Szimpatika

Függőségeim összessége, ha fogalmazhatok így, nagyrészt világlátásomat befolyásolja, így teremtve szubjektív valóságot a bennem lakozó értékrenddel együtt, mely valóság sokszor harmonikus, néhol kaotikus viszonyban áll a dolgok objektív értékelésével.

Mindösszesen arra a döntésre jutottam, hogy bizony démonaimmal való együtt létezésem, azok elviselése önismeretem fontos sarokköve.


Semmiért nem adnám a pillanatot, mikor a csípőspaprika szanaszét marja a pofámat! – fogalmazott némi pőriességgel Laci barátom, a később filozófia szakon végzett katonatárs.

Ha van szentencia, mi az emberi létezés anomáliájára világít rá, hát nekem ez az, a lehetetlen zsibbadó érzés felidézése a számban, az öröm és üröm könnyei, a tűz oltására vedelt korsónyi gyöngyöző csapvíz, és a Főnix madár-szerű feltámadás; egy újabb tekintélyes falat a bogyiszlóiból…

Sokszor idéztem volt: a valódi szabadság a belső rend függvénye, és bizony a függőség nem tűnik valami fegyelmezett dolognak. Mégis, szemlélve önmagunkat, környezetünket, előbb-utóbb eljutunk a „mindenki függ valamitől” gondolatáig, legyen az akár a legegyszerűbb, legnemesebb, tisztább érzés.

A híres hegymászó súlyos balesete után, az enyhe fogyatékosság helyett, lábának amputálását választja, csak azért, hogy szenvedélyét egy protézis segítségével a továbbiakban is kielégíthesse. Ha közeli, szeretett ismerősünk a sportember, valószinűleg döntését őrültségnek, de mindenképp fájdalmas ostobaságnak tartjuk, távolról nézve az emberi küzdés szépséges példájaként emlegetjük az esetet.

A táplálkozási, életviteli szokásait gyökeresen megváltoztató jóbarát reformprogramját irigykedve követjük figyelemmel, miközben fel sem tűnik, hogy vész el ő, és havi fizetésének többszöröse szép lassan az öko-, bio-, természetesen gyógyító termékek láncolatában.

Bertolucci szívbemarkolóan rajzolja meg Assisi Szent Ferenc portréját a Napfivér, Holdnővér című filmben, ahogy a teremtőhöz megtért kereszteslovag szőrcsuhában, mezítláb építí az Úr házát fagyban, hóesésben, míg a karikaturista ugyanezt az archetípust kezében egy „van Isten” feliratú transzparenssel ábrázolja (megfejtés: azt hiszi, Szent Ferenc).

Sorolhatnánk meglepő példáinkat napestig a herointól a Helsinki szindrómáig, igazolván, hogy nem csak a Katt levélre lehet rákattani. Minden csak aspektus kérdése: amit innen gyávaságnak, félelemnek látunk, az a számtalan más megvilágítás egyikében akár még bátorság is lehet. Ami szubjektív valóságomban biztosnak látszik az az, hogy személyes függőségeim okait a létezés kihívásaira adott válaszaimban kell keresgélnem, és élek a gyanúperrel, ez mással is így lehet…



Élni ugyanis nem könnyű, mondhatni kemény munka, tapasztalati szakma, olyan örvényekkel, hogy az élet tengerén hánykolódó hajós közhelye könnyeket csal szemünkbe.

Életünk nagy részében nem hogy kikötő, világítótorony, de egy szál deszka sem áll rendelkezésünkre pihentetni minduntalan görcsberánduló végtagjainkat. Anyuka, messze van még Amerika? Ússzál tovább, kisfiam.

Ebben a kiszolgáltatottnak tűnő helyzetben a magunk teremtette világ illúziója lehet a sziget, a partvonal délibábos tündöklése, hogy egyszer talaj lesz a lábunk alatt, no meg biztonság a fejünkben. És bár az emberi élet célja a küzdés maga, mégis, a cél érdekében küzdök, s annak elérhetetlenségét tompítandó gyártom sorra függőségeimet.

A pohár borok, elszívott cigik, a reggeli futás, a szakszervezetileg kiharcolt ebédszünet, a pontban 19.45-kor induló szappanopera: mind-mind függőség, de rutin is egyben, így szüntetve a hánykolódás (élet)veszélyét. Pedig…pedig sodródni kell. Vagyis kellene.

A kapálózás helyett, finoman idomulva az élethelyzetekhez, szabadon választani az elénk sodródó lehetőségekből, hogy együtt változhassunk örökké forgó planétánkkal. Létezik e ilyen szabadság? Keveseknek, kiknek bölcsességeit örömmel lapozgatom, hogy aztán aszkétaként, vagy prostituáltként hódoljak aznapi függőségeimnek. Agyrém.