Szimpatika

Hiszen nem egyetlen értelmezése vagyon annak! Megélt kor és történés felett biztosan, miszerint: el is telt, de túl is élt! Shakespeare óta tudjuk: lenni vagy nem lenni, az bizony két kérdés. Addig jó tehát, míg keresünk.

A keresés végtelenségében a tavasz mindig a lenni évszaka, az újjászületésben mindig több a varázslat, mint a közhely, kár temetni hát a hajdan volt ifjúságot! A fény nem csak a horizonton, de a kacér pillantásokban is pislákol az ikszek és nemek számától függetlenül.

Szex. Leírható a három (bizonyos játékszabályok szerint négy) ártatlan betű anélkül, hogy kiverje a biztosítékot az olvasónál, avagy nem tervezett irányba keltse fel érdeklődését? Aligha, s bár rossz az, aki rosszra gondol, ideológiák, filozófiák, vallásirányzatok csatározásának áll hol tudatos, hol tudat alatti célkeresztjében a kifejezés, már vagy tízezer esztendeje. Még az információs áradat jelenében is, hol a szabadság fura szinonimájaként a fogalom a pornográfia sötét rémálmaiban ölt testet.

Egy biztos, kultúrtörténeti koroktól függetlenül megválaszolatlanok „belső” kérdéseink; evolúciónk a legszexuálisabb lénnyé tesz minket, hát ruhát találunk föl a nemiszervek eltakarására. Létrehozzuk a házasság intézményét, de kisvártatva a prostitúcióét is. Jellemzően patriarchális családmodelleket alapítunk, hogy a közösség életben maradásának törvényeit priorizáljuk, miközben nem, vagy rossz válaszokat találunk az ebből fakadó anomáliákra.

A nyugati világban később a vallás mindenhatóságával takarózunk, hogy aztán individuálisan robbanjon a társadalom a maga szexuális forradalmával, utolsót rúgva a bolygó demográfiai egyensúlyán. Ennyi ellentmondásba akár már belepusztulni is illett volna, mégis az élet él és élni akar.

Ezért keresi tán rendületlenül a boldogság forrását lelkünk, s találja meg időről időre a nemiségben. És ezért nem feltételez összefüggést az örömszerzés és a szaporodás között egészen fennemlített „modern” napjainkig.

Mit tudunk felhozni mentségünkre? Mi, férfiak általában a biológiát: a hím feladata a legtöbb nőstény megtermékenyítése, míg a nőstény a legéletképesebb hímmel keres kapcsolatot, blablabla. Gondolom a nők is így emlékeznek a tanultakra, még akkor is, ha a slágvortokban vázolt, meglehetősen felületes történelmi áttekintésünk alapján kedves, de szánalmas hivatkozás az ilyesmi, köze nincs a valósághoz.

Annál inkább a bennünk szunnyadó „valakinek”. Létezését öntudatra ébredésünk óta sejtjük, de érthető félelmeink az ismeretlentől, és sok esetben az ezen félelmekre építő társadalmi konvenciók torzszülötté degradálták, le- és kitagadott testvérünkké, hogy aztán a XX. század agyturkászai rángassák elő, afféle cirkuszi mutatvány gyanánt, minden bűnünket számlájára vésve.
Kár érte. Tönkrement kapcsolatok, félreértett kalandok, be nem váltott ígéretek, gyötrő álmok kalandora ő, ahelyett, hogy kiegészítve lényünket, őszintén szembesítene test és lélek összefüggéseivel…

A kerthelyiség teraszán üldögélő férfi könnyű szellők parfümériájában el-elmélázik a lehetőségen, hogy aztán – megbeszélve önmagával – a lemondás nemes művészetét gyakorolja (az elfojtás helyett). Nem kötni, oldani. Don Giovanni – szól valahonnan a Kővendég fenyegető basszusa, de nem kell mindent meghallani. Sem kipróbálni.