Lajkó Félix – aki a tüntetésre is hegedűvel jár

Lajkó Félix, a hegedűvirtuóz. Gyerekként kezdett a zenével foglalkozni, később olyan művészektől tanulhatott, mint Dresch Mihály és Szabados György. A nagyvárosi forgatagból visszaszökött a háborúba, de a zenélést még ott sem hagyta abba. Ma már a világ legnagyobb koncerttermeit is megtölti egy-egy előadásával. Lajkó Félixszel 2015 februárjában beszélgettünk zenéről, tehetségről és kalandos életéről.
Fotó: Dudás Szabolcs

Azt mondják autodidakta zenész vagy, ez azt jelenti, hogy soha nem is tanultál zenét?

Nem, nem vagyok teljes mértékben autodidakta, hisz tanultam különböző zenészektől, főleg citerásoktól, mivel az volt az első hangszerem. Általános iskolás koromban, tíz-tizenkét évesen rendszeresen jártam citeratáborokba is.

Miért pont a citerát választottad?

Talán mert a vajdasági kis faluban, ahol éltem, ez volt legkézenfekvőbb, ezzel a hangszerrel találkoztam össze először. Eredetileg zongorázni szerettem volna, mert a szomszéd fiú is zongorázott… De tulajdonképpen mindegy volt, mert ha megláttam egy hangszert, rögtön az jutott eszembe, hogy nekem a zenével kell foglalkoznom.

Mások is mondták, hogy jól csinálod, hogy van hozzá érzéked?

Egy barátom egyszer meghallgatott, és ő ajánlott Borsi Ferenc citeráshoz, aki aztán több éven át tanított – bár az nem az a fajta citerázás volt, amit most művelek. Szóval az autodidakta tanulás később jött, már középiskolás korom táján. Akkor már hegedültem is, de a citerázás is megmaradt. Sőt, azt soha nem is hagytam abba, de volt időszak, amikor kicsit háttérbe szorult. Most is többet hegedülök, mivel az több gyakorlást igényel.

Hogy került képbe a hegedű?

Nagyon szerettem a klasszikus zenét, de az erdélyi népzenét is, és ezeknél inkább a hegedű a hangsúlyos. Édesanyám Pestről hozta a legjobb lemezeket, például a Muzsikás albumait, amiket nagyon szívesen hallgattam otthon. De persze nem csak klasszikusokat vagy népzenét hallgattam, volt rock is, meg diszkó, az Eurovíziós Dalfesztivál is nagyon izgatott... Most is úgy gondolom, hogy nincsenek nagy különbségek, vannak jó popzenék, vannak jól megírt klasszikus darabok, és ugyanígy lehet rosszat is csinálni bármelyik műfajban. Visszatérve a hegedűre, talán azt gondoltam, hogy ez a legfontosabb hangszer.

Mi lett veled az általános iskola után?

Elmentem Szabadkára egy zenei szakközépiskolába. Azt hittem, hogy a nyolc osztállyal letudtam a matematikát és a többi, tőlem távol eső reáltárgyat, de kiderült, hogy ezeket továbbra is tanulnom kéne. Én viszont úgy gondoltam, hogy inkább csak zenélek, gyakorolok. Persze megbuktam, és ki is rúgtak, így ezzel be is fejeződtek az iskolai tanulmányaim, én pedig feljöttem Pestre. Tanulni szerettem volna, valakitől, csak hát nem igazán akart senki foglalkozni velem. Akkor elmentem Dresch Mihályhoz, aki bevett a zenekarába. Csak azt szerettem volna, hogy hallgassa meg, amit csinálok, kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá. Azt szólta, hogy akkor játsszak vele. Ez visszatekintve is egy hatalmas gesztus volt tőle, hisz én akkor játszottam életemben először igazi, jó zenekarban, a Dresch Quartetben. Lemezt vettünk fel, és együtt dolgozhattam a Zeneakadémián Szabados Györggyel. Kezdtek felfigyelni rám, jöttek az első sikerek, de én végül mégis visszaszöktem a háborúba.

Fotó: Kiss Dóra

Miközben mindenki igyekezett onnan elmenekülni?

Nem tudom, valamiért nem élveztem annyira ezt a pesti létet tizennyolc évesen. Előtte soha nem éltem nagyvárosban, csak faluban, aztán a százezer lakost számláló Szabadkán. Nem az a jó kifejezés, hogy nem találtam fel magam, egyszerűen csak honvágyam volt.

A visszaköltözés után téged nem fenyegetett az a veszély, hogy elvisznek katonának?

Megtörténhetett volna, de rajtam kívül sokan mások is ki voltak téve ennek. Próbáltuk elkerülni, de évente többször is megvolt annak a lehetősége, hogy kikerülünk a frontra. Akkor ez benne volt a pakliban, elfogadtuk a helyzetet.

A szüleid hogyan élték meg ezt az időszakot?

Ők nagyon korán elváltak, így édesanyámmal nevelkedtem, aki nem hiszem, hogy boldog volt attól, ahogy az életemet intéztem... Viszont az azért látszott rajtam, hogy ott van bennem az elszántság, ennek pedig szerintem titokban örült. Ha konkrétan nem is lehetett tudni, hogy mi, de az azért sejthető volt, hogy valami lesz ebből a gyerekből. Egyébként meg nem lehetett egy szava se, hisz tőle kaptam az első citerám és azt a hegedűt is, amin a mai napig játszom.

Módjában állt akkoriban egy olyan hangszert vásárolni, ami mai napig megállja a helyét a világ legnagyobb színpadain?

Igen, a citera is a legjobbak közül való: egy Gáts Tibor-citera, amit úgy is szokták hívni, hogy a citerák Stradivarija, ez a mai napig jól működik. A hegedű pedig egy régi magyar hangszer. Azóta nagyon sokféle hegedűt vásároltam, de mindig visszatértem ehhez az elsőhöz. Általában minden hegedűs, így én is, valami nagy olasz hangszerre vágyik, de az én régi hegedűm is teljes mértékben beválik a mai napig. Tudod, az is bennem van, hogy az ember leél egy életet egy ilyen kis felhúrozott dobozzal... sok a közös emlék. Tudom, hogy melyik karcolást vagy törést mikor szerezte. Például egyszer, még a Milosevics-éra idején teljesen összetört. Egy tüntetésen voltunk, és valaki kifeszítette a tokot, én pedig nem vettem észre, és amikor felvettem a vállamra, egyszerűen kirepült belőle.

Hegedűvel mentél a tüntetésre???

Nem csak hegedűt vittünk, volt ott mindenféle hangszer, az utcán doboltunk, aztán a végén tartottunk egy koncertet a szabadkai főtéren. Körülbelül húszezer ember gyűlt össze – szerintem azóta se voltak ott egyszerre annyian.

Mikor jött el a „nagy áttörés”? Vagy ez inkább egy folyamat volt?

Nem tudom, talán inkább egy folyamat, amely még most is tart. Az elején még nem voltam az egész cécóhoz hozzászokva, mindig volt valami probléma, amin izgulni kellett, és én minden koncert előtt nagyon beleéltem magam, hogy fel fogok lépni... Csak annyi változott, hogy most már nem annyira élem bele magam, és nem függök egy-egy koncerttől. Volt időszak, amikor a megélhetés szempontjából gondot okozott, ha lemondtak egy fellépést. Ma már ez szerencsére nem így van. De még mindig ugyanúgy készülök, és lámpalázam is van.

Fotó: Dudás Szabolcs

Sokat utazol, koncerttermekben lépsz fel. A nagyvárostól való viszolygásod a mai napig megmaradt?

Alapvetően igen, de azért nem arról van szó, hogy ki nem állhatom a nagyvárost. Ha ritkán kell jönnöm, szeretem. Pestre például kifejezetten szívesen jövök havonta egyszer-kétszer, és ezeket az alkalmakat nagyon élvezem. De hosszú távon nem szeretnék itt élni, a falusi környezet sokkal inkább nekem való.

A családod is így van ezzel?

Laura, a feleségem, egy Tisza-parti faluba való, a kislányom, Léda pedig már ebbe a falusi környezetbe született bele, szóval mindenkihez közel áll ez az életforma. Persze Lédát izgatja, milyen lehet lakásban, nagyvárosban élni, hisz még csak kilenc éves. Például minden városi kislány álma, hogy saját lova legyen, ez pedig neki természetes, ugyanakkor most abban a korszakában van, amikor minden érdekli. Szeret korcsolyázni, lovagolni, teniszezni, olvasni, de szinte minden mást is.

Mit szólnál hozzá, ha belőle is zenész lenne?

A tanárnője szerint és szerintem is nagyon szépen fuvolázik, de majd meglátjuk, mi lesz. Én nagyon örülnék neki, de egyelőre nem is gondolok ilyesmire. Minden attól függ, hogy mennyire érdekli a dolog és hogy mennyit gyakorol.

Csak ennyi volna a tehetség titka? Végtelen mennyiségű gyakorlás?

Valójában igen, és persze nagyon sok zenehallgatást, és szakkönyvekben való utánaolvasást. A különböző zeneszerzők életrajzaiból is nagyon sok mindent meg lehet tanulni. Például most olvasok egy Bach-életrajzot, és megragadt bennem az a részlet, hogy Bach szerint a tehetség nagy dolog, de úgy gondolja, hogy bárki, aki olyan szorgalommal, annyi időt fordítana a zenére, mint ő, valószínűleg ugyanolyan sikeres lenne. Megnyugtató ezt az ő szájából hallani.

Fotó: Dormán László

Te átlagosan mennyit gyakorolsz egy nap?

Attól függ, hogy az előző koncerten mennyit játszottam, mennyire vagyok fáradt. Mert azért a zenélésnek vannak fizikai vonzatai is, hiába, elhasználódunk. Néha fáj a kezem, és főleg a vállam, de előbb-utóbb ezt is meg lehet szokni, és lehet ellene tenni. Ha megerőltetem a kezem, megpróbálom valami másra áthelyezni a hangsúlyt, például elmegyek biciklizni, tehát kiegyenlítek: ha fáj a kezem, akkor fájjon egy kicsit a lábam is. Ez valahogy egyensúlyba hozza az embert. Van egy padlásterünk, ahol van egy szép nagy próbatermem, és a reggeli kávém után akár egész nap elvagyok ott. Gyakorolok, zenét hallgatok, olvasok... Most például azt próbálom megoldani, hogy hogyan kell tartani a hegedűt ahhoz, hogy az ember végig tudjon játszani bizonyos mennyiségű koncertet. Fontos a fej- és vonótartás, hogy mivel van felszerelve a hegedű, milyen az álltartó, vagy hogy kell-e egyáltalán, milyen hozzá a vonó, abban milyen a szőr. Ezek mind olyan, lényegtelennek tűnő apróságok, amik közül ha valami nem megfelelő, akkor az hosszú távon megbosszulja magát.

Köztudott, hogy nagyon kritikus vagy magaddal szemben. Rendszeresen visszahallgatod a koncertjeid, vadászol a hibákra?

A lemezeket visszahallgatom, mert muszáj, de a koncertfelvételeket sokszor meg se nézem. Nem is igazán szeretem, és nem is nagyon szoktam magam visszahallgatni. Otthon tudok felvételeket készíteni próba közben, de ezt is csak akkor alkalmazom, ha úgy gondolom, hogy már érdemes felvenni valamit.

Van hegedűs példaképed, akire felnézel?

Van ilyen, de azt hiszem, ha már úgy hegedülnék, mint pl. Pavel Berman, akkor kitűznék valami újabb célt magam elé. Sose fogok megelégedni teljesen, de ez nem is baj, mert ez hajtja előre az egészet.

Szoktál kísérletezni? Beszéltél Bachról, de az ő műveit te sosem játszod.

Koncerten nem, de otthon szívesen gyakorlom. Nagyon élvezem, hogy csak úgy kirakom a kottát és eljátszok egy tételt egy szonátából. Olyan, mintha olvasnék. Koncerten nem adnám elő – mindenki ezt játssza, akkor miért csinálnám még én is?

Azért sokszor előfordul, hogy a közönség szívesen meghallgatja ugyanazokat a műveket, különböző tehetséges zenészek előadásában.

Igen, de például amikor Bach megírta ezeket a darabokat, még egyáltalán nem így működött a zeneszerzés. Akkor még nem volt divat régi zenét játszani, ma pedig már az egész bolygó klasszikusokat játszik. Például dalszerzés szempontjából sokkal közelebb áll a barokk a pophoz, mint a klasszikus zenéhez. A mostani klasszikus zene szerintem túlzottan a hagyományőrzésről szól, én viszont inkább valami kortárs zenét szeretnék hallani. Persze a pop is kortárs és nem mindegyik dal jó benne, de attól még a végén leszűrődik, mi volt érték, mondjuk a 90-es években. Persze az ún. kortárs zenének sok olyan eleme van, amit nem mindenki fog meghallgatni – de nem is lehet elvárni az emberektől, hogy mindenki disszonáns zenét hallgasson, mert sajnos az a helyzet, hogy ami kortársnak van kikiáltva, az általában disszonáns. Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy fizikailag sem lehet sokáig disszonáns zenét hallgatni, mert megőrül tőle az ember. Persze sok minden lehet idegesítő számunkra, valószínűleg az én zeném se való mindenkinek, de ezt nem is állítottam soha.

Fotó: Dudás Szabolcs

Amikor nem tudatosan foglalkozol valamivel, mit hallgatsz? Milyen zene szól a kocsidban?

Általában klasszikus, de bármit meghallgatok. Viszont a klasszikus zenében az a nagyszerű a mostaniakkal szemben, hogy úgy van felépítve, olyan harmóniák vannak benne, ami jótékony hatással van az emberre. Ha egy Haydn-darabot hallgatsz, amire nem is figyelsz oda, és nem is élvezed kifejezetten, a végén akkor is jól fogod érezni magad, és ehhez nemcsak a zenének, a fizikának is köze van. Fontosak a rezgések, a klasszikus zene pedig pont arról szól, hogy feloldjuk a feszültséget. Nem véletlen az, hogy aki rockzenét hallgat, az erős ütős szekció hatására előbb-utóbb maga is megvadul. De hát ott pont ez a lényeg. Én viszont már nem annyira szeretnék vadulni, úgyhogy Bartók Rádiót hallgatok.

Nem igazán szeretsz kilépni a saját közegedből, mégis szerepet vállaltál Mundruczó Kornél Delta című filmjében. Miért?

Már előtte is játszottam filmekben és írtam filmzenéket, szerepeltem Sára Sándor A vád című filmjében, játszottam Sós Mária A nagy fejedelem című tévéjátékában is, és még volt néhány kisebb szerepem. Elvoltam vele, de amikor rájöttem, hogy mit jelent főszereplőnek lenni egy filmben, tudtam, hogy valószínűleg ez nem nekem való. Viszont akkor már muszáj volt végigcsinálni, és nem is bánom, hogy nem adtam fel, mert amikor hazafelé jöttem, a bukaresti reptéren ennek hatására jöttem rá, hogy nekem ettől kezdve csak zenélnem kell. Nem volt ez rossz, szó sincs róla, hiszen Kornél úgy találta ki az egészet, hogy olyan dolgok történjenek, amiket meg tudok csinálni, vagyis nem Hamletet kellett játszanom – azt nem is vállaltam volna. Mégis megviselt, hogy nem csak a zenével foglalkoztam, szóval – bár nem is igazán távolodtam el – gyorsan vissza is tértem hozzá. A filmszerep csak egy érdekes epizód volt az életemben.

Mennyi ideig bírod ki, hogy ne foglalkozz a zenével?

Semeddig. Legalábbis nem próbáltam. Utazás közben nincs gond, mert ha koncertezni megyek valahová, akkor ehhez az is hozzátartozik, hogy lelkileg felkészítsem magam, tehát fejben végiggondolom az egészet. Mert fejben is lehet gyakorolni, és bármilyen meglepő, az ember ilyenkor is hibázik. Ahogy mozgatod a fejedben az ujjaidat, és felfedezed a visszatérő hibáid, sokszor kiderül, hogy nem az ujjaid gabalyodtak össze, hanem a hiba a fejedben van. Ezt a fejben gyakorlást bármivel meg lehet csinálni, csak eléggé el kell hozzá varázsolódnia az embernek. Sokan használják ezt a módszert, állítólag Paganini is így gyakorolt, az idős, süket Beethovennek pedig nem volt más választása.

Hol láthatunk mostanában?

Most múltam 40, és ez alkalomból kitaláltuk, hogy maratoni koncertsorozatot indítok. Ljubljanában és Berlinben is játszom, Budapesten pedig bemutatom többek között két legújabb lemezem, a szimfonikus Végtelen, és a Jelszó anyagait. Az előbbit a Budafoki Dohnányi Zenekarral, az utóbbit Balázs Jánossal rögzítettük, akivel a maraton során több koncertet adok közösen. Február 24-én a Pécsi Kodály Központban, 27-én és 28-án pedig a Müpában lesz három egymástól gyökeresen különböző, mégis szerintem nagyon izgalmas koncertem. Többek között olyan zenészbarátokat hívtam vendégül, mint Palya Bea, Csizmadia Anna, Tintér Gabriella, vagy Mohammad Reza Mortazavi iráni ütőhangszeres művész, de ott lesz természetesen Balázs János zongoraművész is és a Dohnányi zenekarral, Hollerung Gábor vezényletével játszom a zárókoncertet.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!