek, és személyre szabott élményeket akarnak. A nyugdíjas csoportok helyét átvették a fiatalabb egyéni turisták, és virágzik az ún. „kelet-európai” turizmus, ami a nyugatiaknak: Prága, Pozsony, Bécs, Budapest.

Hogy kerültél Amerikába?

Először turistaként, majd 2010-ben egy évre kimentem a barátnőmhöz New Yorkba. Burokba érkeztem, vigyáztak rám, volt félretett pénzem, de nem volt munkám (a mi mostani ügyfeleink pont fordítva vannak: van munkájuk, de nincs hol lakniuk). A barátnőm kiadta az egyik szobáját egy hálózaton keresztül. Láttam, hogy milyen jól működik, ha az ember idegenben rögtön helyi ismerőst is kap. Ez laza, barátságos műfaj, bizalomra épül. Bár egyszer egy vendég felgyújtotta valakinek a lakását, a szervezet még ezt is túlélte.

Mennyire könnyű ma az USA-ban munkát találni külföldiként?

Már nem egyszerű. Az mindegy, honnan jöttél, hány diplomád van, csak azt nézik, tudsz-e nyomulni és orrvérzésig dolgozni. Otthon lehet, hogy igazgató voltál, de az USA-ban, ha kapsz is munkát, leginkább a vendéglátásban dolgozhatsz. Tehát ilyen értelemben igaz, hogy új életet kezdhetsz. Ami volt, az ott nincs. A végzettséged csak akkor számít Amerikában, ha valami speciális területen szerezted. Én rögtön beiratkoztam egy angol-nyelvtanári kurzusra. Gondoltam utazgatok, angolt tanítgatok, és közben még pénzt is keresek. De mikor kiderült, hogy egyedül vagyok nem anyanyelvű tanárjelölt a 20. emeleti workshopon, elment a bátorságom.

Én is féltem volna.

Mi így szocializálódtunk. Pedig nem minden országban elvárás, hogy anyanyelvi tanár tanítson. Én feladtam a tanári terveimet, de kint maradtam. Kutyát sétáltattam, gyerekekre vigyáztam. Papagájt is etettem: egy 40. emeleti kis lakásban simán tart valaki 8 kalitka madarat, 2 kutyát meg 3 macskát. Engem arra vettek fel, hogy meghatározott sorrendben négyféle papagájeledellel megetessem, majd megreptessem a madarakat; közben kalitkatisztítás… A madárneveket, és a szoba térképét a kalitkákkal órákig memorizáltam… ilyen melóim voltak. Végül rám talált a szakmám: magyar turistáknak tartottam városnézést.

Hogy érezted magad ebben a közegben?

Jól. Az az igazság, hogy amit innen kinevetünk, hogy „keep smiling”, az ott megtetszett. Ők is kinevetik az európaiakat, akiket messziről fel lehet ismerni arról, hogy barátságtalanok és rendesen fel vannak öltözve. Persze, nem Manhattan néhány menő utcáján, de máshol a helyiek edzőcipőben, papucsban járnak. Az összes sztereotípia megjelent előttem: óriási autókból döng a zene, benne baseballsapkás fickók. Ott ez mind oké. Ahogy az is, hogy folyton kérdezik, „Where are you from?”, mert ott mindenki from valahonnan. Rengetegféle arcot láthatsz, csak nézelődni is óriási élmény az utcán, vagy a metrón.

Amikor diákként kint dolgoztam, nekem azt tanították, New Yorkban kerüljem a szemkontaktust.

Nekem is mondták, de rájöttem, hogy csak bámulni nem szabad. Ők is mosolyognak, hozzám szólnak, megkérdezik, hogy vagyok, és tudom, hogy ez felszínes, de mégis jobb kedve lesz az embernek. Attól is, hogy azt mondják, csinos vagyok, és nem akarnak semmit. Ez Európában elképzelhetetlen. New York nekem nagy nyitás volt, mert tényleg nagyon más szociálisan.

Nem akartál végleg kiköltözni?

Nem. Így is nagy kaland volt, elértem a határaimat, és túl is léptem (anyagilag). De kellett minden egyes tapasztalat, nagyon sokat tanultam: barátságról, felelősségvállalásról… magamról. Jó volt egy időre eltávolodnom az otthonomtól: segített, hogy lássam, az itteni problémák milyen kicsik és viszonylagosak. Sokat adott az is, hogy megtapasztaltam az amerikai mentalitást: ők abból indulnak ki, valami miért ne sikerülne, mi meg rögtön meg is válaszoljuk, miért nem fog. Kint, a nyelvtanári kurzuson mondtam a tanárnak az első szünetben, hogy ez nekem nem fog menni. Ő nem is értette, és még jobban figyelt rám. Amikor ki kellett állnom, és minden gátlásom előjött, a társaim meg tapsoltak, milyen ügyes vagyok – először azt hittem, kigúnyolnak, pedig őszintén biztattak. Ez kívülről idiotizmusnak tűnik, de nekem nagyon jót tett, feloldott. Ezután azt kerestem, mit tanulhatok tőlük. És a kinti tapasztalataimból tudtam itthon építkezni. Ennek is köszönhető a hobbi-vállalkozásunk elindítása: a Hire a Hungarian. Azt akartam behozni és magunkra szabni, ami nekem tetszett. De ehhez előbb anyagilag kellett talpra állnom,ezért elmentem Ausztriába.

Ismét külföld, és az angol után megint német nyelvterület.

Valamiből vissza kellett adjam a tartozásaimat, így lecsaptam az első lehetőségre, ami szembe jött. Egy luxus síparadicsom családi szállodájába kerestek pincért; olyan faluba, ahova hercegek jártak, anno Lady Diana is ott síelt. Bundás nők csivavákat sétáltattak. Na, ide vettek fel, nulla tapasztalattal. Mint kiderült, az egész faluban főleg magyarok dolgoztak. Hamupipőke-történetbe keveredtem: az alagsorban laktam, jelmezben (osztrák népviseletben) szolgáltam fel. De az osztrák szállodás is keményen dolgozott. Nyitott voltam, mosolygós, és a világ minden tájáról (Dél-Afrikától Új-Zélandig) odaérkező gazdag vendégek hamar megkedveltek. Mikor kérdezték, honnan jöttem, elmondták, mit hallottak Magyarországról a nemzetközi sajtóból. Megdöbbenésemre annyit kaptam arról, hogy milyen sötét és idegengyűlölő helyre születtem, hogy megpróbáltam bennük reálisabb benyomást kialakítani arról, milyenek a magyarok. Akik gyakran azt sem tudták, hol vagyunk a térképen, masírozó csoportokkal azonosítottak minket, mert a negatív, ferdített hírekben csak ezt mutatták. Több vendéggel úgy összebarátkoztam, hogy névjegyet adtak, és kedvet kaptak, hogy eljöjjenek Magyarországra. Mindig azt tapasztaltam, hogy amint beszélgetni kezd két ember, eltűnnek a sztereotípiák és az előítéletek.

Szabályos küldetést csináltál a pincérkedésből.

Tényleg így éreztem. Én azt látom, hogy a politika mindenhol ugyanarról szól, csak máshol jobban sminkelik. Arányaiban Amerikában is több fekete ül börtönben, mint fehér, ott is van rasszizmus. Mégsem erről szólnak a hírek. Sokat tanultam az ausztriai munkámból is: imádtam, hogy annyiféle emberrel kerülhetek kapcsolatba. Az oroszok élvezték, hogy kicsit beszélek a nyelvükön, de mikor csettintgettek, nem mentem oda. Aztán megtanultak szólni, és jókat beszélgettünk. A törökökkel megint máshogy kellett bánni. Az osztrákok nem tudtak velük mit kezdeni, mert a gyerekek nem egy helyben ültek, sőt a földre is lemásztak, na meg ott nem bevándorlók, hanem gazdag vendégek voltak. Az ázsiaiakat körbe kell ugrálni, sokszor meg kell kérdezni, mit kérnek, mert ők is ezt teszik vendéglátóként. Nekem nem derogált.

Csaba Enikő és Németh Viktória
Összeszedted magad anyagilag?

Igen, és itthon megcsináltuk a céget; igaz, még nem ebből élünk. Kétféle szolgáltatást nyújtunk, az egyik a turizmus, a másik az itt letelepedők segítése. Lakáskeresés, papírok beszerzése, megbízható orvos, ügyvéd ajánlása stb., minden, ami a komfortérzetet növeli, és segít áthidalni a nyelvi akadályokat.

Miért Budapestet választja egy külföldre települő?

Kap egy nemzetközi trendeket követő európai fővárost, amiről nem hitte, hogy ilyen szép. Aki Párizst nem tudja megfizetni, itt még mindig olcsón és színvonalasan él, gyönyörű környezetben, fürdőbe jár, jókat eszik, és ez a mix nagyon tetszik neki. 9 dollárból „napi menü”-t kap, és 14 millió forintért egy 3 méter belmagasságú belvárosi lakást, amitől elájul. Olyan is van, hogy cég kéri a segítségünket, mikor külföldi munkatársakat akar idecsábítani: mi megmutatjuk és csábítóvá tesszük nekik a várost. És ha idejönnek, végig segítő, személyes kapcsolatban maradunk velük, bármire van szükségük. Az a tapasztalatunk, hogy nagyon szeretnek a külföldiek itt élni, a fővárosért különösen odavannak. De azt mindenki megkérdezi, miért ilyen szomorúak a magyarok. Aki viszont elég ideig él itt, az már árnyaltabban látja ezt is. Egy angol lány mondta nemrég, hogy nehéz hozzánk közel kerülni: a „How are you?” lepattan rólunk, a bájolgást nem vesszük be, de ha ezen túljut valaki és beljebb megy, akkor megnyílunk. Ő mély barátságokat kötött itt, és imádja a különleges, szarkasztikus magyar humort.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!