Szimpatika – „Maradj éhes, maradj bolond!”

Ő a furcsa, máshonnan jött fiatalember, őt nem az átkozott szórakoztatóipar köpte ki magából. Ő a Tilla. A Propaganda kultúráért felelős műsorvezetője, a Pánik című film rendezője és a Megasztár kikiáltós együttérzője egyszerre. Mázlista.

Tudatosan tervezted ilyenre a pályádat?

Dehogyis! Én nem teremtettem magamnak pályát a szó hagyományos értelmében. Nem vagyok képzőművész, nem rendezek kiállítást – pedig szerettem volna festő lenni. De a képzős szakközép után nem vettek föl festőnek a Főiskolára, inkább elmentem az intermédia szakra, továbbra is képzőművészi álmokat szövögetve.

Aztán másként alakult. Egyszerűen kiderült, hogy az én életemben a televízió jobban működik, mint egy hagyományos művészi karrier. Jók voltak a visszajelzések az első szerepléseimtől kezdve, így szépen lassan a tévében ragadtam. Szeretem ezt csinálni.

De például a Supergroup hidat csomagoló, úszó szigetet és pontonhidat építő tagjaként egy kicsit a képzőművészet közelében maradtál.

Igen, sok mindent csináltam, de a Supergroup már 4 éve megszűnt. Néha hiányzik a festés, de most más dimenzióban élem meg a művészetet. Például úgy, hogy az egész világból nem érdekel más, csak a művészet maga. Ez nekem egy viszonyrendszert jelent, sajátos kapcsolatot minden mással: ez így volt, van és mindig így is lesz.

Én minden pillanatban képekben és hangulatokban gondolkodom, a fejem állandóan filmtervekkel van teli. Minden látott élményt elteszek, hogy később felhasználhassam, harácsoló „köcsög művész” vagyok, aki mindent ellop, hogy aztán saját kénye-kedve szerint használhassa. Ha valakit érdekel a művészet, akkor ez általában gyerekkorban játékosan indul, aztán fertőzés lesz, ami örökre megmarad. A művészet mint egyetlen közlekedési mód a világgal: olyan csapda, amiből nem akarsz szabadulni, függetlenül attól, milyen hatásfokon űzöd.

És a televíziós szerepléseidet a környezeted természetesnek éli meg, fogadja el?

1994 óta tévézek, volt idejük a barátaimnak megszokni. Nem a Big Brother-rel kezdtem, habár ott lettem ismert mindenki számára. És emiatt ítélnek is el biztosan sokan. Mert mondjuk utálják a mainstream tévét, eleve nem érdekli őket. Biztosan sokan lenéznek, úgy vélik, feladtam valamit – talán csak azért, mert gyűlölik a bulvár tévé létezését is.

Saját magát idealista, álmodozó, rajongó típusnak tartja. Aki folyamatosan kipróbál valamit. Hol azt, hogy egy tömegmédiumban is meg lehet-e maradni egyéniségnek, hol azt, hogy egy csapat tagjaként is lehet-e egyénien szemlélni a világot. Ő a megtestesült kölyökség és függetlenség: s közben boldog családapa. Ezt hívják másutt harmóniának.

Téged nem rontott meg a bulvár tévé. De inkább így: Téged hogyhogy nem rontott meg a bulvár tévé?!

A megszűnt értelmiség tagjai között dívik az a nézet, mely szerint felháborító, hogy a mai korban mindent eláraszt, fölfal, túlharsog a bulvár, a bulvár média. De ez szerintem hamis tétel. Mert a mai kor legfőbb jellemzője inkább az, hogy választhatunk! És ez sokkal fontosabb. Párhuzamosan történnek a dolgok: még jelen vannak a hagyományos kultúra-hordozók, de megjelentek az újak is.

Végtelen mennyiségből szemezgethetünk, tévé, rádió, internet, dvd, könyv, újságok, mozi, utcai kultúra és így tovább. Miért kéne kiakadni éppen a bulvár tévén, ami csupán egy a rendelkezésre álló közvetítő csatornák közül? Igaz, hogy hangos, egy színes katyvasz, de éppen olyan, mint volt a görög vagy római piactér, ahol a táncoló dagadt nő vagy a kivégzés jelentette a változatosságot. Rómában sem Vergiliust olvasták a legtöbben.

Azért volt az európai kultúrának olyan pillanata, amikor úgy tűnt, mégsem a piactér kerekedik fölül…

Igen, mondjuk a XIX. században a regény hihetetlen népszerűsége rövid időre egy platformra helyezte a populáris és a magas művészetet, vagy ilyen volt a rock ‚n’ roll nagy korszaka, de szerintem a világban éppen ezek a pillanatok a kivételek. Ez az anomália. Én azt mondom: nem gyűlölni kell a bulvár tévét, hanem választani kell az ezer más lehetőség közül. Nem kell lemenni a piacra, ha idegesít.

Egy budai kávézóban ülünk. Piactérhez közel… Tilla szépen öltözve, mint mindig (Lakatos Márk stylist is büszke lenne rá). Mesél a gyerekeiről, a jövőjükről meg az öröklött génjeikről, a patikába járás szenvedélyéről, közben válogat a remek teák között, enged a sütemények csábításának is – és eléri, hogy senki ne nézze-bámulja meg, hogy ne a sztárt lássák-keressék benne. És monomániásan visszatér mindig a választás lehetőségéhez mint adományhoz.

A bulvár média legnagyobb bűnének azt tartják, hogy megfoszt a választás képességétől.

Ez marhaság! A történelem bizonyítja, hogy mindig voltak, akik tudtak választani, meg olyanok is, akik nem. Ne egyszerűsítsünk mindent fekete-fehérre, és ne fogjunk mindent a jelenkor elfajzottságára. A gyerekeim is választanak a játékaik között – és hiába vagyunk egy család, bizony nem egyformák a választásaink. Az érdeklődő, nyitott alkatú emberek mindig megmenekülnek. Akik abban hisznek, hogy valaki vagy valami más megváltja őket, azokon nem lehet segíteni. Maradj éhes, maradj bolond! – fogalmazta egyszer ezt Steve Jobs, az Apple atyja -, igen, akkor nem veszhetsz el.

Egy nem piactéri római mondás szerint tehát Carpe diem! – azaz élj a mának?

Ez így megint leegyszerűsítés és veszélyes lenne. Én csak azt mondom, hogy bár a jelenkorban mindig népszerű az a feltételezés, hogy régen minden jó volt, csak most már minden rossz, vagy azt hinni, hogy a jövő rémes lesz, katasztrófákkal teli, mint a filmekben – valójában ennél sokkal érdekesebb ez a történet. Én inkább a mában, a jelenben is próbálok pozitív maradni, mert biztos vagyok abban, hogy rengeteg lehetőség lakik benne.

Ezzel a pozitív gondolatú üzenettel prófétának is elmehetnél maradék kis szabadidődben!

Én inkább ZS-kategóriás konyhatörténésznek gondolom magam… Aki szeretne vigasztalni abban a nagy elkeseredettségben, amit magunk köré teremtünk. Ismétlem: nagyon nem hivatásos történészként én úgy látom a mi ezer éves történelmünket, hogy az élesen két szakaszra bontható. Az első ötszáz év egész rendben volt, jól működtünk mint ország, mint birodalom, mint olvasztótégely.

A második ötszáz év, mi tagadás, meglehetősen zavarosra sikeredett. De ennek most a végére értünk. Itt a harmadik ötszáz év, ami megint nagyon jó lesz. Nem azon kell búsulni, hogy szerdáról csütörtökre nem sikerült szocializmusból profi kapitalizmust építenünk: abban a tudatban kell élnünk, hogy erre most lesz megint jó ötszáz évünk. Úgyhogy én csak annyit mondanék: Hajrá, emberek!!!

Szurkolói szlogennél jobban ez csak akkor működik, ha mindenki a részesévé tud válni élet és élmény szinten is!

Hát persze! De ehhez az is kell, hogy ne higgyünk sommás ítéletekben, elrendelő előítéletekben. Tény, hogy jól működő rendszerekbe sokkal könnyebb bekapcsolódni – az ember, a fejlődés erről szól. Egyre bonyolultabb rendszerek építéséről. Mi, magyarok ehhez – sajnos, ez is tény – nem nagyon értünk.
Nálunk azok a rendszerek döntenek a tehetséges egyénekről, melyek tehetségtelenek és rosszul funkcionálnak. Az egyén ugyanis mindenütt és mindig egyforma a világon: az mindegy, hogy angol vagy magyar vagy, de az nem, hogy milyen rendszerekben tudsz kibontakozni.

„A szerelmétől elhagyott, munkájában sikeres harmincas csaj; a virgonc, testi-lelki élményekre kiéhezett, egyedülálló ötvenes anya; a férfias szakmát gyakorló, de nemi érdeklődését titkoló húszas srác − az ezredforduló tipikus-divatos-problémás figurái, akikről tanulmányok, bestsellerek és közönségfilmek tucatjai igyekeznek érvényesebbnél érvényesebb diagnózisokat felállítani. Till Attila filmje bizonyára sokak új kedvenc magyar közönségfilmje lesz.” Ezt első filmjéről, a Pánikról írták. Mert filmet is a jelenről és mániáiról csinál…

Tehát a következő, szerinted sikeres ötszáz év dönt a sorsunkról?

Nem ez a fontos. Inkább az, hogy mi döntsünk a jelenünkről. Nem biztos, hogy a jövő szempontjából mi egyáltalán fontosak vagyunk. A jövő egy másik játék, egy másik ítélet. A reneszánsz vagy kétszáz remek festőjéből jó, ha hámat-négyet ismerünk igazán, többen nem maradtak fontosak. Lehet, hogy ötszáz év múlva a magyarokból is csak az atombomba-brigád marad fenn, senki másra nem fognak emlékezni.

De így lesz, lehet ez az egész világgal. Elvis meg a Beatles biztosan megmarad-fennmarad, a Doors már nem biztos. De igazán nem tudhatjuk, mi éli túl az elfeledést, ezzel tehát nem kell foglalkozni. Elég, ha a saját életünket igazgatjuk figyelmesen, akkor nem a sors dönt, hanem mi.

Meddig fogod csinálni a bulvár tévézést?

Szeretek műsorvezető lenni és vállalom a helyet, ahol dolgozom: ez azonban még nem jelenti azt, hogy vallási fanatizmussal kéne jelen lennem a vállalatnál. Tehát nem biztos, hogy örökre, de az is lehet. Majd idővel kiderül. Én nem egy szolga vagyok, akit rabul ejtettek, hanem egy katona.

Valami fajta zsoldos, aki pénzért harcol. Aki nem feltétlenül hal meg a hazájáért, hanem életben marad. Adott esetben, ha kell, meg is szökik. Most azért kapom a zsoldot, hogy műsorvezető legyek. És persze nem kapok annyit, mint egy amerikai sztár, akit a pénze gróffá emel a szatócsok ellenében. Nálunk egy sztár nem érezheti magát bárónak. Csak zsoldosnak. Nálunk szakmunkások vannak: a pénz világában éppúgy, mint a sztárokéban. Én a zsoldos szakmunkások között jól elvagyok: jó ez így, és nem hiszem életre szóló komoly dolognak a tévé-sztárságomat.

Nincs ebben némi cinizmus?

Van. De melegszívű.
És ez átsegít mindenen.