Kutyamentő mentőkutyás

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” – mondta Gandhi. Az egyes emberé hasonlóképpen. Sajnos miközben nálunk a gyepmesteri rendszer – önkormányzati pénzekből – még mindig virul, a valódi menhelyek és a kidobott kutyák sorsa jórészt a civileken múlik. Szerencsére olyan szenvedélyes kutyabolondokon is, mint Zachár Erzsébet. Ahhoz, amit csinál, kell egy csipetnyi a szentek fanatizmusából; ő mégis megmaradt jó humorú, önmagával harmóniában lévő embernek.
Te az a kisgyerek voltál, akinek lehetett kutyája, vagy aki csak könyörgött érte?

Volt egy német juhászunk, de amíg kertes házban laktunk, csak kint lehetett. Amikor elköltöztünk, anyukám akkor szembesült vele, hogy lakásban problémásabb a tartása: sétáltatni kell, hullik a szőre, stb. Míg nyaraltam, a szüleim elajándékozták. Ez sokkolt. Sírtam, könyörögtem, végül azzal próbáltak leszerelni, hogy ha szerzek egy másik német juhászt, megtarthatom. Gondolták, 9 éves vagyok, ez úgyis kizárt, de én megkaptam a megoldandó feladatot. Írtam az Állatvilág magazinnak, hogy mi történt, és mit szeretnék. Rengeteg levél jött, mindenki kutyát akart nekem ajándékozni: mindenfélét. Akkor jöttek rá a szüleim, hogy itt lesz kutya. Már kinéztem egy kölyköt, mikor táviratot kaptam: elvihetek egy felnőtt német juhászt, vagy másnap elaltatják. Őt választottam. A húgom lovat szeretett volna, neki már nem merték megígérni a szüleim, hogy ha szerez magának, lehet lova. Mikor kiköltöztünk Biatorbágyra, ismét kertes házba, a kutyám sajnos kiszorult a kertbe. Pedig a lakótelepen minden nap kétszer felmostam és porszívóztam, mert anyunak ez volt az egyik feltétele.

Erős túlzásnak tűnik...

Az is volt. De mindent vállaltam. Miután a német juhászom megöregedett és meghalt, pár évig nem volt saját kutyám, de a kamaszkori barátomnak igen: a katonaságtól mentette meg, mert a kiskatonák folyamatosan bántották, és mikor leszerelt, „ellopta”. Egy másik barátommal találtuk a következő kutyát, akihez közöm lett, majd a következő szerelmemmel is találtunk egyet, persze: az erdőben szegődött mellénk, és ugye, nem hagyunk ott állatot. Csak vaddisznót. Így kezdtem visszakutyásodni. Ez a talált kutya staffordshire terrier volt, a köztudatban ún. harci kutya. Félni szoktak tőlük, de én mindig is vonzódtam a kemény fajtákhoz.

Nem voltak averzióid?

Nem. Ők nem ember ellen akarnak harcolni. Vonzott a kettősségük: az erejük, a makacsságuk, és a lényük másik oldala, a törékeny, bújós emberközpontú lelkük. Tény, hogy kihívás a nevelésük, csak nyugodt, kitartó, következetes embernek valók, aki rengeteget foglalkozik velük. Én jobban tartok a kisebb kutyáktól, kiszámíthatatlanabbak, de tényleg vannak nagyok, akik meg szeretik az erejüket fitogtatni. Ahogy mi, emberek. De mivel nálam szinte mindenféle kutya megfordult az elmúlt évek alatt, akikhez közöm lett, megszerettem az összes fajtát. A piciket is, akikhez annyira nem vonzódtam.

Fotó: Molnár Ivett
Hogy kerülnek hozzád a kutyák?

Évekig önállóan mentettem őket. Ha találtam egyet, összeszedtem, orvoshoz vittem, gazdát kerestem neki. Persze, hamar híre ment, és az ismerősök is felhívtak, ha kóbor állatot találtak. Mindig jó néhány vendégkutya lakott nálam, de munka mellett nehéz volt az újakat beilleszteni a falkába, a sajátjaim közé. Egy éve új szabályt hoztam: csak azt viszem haza, akit én találok. És sajnos talál, aki nem csukja be a szemét. 30 éves korom körül úgy éreztem, keresnem kell olyan embereket, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én. Beléptem a Kóborka Állatvédő Egyesületbe (www.koborka.hu) Biatorbágyon, ahol lakom: 11 éve egyesületi kereteken belül dolgozom, a titkára lettem. Ez persze, önkéntes munka, mindig is volt főállásom. Az állatvédelem csak „hobbi”; kb. olyan drága, mint a búvárkodás. De ha megkérdezik, mivel foglalkozom, ezt felelem, nem pedig azt, hogy rendszeranalitikus vagyok egy biztosítótársaságnál.

A Kóborka Egyesület titkáraként mit csinálsz?

Pályázatot írok, ideiglenes és végleges gazdát keresek a befogadott kutyáknak. Hirdetek, felteszem a netre a képeket; orvoshoz viszem az állatokat, gyógyszereket szerzek be. A Kóborka „rehabilitációs tanyája” most Lovasberényben van: ott lakik és a munka oroszlánrészét ott végzi Horváth Barbara, vagyis Bora barátnőm, az egyesületünk elnöke. Anno ugyanaznap léptünk be. Az első közös nagy akciónk a biatorbágyi sintértelep felszámolása volt.

Hogy sikerült felszámoltatnotok egy sintértelepet?

Vérlázító körülmények közt sínylődtek ott az állatok, látszott, hogy csakis a kutyák befogása és tartása után járó pénzről szól a biznisz. A tó melletti gátra épült a telep, és amikor megemelkedett a vízszint, rengeteg kutya megfulladt. Nem nagyon kaptak enni sem; a szabály szerint 14 napig kell egy állatot tartani, utána elaltathatják. Megspórolták a tartási költséget, és gyakran az altatásét is: van róla videofelvétel, hogy csapták agyon a kutyákat. Feljelentettük őket, folyt a pereskedés. Közben lopkodtuk ki az állatokat. Bekommandóztunk a nádason keresztül, ételt cipeltünk be, vizet adtunk nekik, és akiről láttuk, hogy örökbe tudjuk adni, felnyaláboltuk. Nem tűnt fel a sintérnek, csak a pénz érdekelte: a havi adózott nyeresége több millió forint volt. Hatvannál több településnek látta el a sintéri feladatát, és tartásra, állatorvosra ugye nem költött... Hosszú évekig azért nem sikerült elvetetni a telep működési engedélyét, mert nem is volt neki. Egészen abszurd.

Például ha valakinek nincs személyije, bármit csinálhat, hisz nem létezik… Hogy bírtál éveken át bejárni ebbe a kutya-haláltáborba?

Csak arra gondoltam, hogy szükség van rám. Már este az volt bennem, mennyivel korábban keljek, hogy még valamit tegyek: pl. kifertőtlenítsem egy kutya sebét munka előtt. Ez a sintértelep olyan megrázó indítása volt a kóborkás állatvédő karrieremnek, hogy nem lehetett abbahagyni. Amit láttam, arról képtelenség volt nem tudomást venni.

Norton - Fotó: Molnár Ivett
A Kóborka egészen áttelepült Lovasberénybe?

Évekig úgy oldottuk meg a kutyák elhelyezését, hogy Biatorbágyon házat béreltünk a saját költségünkön. Az egyesület pénzéből erre nem telt volna. Egy hajléktalant költöztettük oda, Istvánt – mert „miért ne?” alapon hajléktalanokat is mentettünk. Ő egy budai erdőben lakott, míg felgyújtották a kulipintyóját. A bérelt házunkba hozta a tíznél több kutyáját, és mi is oda gyűjtöttük a talált állatokat, míg gazdát kerestünk nekik. István meghalt, a ház már nincs meg, a kutyák Biatorbágyon ideiglenes befogadóknál vannak.
Bora az örökségéből vette a lovasberényi tanyát. Feladta a munkáját, ő csak a kutyákkal foglalkozik. Nem is tudom, hogy csinálja, szerintem magára nem költ semmit. Vannak önkéntes segítői, de alkalmazottai nincsenek. Már rám is mondják, hogy nem vagyok normális, én meg rá mondom. Ebbe a tanyába tette az életét, a vagyonát, a munkáját. Hét közben én nem tudok ott lenni, hétvégén a mentőkutyás csapattal tréningezünk – viszont velük el szoktunk menni sétáltatni, rendet rakni… amit kell. Most szereztünk csomó festéket, meg egy kamion macskakaját – visszük le.

Vannak macskák?

Ideiglenes befogadóknál, nem nálunk. De őket sem hagyjuk magukra éhesen, betegen. Néha úgy érzem, púp van a hátamon, de hát a púpot se tudja ledobni az ember. Ez nem választható. Van, hogy irigyelem azokat, akik el tudnak menni egy kidobott vagy elütött állat mellett, de én nem bírok. Lovasberényben falkatartásban 5-10 kutya van együtt egy-egy kifutóban, és vetésforgószerűen mindig 25-30 futkos a nagy közös területen. Ők bemehetnek a házba, szobatisztaságot tanulnak, látnak porszívózást, házi tevékenységeket – így szocializálódnak, és könnyebben örökbe adhatóak. Bora vásárolni is mindig magával visz kettőt. A humánusabb társadalmakban nem csapják ki a kertbe a kutyát, társnak tekintik, és mi az osztrák partnerszervezetünk által sok kutyát adunk örökbe Ausztriába. Egyébként tőlük kapjuk a tápot, ami nagy segítség, mert a felajánlott 1%-ok már januárban elmennek állatorvosi tartozásokra.

Van követés örökbeadás után?

Igen, és eleve van szűrés. Sokat beszélgetünk a leendő gazdikkal, kitaláljuk, milyen kutya passzol legjobban az életmódjukhoz, és ha Borának vagy nekem rossz érzésünk van, bízunk az intuíciónkban. Jelentettek már föl azért, mert nem adtunk valakinek kutyát. Az is benne van a szerződésben, hogy nekünk hozzák vissza, ha mégis szabadulnának az állattól. Sajnos megesik. De így is évi 300-500 kutyát adunk örökbe, chipezve, ivartalanítva.

Pimpa - Fotó: Molnár Ivett
Most hány saját kutyád van?

2002-ben vásároltam egy kis házat Biatorbágy üdülőterületén, és megvettem bele Pimpát, az amerikai bulldogot. Közben a szomszédban pont akkor születtek kiskutyák, és mivel a gazdájuk nyers rizst adott nekik, átjártam etetni őket. Elhoztam egy keverék kölyköt, Dolfit, azóta is megvan. 50 kilós, okos, erős, békés, gyerekimádó kutya lett belőle: az Isten is munkakutyának teremtette. Még a félős kóbor kutyákat is segített befogni: odament barátkozni, megnyugtatta és hozzám csalogatta őket. A másik két kutyám is munkakutya: a kétszeres Európa-győztes amerikai bulldog, Norton, terület- és romkutató vizsgával, és McAfee a belga juhász. Ő a legfiatalabb, mentőkutyaként már csak vele dolgozom.
Pimpa nem volt olyan szociábilis, mint a többiek, de imádtam; makacs, érzékeny állat volt. Fél éve halt meg. Számítottam rá, azt hittem, könnyebben viselem majd. Annyi mindent láttam már. De 3 hónapig elmondani se tudtam senkinek. A húgomnak se. Talán mert volt egy szörnyű gimis élményem, miután meghalt a nálunk született kiskutyám. Azóta is bennem van: 16 éves voltam, egész éjjel nem aludtam, mert az állatorvos azt mondta, etessem a beteg kölyköt félóránként húslevessel, és vagy megmarad, vagy nem. Hajnalig bírta. Másnap nem tudtam figyelni, sírtam az órán, a magyar tanárom meg letolt érte. Azt mondta: „A kutya ugat, a karaván halad. Te is haladjál.” Ez beégett.

Hogyan kezdtél mentőkutyázással foglalkozni?

Egy ismerősöm hívott el a kereső-tréningre, akinek segítettem kiképezni a kutyáit. Kiderült, hogy Pimpa és Dolfi rettentően élvezi a bulit. Fantasztikus volt látni, hogy az én óriási kanapé-ölebeim milyen ügyesen, szisztematikusan keresnek. Ráadásul ez nem öncélú játék: segítünk vele. Mostanra remek társaság jött össze a mentőkutyás egyesületünkben: a neve Mancs a Kézben. Jellemzően erdős területeket kutatunk át szektoronként: elkóborolt idősek, öngyilkosjelöltek, kamaszok és pici gyerekek után. Amíg az embernek nem vész el hozzátartozója, azt hiszi, ez nem történhet meg, holott nagyon gyakori. Ha riasztás van, szólnak nekünk, hisz minél többen keresünk valakit, annál jobb. Amikor dolgozom, nem tudok elmenni, de munkaidőn kívül bármikor, akár éjszaka is.

Hogy bírod másnap a 8 órás munkát?

Amin más szörnyülködik, hogy „Úristen, hogy bírsz alvás nélkül dolgozni?!”, engem éltet. Akcióban érzem magam elememben. Nem veszélyben, hanem ha valamit meg kell oldani. Például nemrég börtönbe került valaki, a kutyája ott maradt a házban. Esélyes volt, hogy a bűntársai bent vannak, vagy a kutya védi a házat és megharap. De ilyenkor csak a feladatot látom: bejutni, leszedni a láncot a kutyáról és kimenteni. Mikor próbáltunk átmászni vele a kerítésen, jöttek a rendőrök, mert ugye „betörtünk”. De megúsztuk, és a kutya se halt éhen odabent.

Hogyan tréningeztek a keresésre? Valaki elbújik, és a kutyáknak meg kell találniuk?

Pontosan. Előbb labdát keresnek, majd egyre nehezednek a feladatok. Imádják. Bár élesben már csak a belga juhászom keres, a másik kettőt is kiviszem tréningre, nem fosztom meg őket a mókától. Minden rendellenes testhelyzetben lévő embert megtalálnak: akár bújik egy fán, akár félig kihűlve fekszik egy bokorban.

McAfee - Fotó: Molnár Ivett
Kell valakihez alkalmazkodnod a nem mindennapi életformáddal?

Nem. Nem bírják a pasik. A mentőkutyázás és a kutyamentés is kétféle reakciót vált ki: vagy csodálják, vagy azt mondják, nem vagyok normális. A férfiakat, akikkel kapcsolatban voltam, kezdetben vonzotta. Tudták, hogy minden hétvégén tréningezem, mindkét nap. Eleinte velem jöttek, de egy kívülálló erre hamar ráun. Következtek a játszmák, a durca, például ők meg „nem értek rá” hétköznap. Én ezt már nem keresem. A párom fogadjon el, azzal együtt, ami engem boldoggá tesz, ami az életem lényege, és ne kelljen félnem, hogy lehülyéz, ha éjszaka riasztásra megyek.

Azt nem szoktad megkapni ismeretlenektől, hogy a kutya „gyerekpótlék”?

Pont a családban kaptam meg, hogy én akarom alakítani a világot, ahelyett, hogy követném a rendjét: hogy feleség legyek és anya. Szerencsére, aki igazán fontos, megért. Egyébként én nagyon örülnék, ha lenne gyerekem, szívesen terelgetném. A húgom gyerekeivel napi szinten nagynéniskedem. Rengeteget vannak nálam. A 8 éves unokahúgom jár velem mentőkutyázni, a család aggódik is, hogy rám ütött. A sógorom azt szokta mondani, hogy „A kutyás vénlány eggyel jobb, mint a macskás – a lányomra is ez a sors vár”. Ő amúgy fanatikus veteránautó-rajongó. 48 órát szereli pihenő nélkül a kocsiját, amit nem használ – és simogatja. De szeretjük egymást. A szüleim elfogadták a szenvedélyem, anyu a szőrös unokáinak hívja a kutyáimat, de vigyázni azért nem hajlandó rájuk.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!