Szimpatika

 A kötelező dolgokat persze az ember minél többször próbálja magáénak tudni, mint például a pelenkázás, büfiztetés, fürdetés, de az első igazi élmény mégiscsak az, amikor gyermekünknek megakad a szeme rajtunk, majd vissza-vissza néz és megint, aztán már kacag, és minden délután keresi ugyanazt a pillanatot, ahogy ránk nézett.

Ettől a pillanattól kezdve éreztem mindegyiküknél, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Persze az első gyerek mindig csak első marad (ezt remélem megbocsájtjátok többiek, akik olvasni tudtok már), hiszen onnantól van családja egy férfinak/nőnek, amikor megszületik az első gyermeke.

És hát a családfő!? Hát az bizony az ANYA. Minden nap megkérdezem magamtól: mi lenne, ha nem lenne? Mármint a feleségem, az anyám, az anyósom, a nagyanyáim, és folytathatnám a sort családom nő-tagjaival. A férfiak szerepe egy családban inkább hasonlít egy operett huszáréhoz, mint a családfő személyében elképzelt asztalfőn ülő, mindent megoldó, ha kell cirógató, ha pedig muszáj, akkor „apa-tigrisként” harapó fenevadhoz. Anyatigris, na az van! Megvéd, megetet, meghallgat, észben tart, megölel és mindentől óv.

Tegnap pedig átmentünk húgomékhoz, és megnéztem az új jövevényt, aki az ágyukon fekve próbálta nyitogatni kis szemeit, majd – ahogyan azt minden rendes újszülött teszi - sírt, de testvérem ölbe vette, megvígasztalta, és a nemrég még hisztis kistesómból egy nap alatt anyuka lett. Mit mondhatnék, ez gyorsan történt. Októberben írtunk az esüvőjükről: mennyi szeszélye volt a menyasszonnynak, mi mindent intéztünk az ifjú párnak, ilyen zene, olyan gyertya, amolyan szalag, Balaton-part, bográcsgulyás... Mintha tegnap lett volna, és bevallom, amikor már nagy volt a pocija, még akkor sem esett le számomra, hogy ebből a lányból is édesanya lesz.

Pedig már én is végig asszisztáltam 1-5 terhességet, és tudok arról a tényről, hogy ha egy nő várandós, akkor előbb-utóbb édesanya lesz, de hát ő volt mindig a „pici”. Hozzáteszem, hogy köztünk nagy a korkülönbség, és én mentem érte kamaszkoromban az óvodába, majd láttam felnőni, és amikor már külön éltem a szüleimtől, hozzánk jött át esténként, ha kellett valami alibi, hogy ne legyen otthon.

Ezért annyira meglepő számomra, hogy egyik napról a másikra teljesen természetes mozdulatokkal veszi ölbe icipici gyermekét, ringatja, öleli és - majd ha kell -megvédi. Mi pedig, apák, sógorok, komák minden nap magabiztosan próbálunk felnőni a feladathoz, de persze az édesanya mellett apának lenni is könnyű!


BOCSÁNAT!
...a nagypapák már nagyon jól csinálják, és nem értem, hogyan...