Szimpatika – Pelus

Presl Ottokár a fogát se mosta meg, a reggelivel sem törődött, frissen nőtt pattanásait sem igyekezett eltüntetni, csakis ezt a hét gyönyörű szót ízlelgette, és eközben tucatnyi különleges nevű híres ember villant eszébe, akikkel percről percre erősebben látta azonos sorsúnak magát.

Minél tovább időzött a gondolatnál, annál több igazolást talált arra, hogy a tézis minden kétséget kizáróan igaz, hiszen ki válhatna híresebbé és különlegesebbé, ha nem az, akit Pelus Ottókának csúfolnak a gimnáziumban, és akiről a Kiss Teca házibuliján lerántották a gatyát mindenki szeme láttára, hogy megnézzék, van-e alatta pelenka. Ha az embert ártatlanul megkülönböztetik és kiközösítik – merengett Presl Ottokár már a hetes buszon –, kitaszítottságát előbb-utóbb művészetté fejleszti, mely beragyogja a világot.

Még le se ment a nap, és Presl Ottokár egészen biztos volt abban, hogy így vagy úgy nagy sorsra hivatott, és hamarosan elképesztően különleges emberré válik, hacsak nem az máris.
A következő évek álomszerű ködben teltek, Presl Ottokár sosem tudta pontosan, nappal van-e vagy éj, nyár avagy tél, sőt, néha még afelől is kétségei támadtak, hogy fiú-e vagy lány. Minden gondolatát és figyelmét az kötötte le, hogy bizonyítékra leljen másoktól való különbözőségére. Olajfestéket és vásznakat kért a születésnapjára, majd tehetségéhez méltó, sajátos témát keresett: az ujjai közt átszűrődő neonlámpa-fényt festette a konyhában rostokolva mindenféle nézőpontból, amíg apja rá nem ordított, hogy mit égeti folyton a villanyt.
Aztán rádöbbent, az írás az, amivel ki tudná fejezni magát, ezért két hónapig a tájékára sem ment az iskolának, hanem a Keleti pályaudvari aluljáró koszos lépcsőjére költözött, ahol gubbasztva körmölt egy nagy spirálfüzetbe, melynek első négy oldalán a körbe írt négyzet szerkesztési módja volt felejtve. Presl Ottokár ebben az időszakban csak aludni járt haza, nappal körmölt példás szorgalommal, míg meg nem született a mű. Szívdobogva kanyarította a lap aljára, hogy vége, meg hogy írta: Presl Ottokár, és olyan öröm szállta meg, hogy keblére tudta volna ölelni az egész világot, sőt, még a közelében tanyázó csövest is.

– Írtam egy regényt – szólt Presl Ottokár a borostás alakhoz, az meg nagyot bólintott (mert ahhoz, hogy megszólaljon, ki kellett volna venni a szájából a cigarettacsikket, amit napok óta rágcsált), aztán lapátkezével jelezte, hogy halljuk, olvassa föl. A felolvasás két óra húsz percet vett igénybe, eközben a fedélnélküli többször is elbóbiskolt, ilyenkor Presl Ottokár szemrehányóan meglökdöste. Amikor kimondta, hogy vége, Presl Ottokár hatalmasat sóhajtott és becsukta a füzetet, aztán szorongással vegyes reménykedéssel a tata szemébe bámult.
A hajléktalan, akiről időközben kiderült, hogy Kovács Jánosnak hívják, összeráncolta a homlokát, jelezvén, hogy igen erősen elgondolkodott az írás milyensége felől, aztán óvatosan kioperálta szájából a beleragadt csikket, és így szólt:
– Szar.

Hogyan is érthetné meg egy különleges ember írását valaki, akit Kovács Jánosnak hívnak, vigasztalta magát Presl Ottokár, és soha többé nem ment a Baross tér közelébe. A következő években megpróbálkozott a szobrászattal, de hamar ráunt, mert nagyon utálta, hogy csupa trutymó a keze; meg a dalszerzéssel is, de abban sem talált örömöt a kottaolvasás bonyolultsága miatt.

Presl Ottokár a harmincas évei közepén járt, mire végképp elveszítette különlegességébe – és az életbe – vetett hitét. Az öngyilkosságot az éjszaka közepén eszelte ki egy üveg kövidinka társaságában, a végrehajtást pedig másnapra tervezte, mert fényes nappal, mindenki szeme láttára akarta levetni magát a Parlament kupolájáról. Egyelőre nem tudta pontosan, hogy fog felmászni oda, mert mindig ügyetlen volt tornából, de érezte, csakis ily módon teheti mégis művészien egyedivé a sorsát. Szinte már látta a színes újságok címlapján a nagybetűs hírt: Presl Ottokár, tragikus sorsú fiatalember igen különleges módját választotta élete befejezésének...

Másnap sokáig aludt, aztán felkerekedett. A pesti rakparton ballagott lógó orral a végzete felé, amikor egy bátortalan női hang megszólította. Vékonyka kis nő volt, alakját nagy, kék stólába bugyolálta, de a szeme annál jobban csillogott, ahogy Presl Ottokár arcába nézett.

– Pelus, hát nem ismersz meg?
Hősünk agyában szélviharként sepert végig a sok régi lány arca, akik még Pelusnak ismerték, és akik előtt akkoriban annyiszor megszégyenült.
– Én vagyok az, a Shwertheimmertein Anasztázia a nyolcadik dé-ből! Emlékszel, mennyit csúfoltak minket a nevünk miatt?

És akkor Presl Ottokár tekintete egy pillanatra elködösült, s miközben Anasztázia kék stóláját végigsimogatta, arra gondolt, még sose látott ilyen furcsa ragyogású, egyedülállóan kedves szemeket.

Igazán különleges lehet az a férfi, akit ez a nő maga mellé választ!