„A közönség csak azon nevet, amit igaznak tart”

2015. 07. 15.
|
Írt könyvet, tanított sajtójogot az egyetemen, szerepelt rádióban, tévében és számtalan színpadon. Kovács András Péter kamaszkora óta szerepel, ma már nem hozza zavarba semmi, a humor életének nélkülözhetetlen része. 2015 júniusában kérdeztük családról, szakmai buktatókról és arról, mennyi humorunk maradt az elmúlt tíz évben.

Bár alapvetően humorista vagy, több regényed is megjelent. Fogsz még könyvet írni?

Az írást kamaszkorom óta művelem. Nagyon sok mindenben segített, például tisztába jönni magammal és a világgal, az írásnak köszönhetően kerültem egyenesbe. Annak idején komoly írói terveket is dédelgettem magamban, de ahogy felnőttem, bölcsebb lettem – részben azáltal, hogy sokat, és szívesen írtam –, úgy el is tűnt az írás iránti igény. Egyszerűen kiírtam magamból mindent.

Kamaszként még kizárólag szépirodalommal foglalkoztál?

Szerettem volna szépirodalmat csinálni, és mély gondolatokat leírni – azóta sem olvastam vissza azokat a novellákat, szóval nem tudom megítélni, mennyire voltak értékesek. Aztán, ahogy beindult a humorista vonal – elkezdtem írni a rádiókabarénak, a Hócipőnek –, újra jött a lehetőség, hogy rendes könyvet írjak, én pedig örömmel éltem vele. Trilógiát terveztem, két kötet meg is jelent, de a második után úgy éreztem, hogy a kiadó sem lelkesedik annyira, én pedig eldöntöttem, hogy nem akarok olyan könyvet írni, amelyet idén még ugyan elolvas pár ember, de aztán soha többé senki. Egyszer Hamvas Béla mondta, hogy kétfajta író létezik: aki azért ír, hogy elolvassák, és aki azért, hogy senki ne olvassa el. Felesleges csak azért írni, hogy eggyel több könyv legyen a világon. Majd ha olyan mondanivalóm lesz, amit mindenáron meg kell írnom, akkor nem fog érdekelni, hogy elolvassák-e vagy sem.

A nézők többsége valószínűleg nem gondol bele, hogy a stand-up alapja az írás. Hogyan fordultál a szépirodalom után a humor felé? Vagy egyszerűen csak megvolt a készséged ahhoz, hogy jól írj, és ezt egy másik területen kamatoztattad?

Megvolt a készség és érdekelt is. Kamaszkoromban a felolvasóesteken gyakran papír nélkül, gyakorlatilag félig-meddig rögtönözve mondtam novellákat. Aztán tanítottam pár évet az egyetemen, ott is lehetőségem volt csiszolni az előadói készségemet, és azt is megtanulhattam, hogyan kell lekötni az embereket. Persze szükség volt a humorra is ahhoz, hogy egy másfél órás jogtörténet szemináriumot érdeklődve végig tudjanak ülni a hallgatók. Hobbinak indult a stand-up, amellett, hogy az egyetemen csillogó tekintetű jogászlányoknak adtam elő, hétvégenként kijártam a frissen indult Dumaszínházba. Aztán egyszer csak választani kellett. De végül is már jogászként is azt csináltam, amit most: írtam, kutattam, és amit kikutattam egy hét alatt, azt később előadtam.

Úgy próbáltad humorosabbá tenni a jogi előadásaidat, hogy kiemelted a kutatások során talált vicces elemeket?

Igen, a csemegéket kerestem, vagy igyekeztem párhuzamot találni hatszáz évvel ezelőtti jogesetekkel. Például amikor a magyar középkori özvegyi jogot vettük, azt briliáns módon lehetett szembeállítani a mai házasságokkal és válásokkal.

Volt kedvenc korszakod vagy területed?

A sajtó- és médiajogtörténetet nagyon szerettem, hiszen félig médiajogász vagyok, félig pedig jogtörténész, és örültem, amikor ez a kettő találkozott. A francia felvilágosodás is nagyon érdekelt, a könyvnyomtatás időszaka és az, ahogyan szép lassan levette róla a kezét a cenzúra. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen a külföldi nyomdák ontották magukból azokat a műveket, amelyeket a francia állami cenzúra nem engedélyezett.

Nyilván ehhez az is hozzájárult, hogy elképesztő tempóban fejlődött a technika, a cenzorok pedig nem tudtak vele lépést tartani. Ez épp olyan, mint hogy manapság az internetes oldalakat és a blogokat sem lehet ellenőrizni - még akkor sem, ha ezt sokan szeretnék.

Tulajdonképpen az egész sajtójogtörténet arról szól, hogy a kommunikátor megpróbálja az uralma alatt tartani a kommunikációt. A könyvnyomtatással megjelentek a világi témájú regények is, amelyeket megpróbált betiltani az egyház, de végül kénytelenek voltak engedni. Most ugyanezt éljük végig: ugyan létezik a rádió és a televízió működését szabályozó törvény, de sok a kiskapu, például mi van, ha külföldről sugároz egy csatorna? Most épp a hozzászólások, fórumok és facebook-bejegyzések okoznak fejtörést. Az ember mindig is kommunikált, és kommunikálni fog, nyilván meg lehet próbálni ezt ideológiai vagy bármilyen más szempontból korlátozni, de nem fog sikerülni. Hallatlanul izgalmas, hogy mindig jönnek majd új kommunikációs formák, aztán újabb és újabb szabályok, de a kommunikáció mindig egy lépéssel előbb jár majd.

Egy humoristának mindig rendszerkritikusnak kell lennie, különben nem működik az előadása. Vannak írott és íratlan szabályok, vagy mindenki maga tudja, hogy hol a határ?

Szerintem elkövettük azt a hibát, hogy eddig „szépelegtünk” a közönséggel, és a népszerűség érdekében nyilván azokat a témákat kerestük, amelyek sok embert érdekelnek, és amelyekkel sokan tudnak azonosulni. De most egyre inkább úgy érzem, hogy a stand-up-nak nem azt kell jelentenie, hogy állva beszélünk, hanem azt – amit angolul is jelent –, hogy egy bevállalós, bátor ember kiáll önmagáért és másokért. Most nagyon kell a bátorság ahhoz, amit mondunk, ugyanakkor elengedhetetlen a jó ízlés is. A közönség csak azon nevet, amit igaznak tart, függetlenül az én véleményemtől. De azt mindenki pontosan érzi a színpadon, hogy épp azért nem nevetnek, mert nem értenek egyet azzal, amit mondott, vagy pedig azért, mert nem tartják ízlésesnek. Nálam minden esetben a nézők húzzák meg a határt, amit csak óvatosan feszegetek, de az biztos, hogy ami televízióban vagy rádióban felvételre kerül, az már a nézők által „cenzúrázott”, tesztelt előadás.

Több mint tíz éve csinálod, közben politikailag, gazdaságilag és szellemileg is átalakult az ország. Hogyan változtak meg a nézők?

Ez a változás abszolút érezhető. Amikor elindultunk klubszinten, suttogó marketinggel, még csak egy szűk, nagyon masszív és lelkes, értelmiségi réteg tagjai voltak azok, akik lejárogattak az előadásainkra. Aztán az országos népszerűséggel együtt a mi mezőnyünket is színesíteni kellett, és óhatatlanul szélesebb rétegekből tevődött össze a közönségünk is. Az, hogy bekerültünk a televízióba, fordulópont volt, mert kommersz lett maga a termék, és a befogadó közönség is. Vannak előadók, akik megtartották maguknak a finomabb, érzékenyebb, de szűkebb létszámot, és vannak, akik a nagy tömegeknek szólnak, akik szeretnek nagyokat röhögni, viszonylag könnyen befogadható dolgokon. Ahogy a popzenében is léteznek a falunapok császárai és a stadionok művészei, ugyanígy nálunk is léteznek ezek a kategóriák.

Nagyon érdekes, hogy Magyarországon egyáltalán létrejöhetett ez a televíziós műfaj, hiszen a kereskedelmi tévék indulásakor voltak ugyan kísérletek, de csak az utóbbi években jött az igazán nagy áttörés. Te hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

Az elején elkövették azt a hibát, hogy nagyon sok mindent fordítva csináltak: az előadók bementek a tévébe, előadtak egy produkciót, aztán az országos ismertség után elindultak haknizni. De ez hosszú távon nem működik, mert az anyag így nem elég kiforrott. Mi úgy lépünk fel a tévében vagy a rádióban, hogy azt a műsort előtte már sokszor elmondtuk közönség előtt, hónapokig csiszoltuk, és nagyon jól tudjuk, hogy szóról szóra működik. Szerintem ez az egyik titkunk: ma már mindegyikünk a saját maga írója, színésze és dramaturgja, és mindenki hiteles, önazonos, ezért találjuk meg azt a közönséget, amely képes azonosulni velünk, amely megszereti és a magáénak érzi a mondanivalónkat.

Amikor írsz valamit, azt egyből kipróbálod, élesben teszteled?

Persze. Amikor van egy kis szabadidőm, beülök egy kávézóba, és bízom benne, hogy jönnek gondolataim – mert ez azért nem úgy működik, hogy ha most van két órám, akkor írok négy oldalt. Az ötleteket összefűzöm, és összerakok egy kb. hárompercnyi anyagot, amit a húszperces előadásom alatt a kellő pillanatban, amikor már jó a hangulat – de még van időm korrigálni, ha mégsem működik a dolog –, elmesélek. Ha nem válik be, akkor visszamenekülök abba a három percbe, ami a múlt héten már működött, ha pedig sikeres, akkor csiszolom tovább, és a következő előadáson még színesebben adom elő.

Előfordulhat ebben a műfajban, hogy leblokkolsz, és nem jut eszedbe semmi?

Általában olyan gazdag a repertoár a fejünkben, hogy biztosan mindig eszünkbe jut valami. De például nemrégiben volt egy dupla tévéfelvételem, amelynek nyilván adott a dramaturgiája, és a dolgoknak egymás után kell történniük. Az egyik jelenetben, amelyet utoljára két éve mondtam el közönség előtt, volt néhány pillanatom, amikor nem tudtam, mi következik. De szerencsére az élő fellépéseken, közönség előtt nagyon könnyen tudunk javítani. Ha bármi történik, például elmegy a mikrofon hangja, vagy csuklunk, azt mind be tudjuk építeni, tehát bármi lehet az előadás része vagy kelléke, ezt aztán viccesen megmagyarázzuk a közönségnek. De nem is emlékszem olyasmire, hogy valaha valami nagyon rosszul sült volna el.

Mennyire határolnak be titeket a nyelvi sajátosságok? Lehetnének a műsoraitok exportcikkek?

Alapvetően nem, bár szoktunk angol nyelven előadásokat tartani, de azért más a nyelv, mások a keretek. Magyarországon a szórend is hihetetlenül sokat hozzátesz a humorhoz, például a mondat legvégére tehetem azt a szót, amelytől az egész vicces lesz, és a néző várakozását a poénig annyira fel tudom csigázni, hogy a legutolsó szónál robbanjon a nevetés. Angolban ezt nyilván nem lehet megtenni, ezért más a ritmusa az egész dolognak. Ugyanakkor kellő gyakorlattal nagyon jó angol stand-up-okat lehet csinálni, csak nincs értelme: az itteni magyarok azt mondják, magyarul sokkal viccesebb vagyok, az angolok meg miért lennének kíváncsiak egy magyar fiúra? Valami nagy csodának kellene ahhoz történnie, hogy berobbanjon a dolog, de nem valószínű, hogy ez valaha megtörténik. Be vagyunk zárva a saját nyelvünk és kultúránk határai közé, de én úgy gondolom, hogy nem kellenek nagy varázslatok, én boldogan el-stand-up-olgatok magyarul.

Van olyan külföldi humorista, akit megnézel, esetleg példaképednek tartasz?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én a szabad időmben nem szeretek stand-up-videót nézni, mert őszintén szólva a harmadik perc után már nem érdekel. Persze vannak nagy nevek, de engem ez felvételről egyszerűen nem köt le, mert valahogy még mindig nem tartom tévés műfajnak. Sokkal jobban szeretek élőben szórakozni rajta. Éppen ezért elhiszem, hogy a nézők sem feltétlenül akarnak látni engem a tévében, mert én sem biztos, hogy a képernyőn keresztül akarnám megnézni a humoristák műsorát. Például Russell Peterst, egy Kanadában élő stand-up-ost sokszor emlegetnek itthon is, ő hihetetlen méretű stadionokat töltött meg, de aztán eltűnt két sikeres este után.

Azt el tudod képzelni, hogy akár egyedül, akár a csapattal legyen egy nagy show-tok, például az Arénában?

Egyszer biztos jó lenne, de ez nagyon csalóka... Az, hogy tizenháromezer ember tapsol és nevet, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy én jó vagyok, hanem azt, hogy ők most éppen szeretnek, és Aréna-hangulatban vannak – bár én ott csak félházzal számolnék. Sokkal jobban szeretem, ha csak kétszázan vannak az előadásomon, viszont együtt rezdülünk. Egy nagy stadionban nem lehet együtt lélegezni a közönséggel. Nem érzik az atmoszférámat, csak kivetítőről látnak, én pedig visszhangosan hallom őket.

Soha nem érdekelt a „klasszikus” színház?

De igen, színjátszottam diákkoromban. Most is nagyon érdekelne, csak tudom, hogy a befektetett idő nem hozná vissza ugyanazt a sikerélményt, mint a stand-up, ahol egyedül vagyok, tehát csak rajtam múlik a siker és a kudarc. De ha lenne rá időm és lehetőségem, akkor biztos próbálkoznék ezzel is. Bár lehet, hogy megbuknék színészként – ez a másik visszatartó erő.

A színház nehéz, de filmben azért könnyebb játszani. Az sem izgat?

Lehet, hogy valamivel könnyebb, de attól még jobban félnék. Nem messziről figyel a néző, hanem minden egyes pórusomat látja, és ha az arcomon van valami csalfaság vagy hiteltelenség, az ezerszeresére nő. Ráadásul a színházban van lehetőség korrigálni, például a másnapi előadáson. A filmben már nincs. Ahogy az rögzül, azt fogja utána a szájára venni az egész ország, legalábbis az a hatezer ember, aki manapság megnéz egy magyar filmet.

Három kicsi gyereked van, akik közül ketten ikrek. Az interjú szervezésekor kiderült, hogy elég intenzíven kiveszed a részed a családi életből. Hogy bírod ezt a fellépések mellett?

A feleségemmel jól felosztottuk a feladatokat, és azon ritka családok egyike vagyunk, akik békésen, boldogan és konfliktusoktól mentesen tengetik napjaikat. Sokszor nem egyszerű összehangolni a dolgokat, de eleve három gyereket terveztünk, én pedig úgy álltam ehhez a kérdéshez, hogy amikor négy éve megszületett a fiam, tudtam, hogy az elkövetkezendő öt-hat évben nem fogok remekműveket alkotni. Ahogy a feleségem is GYES-en van otthon a kicsikkel, úgy én is csak félgőzzel haladok. Majd másfél év múlva, ha már az ikrek is ovisok lesznek, újra feldübörögnek a turbinák. Persze előfordul, hogy fürdetés közben azon jár az agyam, hogy másnap forgatókönyv-leadási határidő van, de az esetek többségében szerencsére rájuk tudok koncentrálni. Nagyon gyorsan elmegy ez az időszak, amikor még pelenkázni kell őket, és szerintem az egy-két súlyosabb évet tényleg ki lehet bírni. Én minden este elköszönök a gyerekeimtől, mert tudom, hogy ez a pici holnap már egy nagyobb, érettebb gyerek lesz, másféle problémákkal. Éppen ezért igyekszem kiélvezni a gyerekkoruk minden egyes percét.

A kisfiad már négyéves. Mit szól hozzá, amikor a tévében vagy videón lát?

Még soha nem mutattam meg neki, mert még nem értené, csak azt, hogy a közönség nevet, és akkor nyilván ő is nevet. De azt tudja, hogy apa sokat beszél, a Dumaszínházban már járt is, sőt, adtam neki mikrofont. Kimentünk a színpadra, a technikus felkapcsolta a fényeket, üres volt a nézőtér, ő pedig elmesélte, hogy megnyalta a kutya. A pincérek megtapsolták, ő pedig élvezte és megértette, hogy milyen az, amikor mond valamit, és ezért szeretik. De ezt csak egyszer csináltam meg vele, mert nem akarom, hogy négyévesen megittasodjon attól, hogy ő bármit mond, azt mikrofonba mondja, és ezért tapsolnak neki. Azt szeretném, ha normális gyerek maradna.

Milyen lesz a nyarad?

Most is lesz Dumafüred, a tíznapos fesztiválunk Balatonfüreden, ez most már több éve a nyaralást is jelenti, és persze a feltöltődést, a közös munkát. Amellett, hogy a közönség nagyon jól mulat rajtunk tíz napon keresztül, mi is nagyon jól szórakozunk magunkon meg egymáson. Mindenki levonul családostul, összejön a társaság, este pedig együtt lépünk fel, és ez hallatlanul jó szokott lenni. Közben egész nyáron forgatják a Munkaügyeket, a forgatásokra pedig mi, forgatókönyvírók is szeretünk kijárni. Van a fejemben egy-két új est is, amit meg kéne írni és csinálni, például Hajnóczy Somával, a világhírű bűvésszel már egy éve készülök egy magic comedy show-ra, de mivel ez egyikünknek sem létkérdés, nagyon lassan haladunk...

A szövegeidből kiérezhető a társadalmi problémák iránti érzékenység. Gyakran keresnek meg azzal, hogy jótékonysági akciókban vegyél részt?

Igen, bár most vissza kellett nyesni ezeket a fellépéseket, éppen a kicsik miatt – ha van egy kis szabad időm, akkor azt velük töltöm. De korábban is volt rá példa, és a jövőben is szeretnék ilyen lehetőségeket. Csak nálunk még mindig valahogy sután működnek a jótékonysági rendezvények, és a társadalmi szerepvállalás. Az ilyen kezdeményezések mögé nem állnak oda profi szervezők, és mindig annak zúdul a nyakába az organizálás, aki éppen ezer más dolgot is csinál az ügy érdekében. Talán ezt hiányolom a legjobban: ezek a szervezetek általában meg tudnak nyerni egy-két nagy fellépőt, de profi kommunikátort vagy PR-ost nem sikerül az ügy mögé állítani. Itt nagyjából el is vérzik a dolog, és jóval kisebb hatékonysággal működik bármilyen jótékonysági dolog Magyarországon, mint más országokban. Különben csodákat lehetne tenni a nonprofit megmozdulásokkal is

Bár alapvetően humorista vagy, több regényed is megjelent. Fogsz még könyvet írni?

Az írást kamaszkorom óta művelem. Nagyon sok mindenben segített, például tisztába jönni magammal és a világgal, az írásnak köszönhetően kerültem egyenesbe. Annak idején komoly írói terveket is dédelgettem magamban, de ahogy felnőttem, bölcsebb lettem – részben azáltal, hogy sokat, és szívesen írtam –, úgy el is tűnt az írás iránti igény. Egyszerűen kiírtam magamból mindent.

Kamaszként még kizárólag szépirodalommal foglalkoztál?

Szerettem volna szépirodalmat csinálni, és mély gondolatokat leírni – azóta sem olvastam vissza azokat a novellákat, szóval nem tudom megítélni, mennyire voltak értékesek. Aztán, ahogy beindult a humorista vonal – elkezdtem írni a rádiókabarénak, a Hócipőnek –, újra jött a lehetőség, hogy rendes könyvet írjak, én pedig örömmel éltem vele. Trilógiát terveztem, két kötet meg is jelent, de a második után úgy éreztem, hogy a kiadó sem lelkesedik annyira, én pedig eldöntöttem, hogy nem akarok olyan könyvet írni, amelyet idén még ugyan elolvas pár ember, de aztán soha többé senki. Egyszer Hamvas Béla mondta, hogy kétfajta író létezik: aki azért ír, hogy elolvassák, és aki azért, hogy senki ne olvassa el. Felesleges csak azért írni, hogy eggyel több könyv legyen a világon. Majd ha olyan mondanivalóm lesz, amit mindenáron meg kell írnom, akkor nem fog érdekelni, hogy elolvassák-e vagy sem.

A nézők többsége valószínűleg nem gondol bele, hogy a stand-up alapja az írás. Hogyan fordultál a szépirodalom után a humor felé? Vagy egyszerűen csak megvolt a készséged ahhoz, hogy jól írj, és ezt egy másik területen kamatoztattad?

Megvolt a készség és érdekelt is. Kamaszkoromban a felolvasóesteken gyakran papír nélkül, gyakorlatilag félig-meddig rögtönözve mondtam novellákat. Aztán tanítottam pár évet az egyetemen, ott is lehetőségem volt csiszolni az előadói készségemet, és azt is megtanulhattam, hogyan kell lekötni az embereket. Persze szükség volt a humorra is ahhoz, hogy egy másfél órás jogtörténet szemináriumot érdeklődve végig tudjanak ülni a hallgatók. Hobbinak indult a stand-up, amellett, hogy az egyetemen csillogó tekintetű jogászlányoknak adtam elő, hétvégenként kijártam a frissen indult Dumaszínházba. Aztán egyszer csak választani kellett. De végül is már jogászként is azt csináltam, amit most: írtam, kutattam, és amit kikutattam egy hét alatt, azt később előadtam.

Úgy próbáltad humorosabbá tenni a jogi előadásaidat, hogy kiemelted a kutatások során talált vicces elemeket?

Igen, a csemegéket kerestem, vagy igyekeztem párhuzamot találni hatszáz évvel ezelőtti jogesetekkel. Például amikor a magyar középkori özvegyi jogot vettük, azt briliáns módon lehetett szembeállítani a mai házasságokkal és válásokkal.

Volt kedvenc korszakod vagy területed?

A sajtó- és médiajogtörténetet nagyon szerettem, hiszen félig médiajogász vagyok, félig pedig jogtörténész, és örültem, amikor ez a kettő találkozott. A francia felvilágosodás is nagyon érdekelt, a könyvnyomtatás időszaka és az, ahogyan szép lassan levette róla a kezét a cenzúra. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen a külföldi nyomdák ontották magukból azokat a műveket, amelyeket a francia állami cenzúra nem engedélyezett.

Nyilván ehhez az is hozzájárult, hogy elképesztő tempóban fejlődött a technika, a cenzorok pedig nem tudtak vele lépést tartani. Ez épp olyan, mint hogy manapság az internetes oldalakat és a blogokat sem lehet ellenőrizni - még akkor sem, ha ezt sokan szeretnék.

Tulajdonképpen az egész sajtójogtörténet arról szól, hogy a kommunikátor megpróbálja az uralma alatt tartani a kommunikációt. A könyvnyomtatással megjelentek a világi témájú regények is, amelyeket megpróbált betiltani az egyház, de végül kénytelenek voltak engedni. Most ugyanezt éljük végig: ugyan létezik a rádió és a televízió működését szabályozó törvény, de sok a kiskapu, például mi van, ha külföldről sugároz egy csatorna? Most épp a hozzászólások, fórumok és facebook-bejegyzések okoznak fejtörést. Az ember mindig is kommunikált, és kommunikálni fog, nyilván meg lehet próbálni ezt ideológiai vagy bármilyen más szempontból korlátozni, de nem fog sikerülni. Hallatlanul izgalmas, hogy mindig jönnek majd új kommunikációs formák, aztán újabb és újabb szabályok, de a kommunikáció mindig egy lépéssel előbb jár majd.

Egy humoristának mindig rendszerkritikusnak kell lennie, különben nem működik az előadása. Vannak írott és íratlan szabályok, vagy mindenki maga tudja, hogy hol a határ?

Szerintem elkövettük azt a hibát, hogy eddig „szépelegtünk” a közönséggel, és a népszerűség érdekében nyilván azokat a témákat kerestük, amelyek sok embert érdekelnek, és amelyekkel sokan tudnak azonosulni. De most egyre inkább úgy érzem, hogy a stand-up-nak nem azt kell jelentenie, hogy állva beszélünk, hanem azt – amit angolul is jelent –, hogy egy bevállalós, bátor ember kiáll önmagáért és másokért. Most nagyon kell a bátorság ahhoz, amit mondunk, ugyanakkor elengedhetetlen a jó ízlés is. A közönség csak azon nevet, amit igaznak tart, függetlenül az én véleményemtől. De azt mindenki pontosan érzi a színpadon, hogy épp azért nem nevetnek, mert nem értenek egyet azzal, amit mondott, vagy pedig azért, mert nem tartják ízlésesnek. Nálam minden esetben a nézők húzzák meg a határt, amit csak óvatosan feszegetek, de az biztos, hogy ami televízióban vagy rádióban felvételre kerül, az már a nézők által „cenzúrázott”, tesztelt előadás.

Több mint tíz éve csinálod, közben politikailag, gazdaságilag és szellemileg is átalakult az ország. Hogyan változtak meg a nézők?

Ez a változás abszolút érezhető. Amikor elindultunk klubszinten, suttogó marketinggel, még csak egy szűk, nagyon masszív és lelkes, értelmiségi réteg tagjai voltak azok, akik lejárogattak az előadásainkra. Aztán az országos népszerűséggel együtt a mi mezőnyünket is színesíteni kellett, és óhatatlanul szélesebb rétegekből tevődött össze a közönségünk is. Az, hogy bekerültünk a televízióba, fordulópont volt, mert kommersz lett maga a termék, és a befogadó közönség is. Vannak előadók, akik megtartották maguknak a finomabb, érzékenyebb, de szűkebb létszámot, és vannak, akik a nagy tömegeknek szólnak, akik szeretnek nagyokat röhögni, viszonylag könnyen befogadható dolgokon. Ahogy a popzenében is léteznek a falunapok császárai és a stadionok művészei, ugyanígy nálunk is léteznek ezek a kategóriák.

Nagyon érdekes, hogy Magyarországon egyáltalán létrejöhetett ez a televíziós műfaj, hiszen a kereskedelmi tévék indulásakor voltak ugyan kísérletek, de csak az utóbbi években jött az igazán nagy áttörés. Te hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

Az elején elkövették azt a hibát, hogy nagyon sok mindent fordítva csináltak: az előadók bementek a tévébe, előadtak egy produkciót, aztán az országos ismertség után elindultak haknizni. De ez hosszú távon nem működik, mert az anyag így nem elég kiforrott. Mi úgy lépünk fel a tévében vagy a rádióban, hogy azt a műsort előtte már sokszor elmondtuk közönség előtt, hónapokig csiszoltuk, és nagyon jól tudjuk, hogy szóról szóra működik. Szerintem ez az egyik titkunk: ma már mindegyikünk a saját maga írója, színésze és dramaturgja, és mindenki hiteles, önazonos, ezért találjuk meg azt a közönséget, amely képes azonosulni velünk, amely megszereti és a magáénak érzi a mondanivalónkat.

Amikor írsz valamit, azt egyből kipróbálod, élesben teszteled?

Persze. Amikor van egy kis szabadidőm, beülök egy kávézóba, és bízom benne, hogy jönnek gondolataim – mert ez azért nem úgy működik, hogy ha most van két órám, akkor írok négy oldalt. Az ötleteket összefűzöm, és összerakok egy kb. hárompercnyi anyagot, amit a húszperces előadásom alatt a kellő pillanatban, amikor már jó a hangulat – de még van időm korrigálni, ha mégsem működik a dolog –, elmesélek. Ha nem válik be, akkor visszamenekülök abba a három percbe, ami a múlt héten már működött, ha pedig sikeres, akkor csiszolom tovább, és a következő előadáson még színesebben adom elő.

Előfordulhat ebben a műfajban, hogy leblokkolsz, és nem jut eszedbe semmi?

Általában olyan gazdag a repertoár a fejünkben, hogy biztosan mindig eszünkbe jut valami. De például nemrégiben volt egy dupla tévéfelvételem, amelynek nyilván adott a dramaturgiája, és a dolgoknak egymás után kell történniük. Az egyik jelenetben, amelyet utoljára két éve mondtam el közönség előtt, volt néhány pillanatom, amikor nem tudtam, mi következik. De szerencsére az élő fellépéseken, közönség előtt nagyon könnyen tudunk javítani. Ha bármi történik, például elmegy a mikrofon hangja, vagy csuklunk, azt mind be tudjuk építeni, tehát bármi lehet az előadás része vagy kelléke, ezt aztán viccesen megmagyarázzuk a közönségnek. De nem is emlékszem olyasmire, hogy valaha valami nagyon rosszul sült volna el.

Mennyire határolnak be titeket a nyelvi sajátosságok? Lehetnének a műsoraitok exportcikkek?

Alapvetően nem, bár szoktunk angol nyelven előadásokat tartani, de azért más a nyelv, mások a keretek. Magyarországon a szórend is hihetetlenül sokat hozzátesz a humorhoz, például a mondat legvégére tehetem azt a szót, amelytől az egész vicces lesz, és a néző várakozását a poénig annyira fel tudom csigázni, hogy a legutolsó szónál robbanjon a nevetés. Angolban ezt nyilván nem lehet megtenni, ezért más a ritmusa az egész dolognak. Ugyanakkor kellő gyakorlattal nagyon jó angol stand-up-okat lehet csinálni, csak nincs értelme: az itteni magyarok azt mondják, magyarul sokkal viccesebb vagyok, az angolok meg miért lennének kíváncsiak egy magyar fiúra? Valami nagy csodának kellene ahhoz történnie, hogy berobbanjon a dolog, de nem valószínű, hogy ez valaha megtörténik. Be vagyunk zárva a saját nyelvünk és kultúránk határai közé, de én úgy gondolom, hogy nem kellenek nagy varázslatok, én boldogan el-stand-up-olgatok magyarul.

Van olyan külföldi humorista, akit megnézel, esetleg példaképednek tartasz?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én a szabad időmben nem szeretek stand-up-videót nézni, mert őszintén szólva a harmadik perc után már nem érdekel. Persze vannak nagy nevek, de engem ez felvételről egyszerűen nem köt le, mert valahogy még mindig nem tartom tévés műfajnak. Sokkal jobban szeretek élőben szórakozni rajta. Éppen ezért elhiszem, hogy a nézők sem feltétlenül akarnak látni engem a tévében, mert én sem biztos, hogy a képernyőn keresztül akarnám megnézni a humoristák műsorát. Például Russell Peterst, egy Kanadában élő stand-up-ost sokszor emlegetnek itthon is, ő hihetetlen méretű stadionokat töltött meg, de aztán eltűnt két sikeres este után.

Azt el tudod képzelni, hogy akár egyedül, akár a csapattal legyen egy nagy show-tok, például az Arénában?

Egyszer biztos jó lenne, de ez nagyon csalóka... Az, hogy tizenháromezer ember tapsol és nevet, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy én jó vagyok, hanem azt, hogy ők most éppen szeretnek, és Aréna-hangulatban vannak – bár én ott csak félházzal számolnék. Sokkal jobban szeretem, ha csak kétszázan vannak az előadásomon, viszont együtt rezdülünk. Egy nagy stadionban nem lehet együtt lélegezni a közönséggel. Nem érzik az atmoszférámat, csak kivetítőről látnak, én pedig visszhangosan hallom őket.

Soha nem érdekelt a „klasszikus” színház?

De igen, színjátszottam diákkoromban. Most is nagyon érdekelne, csak tudom, hogy a befektetett idő nem hozná vissza ugyanazt a sikerélményt, mint a stand-up, ahol egyedül vagyok, tehát csak rajtam múlik a siker és a kudarc. De ha lenne rá időm és lehetőségem, akkor biztos próbálkoznék ezzel is. Bár lehet, hogy megbuknék színészként – ez a másik visszatartó erő.

A színház nehéz, de filmben azért könnyebb játszani. Az sem izgat?

Lehet, hogy valamivel könnyebb, de attól még jobban félnék. Nem messziről figyel a néző, hanem minden egyes pórusomat látja, és ha az arcomon van valami csalfaság vagy hiteltelenség, az ezerszeresére nő. Ráadásul a színházban van lehetőség korrigálni, például a másnapi előadáson. A filmben már nincs. Ahogy az rögzül, azt fogja utána a szájára venni az egész ország, legalábbis az a hatezer ember, aki manapság megnéz egy magyar filmet.

Három kicsi gyereked van, akik közül ketten ikrek. Az interjú szervezésekor kiderült, hogy elég intenzíven kiveszed a részed a családi életből. Hogy bírod ezt a fellépések mellett?

A feleségemmel jól felosztottuk a feladatokat, és azon ritka családok egyike vagyunk, akik békésen, boldogan és konfliktusoktól mentesen tengetik napjaikat. Sokszor nem egyszerű összehangolni a dolgokat, de eleve három gyereket terveztünk, én pedig úgy álltam ehhez a kérdéshez, hogy amikor négy éve megszületett a fiam, tudtam, hogy az elkövetkezendő öt-hat évben nem fogok remekműveket alkotni. Ahogy a feleségem is GYES-en van otthon a kicsikkel, úgy én is csak félgőzzel haladok. Majd másfél év múlva, ha már az ikrek is ovisok lesznek, újra feldübörögnek a turbinák. Persze előfordul, hogy fürdetés közben azon jár az agyam, hogy másnap forgatókönyv-leadási határidő van, de az esetek többségében szerencsére rájuk tudok koncentrálni. Nagyon gyorsan elmegy ez az időszak, amikor még pelenkázni kell őket, és szerintem az egy-két súlyosabb évet tényleg ki lehet bírni. Én minden este elköszönök a gyerekeimtől, mert tudom, hogy ez a pici holnap már egy nagyobb, érettebb gyerek lesz, másféle problémákkal. Éppen ezért igyekszem kiélvezni a gyerekkoruk minden egyes percét.

A kisfiad már négyéves. Mit szól hozzá, amikor a tévében vagy videón lát?

Még soha nem mutattam meg neki, mert még nem értené, csak azt, hogy a közönség nevet, és akkor nyilván ő is nevet. De azt tudja, hogy apa sokat beszél, a Dumaszínházban már járt is, sőt, adtam neki mikrofont. Kimentünk a színpadra, a technikus felkapcsolta a fényeket, üres volt a nézőtér, ő pedig elmesélte, hogy megnyalta a kutya. A pincérek megtapsolták, ő pedig élvezte és megértette, hogy milyen az, amikor mond valamit, és ezért szeretik. De ezt csak egyszer csináltam meg vele, mert nem akarom, hogy négyévesen megittasodjon attól, hogy ő bármit mond, azt mikrofonba mondja, és ezért tapsolnak neki. Azt szeretném, ha normális gyerek maradna.

Milyen lesz a nyarad?

Most is lesz Dumafüred, a tíznapos fesztiválunk Balatonfüreden, ez most már több éve a nyaralást is jelenti, és persze a feltöltődést, a közös munkát. Amellett, hogy a közönség nagyon jól mulat rajtunk tíz napon keresztül, mi is nagyon jól szórakozunk magunkon meg egymáson. Mindenki levonul családostul, összejön a társaság, este pedig együtt lépünk fel, és ez hallatlanul jó szokott lenni. Közben egész nyáron forgatják a Munkaügyeket, a forgatásokra pedig mi, forgatókönyvírók is szeretünk kijárni. Van a fejemben egy-két új est is, amit meg kéne írni és csinálni, például Hajnóczy Somával, a világhírű bűvésszel már egy éve készülök egy magic comedy show-ra, de mivel ez egyikünknek sem létkérdés, nagyon lassan haladunk...

A szövegeidből kiérezhető a társadalmi problémák iránti érzékenység. Gyakran keresnek meg azzal, hogy jótékonysági akciókban vegyél részt?

Igen, bár most vissza kellett nyesni ezeket a fellépéseket, éppen a kicsik miatt – ha van egy kis szabad időm, akkor azt velük töltöm. De korábban is volt rá példa, és a jövőben is szeretnék ilyen lehetőségeket. Csak nálunk még mindig valahogy sután működnek a jótékonysági rendezvények, és a társadalmi szerepvállalás. Az ilyen kezdeményezések mögé nem állnak oda profi szervezők, és mindig annak zúdul a nyakába az organizálás, aki éppen ezer más dolgot is csinál az ügy érdekében. Talán ezt hiányolom a legjobban: ezek a szervezetek általában meg tudnak nyerni egy-két nagy fellépőt, de profi kommunikátort vagy PR-ost nem sikerül az ügy mögé állítani. Itt nagyjából el is vérzik a dolog, és jóval kisebb hatékonysággal működik bármilyen jótékonysági dolog Magyarországon, mint más országokban. Különben csodákat lehetne tenni a nonprofit megmozdulásokkal is.

Szóljon hozzá!

Decemberi AKCIÓ

A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!

* A kockázatokról olvassa el a használati útmutatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát!

** Étrend-kiegészítő, nem helyettesíti a kiegyensúlyozott, vegyes étrendet és az egészséges életmódot.

Hírlevél feliratkozás

Felhasználási feltételek, adatkezelés »

Aktuális magazinunk

Magazin címlap Megjelent a Szimpatika magazin 2016. decemberi száma!

Ingyenes magazinunkat kérje gyógyszerészétől a Szimpatika emblémával ellátott gyógyszertárakban! A korábbi számokat ide kattintva érheti el

Legutóbbi hozzászólások

A depresszió kezelése természetes úton

A depressziónak számos különböző oka ismeretes. Ezeket három csoportra oszthatjuk. A természetes gyógymódok jelentik a legjobb megoldást ...
marcsii
2016. 12. 08. 11:12
Sziasztok! A férjemnél is hasonló problémák jelentkeztek, levertség és minden ami enyhe depresszió! Anyósom egyik nap szólt, hogy hallott ...

A jó szex alapjai: mi kell a nőnek, és mi a férfinak?

A szeretkezés evolúciós és történelmi szempontból elsődlegesen a fajfenntartást szolgálta, de az embereknél ennél sokkal összetettebb ...
emiliánó
2016. 12. 06. 15:02
Lapos Elemér te teljesen beteg vagy agyilag!Valószínű,hogy csak magadra gondolsz ezért csak csináld magad örökké!!! Orvoshoz sem érdemes ...

Ajakhasadék - nem a világ vége

Kutatók arra keresték a választ, az a jobb, ha tudjuk előre mi vár a kicsire, vagy ha csak szülés után szembesülünk vele?
Tamás
2016. 12. 03. 15:42
Én is így születtem 33 évvel ezelőtt, és én 8 műtéten vagyok túl, sajnos engem ez miatt ki is közösítettek, de végigjártam az élet ...

Gyerekesítés

Egy személygépkocsi vásárlásakor sok szempont alapján döntünk. Milyen a fogyasztása, a teljesítménye, az útfekvése, tetszetős-e a ...
Laca
2016. 12. 02. 19:25
Ez csak duma.

A gyömbér 10 gyógyhatása

A gyömbér egy természetes gyógynövény, amelyet fűszerként világszerte használnak. Több egészségügyi kutatás is bizonyítja, hogy a ...
Saca
2016. 12. 02. 19:22
Olyan mint a mosószer.

„Nem az ő hibájuk...”

Rengeteget hallani gyermekvédelemről, új és új koncepciókról. Azokról kevesebbet, akik naponta ott vannak a vártán, a gyerekek mellett, ...
jola
2016. 11. 28. 14:55
TANÁR, ÚR MINDEN, ELISMERÉSEM, ÖNNEK, ÖNÖKNEK,vANNAK, SOKAN, HÁL ISTENNEK, ÖNHÖZ HASÓNLÓ EMBEREK.

Sok a vashiányos kisbaba

Az egyéves gyerekek fele vas- és D-vitamin-hiányos, ami komoly egészségügyi problémákhoz vezethet – derül ki a 0-3 évesek táplálását ...
jola
2016. 11. 28. 14:49
Szerintem, a bébi ételeket, megfelelő szakemberek, állítják, össze.Ki zártz dolognak, tartom, hogy nem, figyelnek, a vitamin ...

A fülzúgás okai és kezelése

A fülzúgás vagy a fülcsengés sokak életét megkeseríti, mivel visszatérő vagy szűnni nem akaró formában jelentkezik. Csendes ...
Andi
2016. 11. 27. 22:23
Betahistint én is szedem már két hete még eddig semmi de orvos azt mondta 3-4 hónap mire javulás lehet

Online urológus

Az online rendelések hasznáról, hátulütőiről, és a magyar férfiakat érintő problémákról kérdeztük Dr. Kulcsár Dánielt, a soproni ...
zoltán
2016. 11. 24. 00:51
jonapot 32 éves férfi vagyok életemben soha nem volt ijen problémám kiütések jőtek ki a combom kőzt és nem mulik már lassan egy honapja ...

Érelmeszesedés elleni vakcina. Pro és kontra

A szív- és érrendszeri betegségek még mindig a vezető halálokok közé tartoznak. Egy magyar kutató érelmeszesedés elleni vakcináját ...
D Vitamin
2016. 11. 22. 18:56
Én megértem azokat az elkeseredett betegeket, akik mindent, így ezt a vakcinát is megpróbálják. Néha még a "placebohatás" is segíthet. ...