Szimpatika – Klónok háborúja

Sehol. A programozott virtuális mesevilág a fázisrajzolót is feleslegessé tette, a kézjegyet, mely lelket varázsolt a szereplőknek. Manapság egyetlen profil megtervezése után mind, a történet szerint hasonló identitású hős készen áll az életrekeltésre, csak néhány vektort, koordinátát kell megváltoztatni, hogy épp’ egy orr piszébb, egy szemöldök kuszább, egy mozdulat cifrább legyen. Már ha a tervezőmérnök csoport fordít egyáltalán ennyi energiát a futószalagok sablonjaiba öntött mítosz cizellálására.

Mert a mítoszokban általában erősek vagyunk! Van itt terítéken harmonikus család, jóléti társadalom, fejlett demokrácia, és persze emberi tartásunk záloga: a munkahely, a maga külön bejáratú ideáival.
„Kell egy csapat!”, „Egy mindenkiért!”, „A lelkem a vállalatot illeti meg!”, csak hogy néhány klasszikus közhelyet elevenítsünk fel. És bár egy-egy filmből, regényből, dalból idéztünk, a rendszerváltás szabadságmámorát váltó vállalkozási eufória azonnal magáévá tette, bedarálta őket is, sok más kulturális üzenethez hasonlatosan.

A párhuzam persze érthető; a szabad piaci verseny afféle háborús harctér, ahol az adott érdekcsoportokon, cégeken belüli összetartás a piramis kohéziója. Ehhez pedig hinni kell, de nagyon, hinni pedig a magasztosban lehet, nem a hétfő reggelben. Innen már csak egy ugrás az irodalom. Egy jól eltalált idézet a munkahelyi csaták csodafegyvere!
Csakúgy, mint a nyitott irodák, a finoman presszionált dresszkód, a szakzsargonnal kevert vállalati szleng, a csapatépítő tréning, mind-mind a mítosz kultuszát erősítik, azaz a nagybetűs Lojalitást. Baj ez? Nem. Nem feltétlenül. Kicsit. Finoman fogalmazva, addig, amíg meg nem ütközik a moralitással. Mert bizony meg tud. Keményen.

Egy munkahelyi struktúrának vajmi kevés köze van a hagyományos értelemben vett demokráciához, jól is néznénk ki, a kapitalizmus nem ősközösség, kommuna, kibuc, hanem alá- és fölérendeltségek militáns szervezete, amit a fentemlített eszközökkel vagy erőszakosan muszáj egyben tartani: jó, ha a profit, de mindenképp az állások érdekében, ez pedig áldozattal jár.

Persze nem mindegy, hogy mekkorával.
Az egyéniség az egyes ember egyszeri, sajátosan rá jellemző tulajdonságainak összessége. Remek, hiszen ezen tulajdonságok tesznek alkalmassá vagy alkalmatlanná minket, a tehetség, a megszerzett tudás, a kurázsi mellett segítik vagy akadályozzák érvényesülésünket.

Hiányukban azonban a kreativitás elapad, a készség arra, hogy egyedülálló módon tudjunk helyzeteket kezelni, problémákat megoldani, és nem utolsó sorban változni, ha annak jő el ideje. Mert mindig eljön…
Az önmagukat túlnőtt giga-, mega-, multicégek nehezen ismerték fel ennek jelentőségét (ha egyáltalán), hogy aztán különböző, általában értelmezhetetlen nevű belső szervezetekkel – HR, erőforrás gazdálkodás, megfelelőségi igazgatóság stb. – kompenzálják avagy segítség ezen folyamatokat.

Kérdés, újraprogramozható droidok vagyunk, avagy kiégetett minket az elmúlt két évtized, s nem egy generáció végzi a roncstelepen, a főnök képére teremtett világnézettel szemeinkben...
Mielőtt felidéznénk a Terminátor utolsó, vöröses pillantását fémkoponyája mélyén, tisztázzuk: a válság ellenére a helyzet nem ennyire válságos! Ami az immáron fejlett kapitalizmusnak kétszáz esztendejébe telett, az nekünk „csak” húsz évbe; rájönni arra, hogy végső soron egy vállalkozás legnagyobb kincse a humántőke, az emberek, akik tolják annak szekerét, s bár örömmel szitkozódnak szügyig sáros ruháikban, ismerik a büszkeség, a dicsőség fogalmát, és tesznek is érte. Nem keveset.

Talán elmúltak azon idők, mikor amerikás magyarként kellett helytállni munkahelyeinken, a leszedált, non-stop mosolyparty-kon, a hiúságok máglyáján égetve el utolsó stílusjegyeinket, falkakutyaként nyalni és rúgni a megfelelő irányokba.

Talán ennyi csalódás után kiderült, hogy a hatalomnak elsősorban felelőssége, nem arisztokráciája van, hogy egy zártnak tűnő rendszer fekete-fehér falain belül igenis van lehetőség színekben gondolkodni, és hogy van egészséges kompromisszum, amit mindkét fél megengedhet magának.

Ez már nem a klónok háborúja, nem a botkormányos, kézi irányítás. Idealizmus? Lehet. Egy új televíziós műsor zenei szerkesztőjeként viszont volt szerencsém közelről látni a változást! A muzsika hangjára oly csapatok verbuválódtak, akiket elsősorban nem a szereplési vágy, hanem a gengszellem, az összetartás, az egymásba kapaszkodás hozott össze, erősebben minden motívációs csoportkurzusnál.

Igazgató a fénymásolóssal, szerelvény karbantartó a diszpécserrel, pénzügyi előadó az IT szakemberrel, boldog a még boldogabbal dalolt torka szakadtából a célegyenesben, hogy ők lehessenek a cég hangjai 2010-ben.

Felkészültek, felöltöztek, kisminkeltek, megtanulták, leblattolták, tükör előtt gyakorolták, néha mosdók és dohányzásra kijelölt helyek rejtekén. Én mondom, van remény! Mert ennyi boldog és karakteres figurát, meglepő fizimiskát, szórakoztató grimaszt csak a rajzfilmekben láttam annak idején, ahol a sikernek egyetlen feltétele volt: a személyiség.

Isten tudja, meddig tart ki a lendület, de ahol az igazgató és a fénymásolós összekacsintanak a liftben, nagyobb pillanatok is születnek!