Fullajtár Andrea: „Rosszul tűröm az igazságtalanságot”

Szerző: Kalmár András
Most írja a doktori disszertációját, közben a Színművészeti Egyetemen tanítja a színészek következő generációját, esténként pedig a legkülönbözőbb szerepekben láthatjuk. Fullajtár Andreával 2015 októberében beszélgettünk a színészek stresszes életéről, a fiatalabb generáció lehetőségeiről, és arról is, hogyan viselte, hogy hosszú időn keresztül nem a korának megfelelő szerepeket kapott.
Fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház
A színész neurózisról írod a doktoridat. Honnan jött ez ötlet, hogy egy orvosi témával foglalkozz?

Az abszolutóriumot két évvel ezelőtt leraktam, azóta kellett volna megírni magát a disszertációt, de annyit dolgozom, hogy ahhoz el kéne mennem valamilyen írói ösztöndíjjal egy hónapra. Szóval a mű egyelőre még nem készült el. A Színművészetin általában olyan témákkal foglalkoznak a dolgozatok, amik egy konkrét színház vagy szerep történetére szorítkoznak. Én viszont valami egyedibbet szerettem volna, és egy idő után világossá vált, hogy erről, a színész neurózisról nagyon keveset írtak. Ez nem is egy létező fogalom, tulajdonképpen én találtam ki. Az a lényege, hogy hányféle módon tud károsodást okozni a színészekben jelen lévő teljesítménykényszer és szorongás, ha nincs karban tartva a színész idegrendszere és személyisége.

De ezt az ember csak saját maga tudja karbantartani, vagy nem?

De igen. Ugyanakkor fordíthatnának rá nagyobb figyelmet a színészképzésben. Amikor elkezdtem a témával foglalkozni, készítettem egy kérdőívet, hogy felmérjem, mennyire általános ez a probléma. Szétküldtem a budapesti és a vidéki színházaknak, felkértem szabadúszó és amatőr színészeket is, arra törekedtem, hogy a szakma minél nagyobb része le legyen fedve. A legidősebb válaszadó már negyvennyolc éve volt a pályán, a legfiatalabb pedig két éve, tehát nagyon széles volt a skála. A válaszadók közel kilencven százaléka azt írta, hogy semmilyen felkészítést nem kapott a tanáraitól arra nézve, hogy mennyire nehéz lesz ez a pálya, pedig szükségesnek érezte volna. Ha egy színész már rosszul van, vagy valamilyen függőségtől szenved, kábítószerezik, alkoholistává válik, akkor teljesen elszigetelődik. A kérdőívből az is kiderült, hogy a többiek is úgy élik meg, hogy ez az ő dolga, magánügye, tehát akkor már nagyon nehéz segíteni. Érdemesebb felkészülni rá, hogy lesznek hullámvölgyek. Egy színészt ugyanúgy megviseli az, ha nincs munkája, mint az, ha nagyon sok van - mindkettő nagyon éles stresszhelyzet. Ezt nem lehet alkalmi tréningekkel orvosolni, egy életformát kell kialakítani. Tudatosítani kell, hogy nem egyetlen krízist kell kezelni, vagy túl lenni egy nehéz időszakon, hanem fel kell készülni arra, hogy ez a pálya rengeteg stresszel jár, és meg kell tanulni, hogyan tudjuk a testünket és a lelkünket karban tartani, hogy bírja ezt a gyűrődést.

Fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház
Erre sokan azt mondanák, hogy hiszen mindenkinek stresszes az élete. Miért működik ez másként egy színésznél?

A színész idegrendszerének nagyon pontosan kell működnie. Gyilkost, szerelmest – bármit el kell tudnia játszani. Ehhez egy olyan idegrendszer szükséges, ami képes hatalmas utakat bejárni. Ha egy átlagember összeomlik, a pszichológusok általában gyógyszeres kezelést javasolnak. De ha egy színész rászokik a nyugtatókra, könnyen elképzelhető, hogy utána már nem tud ugyanúgy játszani. Az ő idegrendszerét úgy kell kordában tartani, hogy közben állandóan képesnek kell lennie a nagy kilengésekre. Egy civil embernél sem jó, ha antidepresszánst szed, de az nem rontja le olyan mértékben a munkája minőségét, mint egy színészét. Mondok egy példát: amikor az apám meghalt, én 27 éves voltam. Iszonyú gyors csontrák vitte el, nagyon sokat szenvedett, szörnyű volt az egész. Máté Gábor akkor azt tanácsolta nekem, hogy dolgozzak minél többet, de eszembe ne jusson gyógyszert szedni, mert nem tudok majd játszani. Megpróbáltam megfogadni a tanácsát, rengeteget dolgoztam, és persze borzasztó volt a gyászidőszak, de végigcsináltam anélkül, hogy bármit bevettem volna.

Azt mondod, az volt a visszajelzés a kollégák részéről, hogy nem készítették fel őket ezekre a nehézségekre. Te tudsz valamilyen iránymutatást adni a Színművészetin a tanítványaidnak?

Azt hiszem, az a legfontosabb, ahogyan az egyéni esetekre reagálunk. Rengetegszer elmondom nekik, hogy az önismeret elengedhetetlen a színészethez. Nagyon fontos, hogy tisztában legyenek a saját gyengeségeikkel, hogy ismerjék magukat, különben nem tudnak majd jól játszani. Hiszen mindent magunkból hozunk fel, vagy ott keresünk meg. De az önismeret ahhoz is szükséges, hogy tudjam, hol van a munkabírásom határa, hogyan kell kikapcsolni ahhoz, hogy bírjak egy 14 órás munkanapot, akár több héten keresztül. Zsámbéki Gáborral megpróbáljuk egyénenként kezelni a problémás helyzeteket, kicsit olyan ez, mintha a szülei lennénk a kezdő színészeknek. Megpróbáljuk megtanítani nekik, hogy időben észrevegyék magukon a jeleket, és lépjenek. Nem szabad azt gondolni, hogy az a természetes, ha mindig elfojtjuk az érzéseinket és csak hajtunk.

Fotó: Dömölky Dániel, Katona József Színház
Alapvetően pszichés zavarokról mesélsz, de megfigyelések bizonyítják, hogy akár még a vérképben is jelentkezhetnek elváltozások az érzelmek hatására...

Egyszer egy orvos kinevetett, hogy ilyen nincs, pedig létező jelenségről van szó, és ez nem csak a színészeknél figyelhető meg. Minden olyan szakmánál elég könnyen tud hatni egymásra az idegrendszer és a testi funkciók, ahol nagy szükség van az empátiára. Színészeknél nagyon gyakori, hogy egy-egy próbaidőszak vagy szerep intenzíven hat a fizikumukra is. Nemrégiben Simon Balázs rendező tett egy kísérletet Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjával az Örkény Színházban. A nézőket és a színészeket is „betdrótozták”, többek közt a vérnyomásukat, a pulzusukat mérték. Arra volt kíváncsiak, hogy mi történik fizikálisan a nézőkkel az előadás alatt. Érdekes volt, hogy a pulzusszám tökéletes szinkronban emelkedett a nézőkben és a színészekben is egy-egy jelenet alkalmával. A közönség abszolút átvette az örömöt, a szomorúságot, a szorongást a szereplőktől. És megfigyelhető volta színészek görbéjén az is, hogy hol voltak a szerep mélypontjai. Ezért élő műfaj a színház, ettől csodálatos, amit a televízió és a film soha nem fog tudni visszaadni... Más műfajban nem tudnak ennyire összehangolódni az idegrendszerek és az rezgések.

Te hogyan tudod karban tartani az idegrendszered?

Ez egy út, én is tanulom magam, és nekem sem mindig sikerül. A hatékonyság attól is függ, hogyan változunk. Például már nem ugyanolyan a munkabírásom, mint tíz évvel ezelőtt. Most már rá kell szólnom magamra, hogy muszáj aludni, mert különben nem tudok dolgozni. Egyébként nekem az vált be, hogy bizonyos rituálékat tartok, már a próbaidőszak alatt is, főleg a nehezebb szerepeknél. Apró szokásokat iktatok be, például egy nehéz jelenet után vagy az előadás végén elmegyek egy gyors zuhanyra, vagy kitalálok magamnak valamit, amit mindig ugyanúgy csinálok. Ettől egy megnyugtató üzenetet kap az idegrendszerem, azt, hogy minden rendben van.

Fotó: Dömölky Dániel: Katona József Színház
Ez azért kell, mert egy nehéz szerepből nem tudsz csak úgy „kijönni”, miután lejössz a színpadról, tovább pörög benned a darab?

Igen, nem egyszerű átállni. Egyszer egy pszichológus elmagyarázta nekem, hogy az agyat ilyenkor átverjük. Amikor a szereped szerint meghal a gyereked, és te reggeltől estig ezt próbálod, akkor ezeket az érzelmeket elő kell állítanod magadban. Az agy viszont nem tesz különbséget aközött, hogy ez valóság-e, vagy csak „behergeled” magad. Vagyis az idegrendszered abba az állapotba kerül, mintha meghalt volna a gyereked. Minél hitelesebben akarod eljátszani a szerepet, az agyad annál erősebben állítja elő ezeket a jeleket. Segítened kell az agyadnak, hogy utána megnyugodjon, tudatni kell vele, hogy nincs semmi baj, mert különben egy idő után kiégeti az idegrendszert.

A legtöbb ember óhatatlanul hazaviszi a munkahelyén történteket. Egy színésznél ez fokozottan így van. A kamaszodó fiad hogy viseli ezt?

Nagyon kevés színész képes teljesen átállni és egyszerűen hazamenni az előadások után, a kérdőívből is ez derült ki. Mivel a fiam mellettem nőtt fel, mindig a korának megfelelően, de szép lassan adagoltam ebből valamennyit, hogy képes legyen megérteni, miért vagyok zárkózottabb egy-egy nap, vagy miért vagyok szomorú este. Amikor legutóbb a Kurázsi mamát próbáltam, bejött megnézni, aztán hazafelé sokat beszélgettünk. A darabban három gyerekem hal meg, egyikük halálához hozzá is járulok. Mondtam a fiamnak, hogy az a legnehezebb, hogy ilyenkor megnyugtassam magam az előadás után, hogy tudassam magammal, nincsen semmi baj. Az előadások szünetében mindig felhívom őt, és amikor ez a darab ment, minden szünetben várt tőle valamilyen vicces videó a telefonomon, hogy egy kicsit oldja a feszültséget bennem. Három évvel ezelőtt még nem értette volna meg, mennyire nehéz ez nekem, de most már abszolút átérzi.

Törőcsik Mari és Pogány Judit is arra panaszkodott, hogy nagyon sokáig kislányt kellett játszaniuk, mindig koruknál fiatalabb szerepeket kaptak. Te viszont gyakran – ahogy a Kurázsi mamában is – idősebb nőket alakítasz. Ez talán szerencsésebb dolog, mert előrefelé húzza az embert, nem?

Húszévesen azért nem könnyű ezzel megbékélni. Most már jó, mert már hozzáöregedtem ahhoz a korosztályhoz, összeért a civil korom és szerepeim kora, bár a Kurázsi mama esetében ez pont nem igaz. Itt Zsámbéki Gábor kifejezetten azt akarta, hogy ne egy megszokott Kurázsi mama korú nő játssza a szerepet, hanem én. De azért pályakezdő színészként, amikor mindenki élete nagy szerepeire vár, nem könnyű ezt feldolgozni. Az egész nőiességem szenvedett csorbát attól, hogy mindig azt gondolták rólam, legalább tíz évvel idősebb vagyok. De most már jól érzem magam, és persze ettől függetlenül nagyon jó szerepeket kaptam akkor is, nem panaszkodom, inkább csak azt mondom, hogy nem volt egyszerű helyzet.

A Dietrich darab próbáján

Most egy Dietrich-estre készülsz. Egyik régi álmod teljesül ezzel?

Zöldi Gergő mondta sok évvel ezelőtt, hogy szerinte nekem Dietrich-dalokat kellene énekelnem. Azóta rengeteg helyszín és rendező szóba került már, kész csoda, hogy most végre elkészül. De az biztos, hogy nem lesz egyszerű, mert egyrészt nem vagyok énekes-színésznő, ráadásul elég speciális hangom van: a kontra-alt nem egy tipikus női hang, ugyanaz a hangfekvése, mint a fiúknál a bariton. Bár Dietrich is valahol itt mozgott, de szerencsére ő is speciális hangú színész volt, nem pedig énekesnő. Amikor megszületett ez az ötlet, elkezdtem beleásni magam az életébe, és elképesztően magával ragadott, hogy mennyire bátor nő volt. Beszólt Hitlernek és Goebbelsnek, együtt utazott a frontra a katonákkal, a második világháború után elsőként ment ki Izraelbe. Olyan dolgokat csinált, amit nagyon sok kollégája nem mert. Egy emberjogi aktivista és egy pacifista keveredett össze benne. Nyilván közben egy szörnyeteg volt, a magánélete szintén megér egy misét, de az nagyon tetszik benne, hogy ilyen karakánul ki mert állni dolgok mellett.

De nem csak énekelni fogsz...

Dietrichnek két olyan irománya is megjelent angolul, amit Magyarországon még egyáltalán nem adtak ki. Az egyik az Éjszakai gondolatok, a másik, az izgalmasabb pedig a Dietrich ABC, amiben az ABC betűihez szavakat rendelt, és mindegyikhez írt pár mondatot. Rengeteg humor, emberismeret van benne. Például a „férfi” szóhoz ezt írta: „Az a férfi, aki csak piszkálja az ételt, általában problémás. És most nem a gyomrára célzok.” Ilyenekkel van tele a könyv. Novák Eszter rendezővel mindketten azt gondoltuk, hogy ez az, ami jól össze tudja kötni a dalokat, de írunk bele még néhány olyan dolgot majd, ami csak rólam szól. Ez nem egy Dietrich-imitációs este lesz, hanem inkább arról fog szólni, amik Dietrich kapcsán eszembe jutnak, vagy ahogy én látom a világot. Az egész este úgy van megszerkesztve, hogy ő dalait adom elő, de nem őt utánzom – ez a lényeg.

És mit játszol most a Katonában?

Nyolcadikán mutatjuk be a Harper Regan című darabot Székely Kriszta rendezésében. Nem könnyű szerep ez sem, de nagyon élvezem. Egy olyan nőről szól, akinek meghal az apja, és emiatt hirtelen kifordul az addigi élete, vigasztalódásképp megpróbál mindenféle férfival gyorsan összejönni. Gyakorlatilag két nap történéseit meséli el a darab, ami alatt 180 fokot fordul a világ, de Regan végül visszatér a férjéhez. Az egész előadás az élete elleni nagy kirohanásról szól. Simon Stephens írta 2008-ban, tehát egy nagyon friss műről van szó, én pedig azt gondolom, nagyon aktuális a témája. Most kezdődnek a Sirály olvasópróbái is, amiben Arkagyinát játszom, ami szintén egy nagyon hálás szerep – szóval hál’istennek bőven van dolgom.

Ha már szóba került Dietrichnél a karakánság: te azok közé a művészek közé tartozol, akik szociálisan nagyon érzékenyek, társadalmilag nagyon aktívak. Miért tartod ennyire fontosnak, hogy kiállj bizonyos ügyek mellett?

Rosszul tűröm az igazságtalanságot...már elsős általános iskolásként sem viseltem el. Az egyik osztálytársnőnknek ekcémás volt a keze, ami egy gyerekközösségben nyilvánvalóan csúfolást jelent, én viszont ezt nem bírtam. Odaálltam az osztály elé, és azt mondtam, hogy aki még egyszer bántja ezt a lányt, annak velem gyűlik meg a baja. Onnantól leszálltak róla, a szülei pedig meghívtak vacsorázni hozzájuk, és nagyon szép szavakkal megköszönték, hogy megvédtem a lányukat. Szóval ez a tulajdonságom már akkor is megvolt. Nem szeretem látni, ha valaki szenved.  Sőt, konkrétan fizikailag rosszul leszek, ha például filmen egy embert kínoznak. Mundruczó Kornél Nehéz istennek lenni című előadásánál annyira rosszul voltam, hogy ki kellett mennem. Nagyon rossz állapotba kerülök ilyenkor. Ha elnyomnak egy csoportot, ha látom, hogy valaki szenved, muszáj csinálnom valamit, mert azt érzem, hogy megőrülök, ha ez így marad. Tulajdonképpen ez önzés részemről, muszáj csinálnom valamit, mert különben nem érzem jól magam.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!